Legbecsesebb nemzeti ereklyénk háború végi kálváriáját, amikor negyedszer hagyta el az ország területét, többen feldolgozták. (Például Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye, 1979; vagy újabban Bertényi Iván: A magyar Szent Korona, 1996.) A szemtanúk közül az amerikai kihallgatócsoport vezetőjének és a koronaőrség egyik tagjának, Bunda Józsefnek a visszaemlékezései is rendelkezésünkre állnak. Az események főhőse azonban a koronaőrség parancsnoka, Pajtás Ernő (1896–1950) ezredes. A koronatanú is megírta, illetve tollba mondta visszaemlékezéseit, ám ez a dokumentum elkerülte a kutatók figyelmét. A már nagybeteg ezredes nem sokkal halála előtt részletesen beszámolt a Szent Korona útjáról Budától Frankfurtig a Hungária című müncheni lap -r -s szignójú munkatársának. Nyilatkozata 1950. július 7-én jelent meg. Feltételezhető, hogy Pajtás ezredes naplót vezetett vagy feljegyzéseket készített, mert a viszszaemlékezés pontos dátumokat és neveket közöl. Fordulatokban bővelkedő elbeszélését közöljük most kissé lerövidítve és az újságíró által hozzáfűzött megjegyzéseket mellőzve.
„A Szent Koronát Budapestről Perényi Zsigmond koronaőr és Vály koronaőrségi alezredes vitték el, és a Nemzeti Bank veszprémi fiókjának páncélozott pincéjében helyezték el. Onnan december 5-én Kőszegre került az ottani zárdába, december 27-én Velembe egy hegyoldalba beépített légvédelmi óvóhelyre, majd március 18-án Velemből ismét Kőszegre vittük az ottani óvóhelyre. Kőszegen csináltattam a katonai vonatcsapat műhelyében a ládára egy csuklós acélpántot három lakattal, hogy az alkotmányban előírt biztonságos őrzést garantálhassuk.
1945. március 27-én hagyta el a Szent Korona Magyarország szent földjét. Egyszerű Hangya-teherautón vittük tovább a Semmeringen át először Mürtzstegbe. 12 válogatott koronaőrrel kísértük a koronát, a koronaőrség másik része Vály alezredessel és 12 altiszttel a Turánon volt. Mürtzstegből március 31-én továbbindultunk Seebergen át Mariazellbe, és húsvétvasárnap reggel állt meg autónk az ottani kegytemplom előtt. Onnan továbbmentünk, és április 2-án Attersee mellett, a schörflingeni Jeszenszky-kastély mellett álltunk meg.
Meg kell mondanom, hogy a koronát őrző ládát soha nem vettük le a kocsiról. Komolytalan kitalálás, hogy valakinek az ágya alatt is őrizték volna. Állandó őrség volt mellette éjjel-nappal, ha légitámadásba kerültünk, a kocsival megálltunk egy fa alatt, de nem mozdultunk, nem kerestünk fedezéket.
Hitetlen vagy cinikus ember ezt nem fogja megérteni, de akit megkapott a Szent Korona misztikuma, az meg fogja érteni. Én mindig vallásos ember voltam, és a Szent Korona állandó közelségében, történetének tanulmányozása után meggyőződéssé vált bennem az az érzés, hogy ez a titokzatos, szent ereklye nem tűnhet el. Az isteni gondviselés vigyáz rá, és az mentette meg a történelem legnagyobb válságain keresztül a magyar nép számára, és fogja megmenteni a jövő számára is. Ezért voltam mindig biztos abban, hogy bomba nem árthat a Szent Koronának, és hogy biztonságba fogom vinni. Különös meghatottságot éreztem az egész úton, hogy engem ért az a kitüntetés, hogy védhetem és biztosíthatom a koronát. Mátyás király óta szinte változatlanok voltak azok a szabályok, amelyek a Szent Korona őrzését előírták. Ezek a szabályok voltak számomra is az irányadók. És azzal az erős elhatározással követtem menekülési útján a Szent Koronát, hogy mellette maradok mint katona az utolsó percig, és nem megyek haza, csak akkor, ha a koronát is hazavihetem. Ez az én kötelességem, erre tettem esküt, és ettől a feladatomtól azóta sem mentett fel senki.
Április 5-én Attersee községben a Landhaus Faber kertjébe állítottuk be a teherautót. Április 7-én Mattseeben voltuk, nagy szőnyegbombázás volt mellettünk, de nem történt semmi baj.
Mattseenál ért bennünket a hír, hogy a front közeledik, az amerikai csapatok bármikor ideérhetnek. Úgy éreztem, kötelességem a Szent Koronát esetleges harci cselekmények behatásával szemben biztonságba helyezni. Akkor már fosztogató katonák is veszélyeztették a környéket. Március 26-ról 27-re virradó éjszaka két legmegbízhatóbb altisztemet magamhoz vettem, és kimentünk a teherautóhoz, amely mellett természetesen ott állt az őr. Hideg, tiszta éjszaka volt. Felnyitottuk a sötétben a nagy ládát, és kivettük a Szent Koronát, a jogart és az országalmát. A kincsek eredeti bőrtokjukban nyugodtak, a kezem reszketett, amikor kiemeltem őket, és behelyeztem egy kettévágott katonai benzineshordóba. A ládában csak a kardot hagytuk, azt ismét lezártuk, azután előrementünk két altisztemmel egy sziklafal előtti helyhez, amelyet nappal már kikerestünk, amely könnyen felismerhető volt, és közelében emberi lakás nem volt. Mély gödröt ástunk, betettük a hordót, és betemettük a helyet is, hogy az ásásnak semmi nyoma nem maradt. Senki sem vette észre három embernek ezt a titokzatos kincsrejtegetését.
Május 2-án mentünk Zellhof felé a ládával, melyben csak a kard volt. Zellhofban a missziós házhoz mentünk, ahol a priornál jelentkeztünk, aki nagy szeretettel és megértéssel fogadott bennünket. Május 6-án a prior ment át Seehamba, ahol akkor már amerikai parancsnokság volt, és közölte az amerikaiakkal, hogy zárdájában van egy magyar ezredes 12 emberével. Délután 5 órakor dzsipen kijött egy amerikai hadnagy, Greenwald, egy budapesti Váci utcai divatáruház-tulajdonos fia, aki az amerikai hadseregben szolgált, és el akart minket vinni hadifogságba.
Közöltem vele, hogy nem hagyhatom ott az autót, mert azon olyan dolgok vannak, amelyeket egy percig el nem hagyhatok, és így csak az autóval együtt tudom őt követni. Ebben megegyeztünk, és a teherautóval együtt mentünk Augsburgba, és ott jelentkeztünk a 7. amerikai hadsereg Interrogation Centerjénél. Átadtuk a ládát, amiről elismervényt kaptam. Ez most is a birtokomban van.
Az Interrogation Center vezetője, Paul Kubala amerikai őrnagy jelentette a főparancsnokságnak, hogy megvan a magyar királyok koronája. Greenwald hadnagy útján az őrnagy közölte velem, hogy engem tekint a magyar nemzet képviselőjének, és válasszak ki négy emberemet, akik a magyar nemzet képviselőiként itt maradnak a Szent Korona közelében. Kérték tőlem a kulcsokat, ezekkel azonban ekkor már nem rendelkeztem, mert elküldöttem Szöllősi Jenő akkori miniszterelnök-helyettesnek, aki azokat továbbadta államtitkárának. Hosszabb időbe telt, míg ezt az államtitkárt az amerikaiak megtalálták, tőle megtudták a kulcsok pontos helyét, és végre július 24-én a kulcsok Augsburgban voltak. Felnyitották a ládát, és ekkor történt az a nagy meglepetés, hogy a ládában csak a kardot találták meg.
Most már elmondhatom, hogy a köteles elővigyázatosságtól vezettetve titkomat a korona elásásáról az első zavaros hetekben senkivel sem közöltem, de formális kihallgatásnak nem is vetettek alá. Most a legnagyobb felindultsággal jött hozzám Greenwald hadnagy, hogy hová rejtettem el a koronát, engem tesznek felelőssé; mindenfélével fenyegettek. A dolog különösen is kínos volt Kubala őrnagy számára, mert már Truman elnöknek is jelentették a Szent Korona megtalálását, és számoltak azzal, hogy esetleg az elnöknek és Eisenhower főparancsnoknak be kell mutatni ezt a történelmi kincset.
Megnyugtattam a hadnagyot, hogy nincsen semmi baj, a korona el van ásva, és én oda fogom őket vezetni. Most már azt is elmondhatom, hogy bizonyos mértékig nyugodtabban tehettem meg ezt a közlésemet. Augsburgi tartózkodásom alatt az egyik amerikai tiszt lehetővé tette számomra, hogy jelentést tehessek az akkor ugyancsak hadifogolyként őrizetben tartott Horthy Miklós kormányzó úrnak. A kormányzó úr nagy megkönnyebbülésemre helyeselte intézkedésemet és hogy eddig a koronát nem adtam át. A kormányzó úr hangsúlyozta, hogy a Szent Korona és a koronázási ékszerek nem tekinthetők hadizsákmánynak, mert nincsenek összefüggésben háborús akciókkal vagy intézkedésekkel. Nem a németek, hanem felelős magyar megbízottak hozták ki, és ezek a magyar nemzet ereklyéi.
Most már, július vége felé nyugodt lélekkel közölhettem a korona rejtekhelyét. Ekkor azonban kiderült, hog újabb komplikáció fenyeget. A korona elásási helye, Mattsee ekkor már a 3. amerikai hadsereg területére esett, ott a 7. hadsereg Interrogation Centere kutatást nem vezethetett. Kubala őrnagy kétségbe volt esve. Mellette volt azonban egy tipikus amerikai vakmerő fiatal hadnagy, Worth B. Andrews Fort Worthból, Texasból. Azt mondta, nem kell sokat teketóriázni, ő kihozza a koronát a 3. hadsereg területéről. Az őrnagy ezért a szabálytalanságért nem volt hajlandó a felelősséget vállalni. A texasi hadnagy azonban nem hagyta magát, éjjel 11 órakor felzörgetett a táborban, ahol aludtunk: »Jöjjön, ezredes, megyünk a koronáért. Hozza egyik emberét, és hozzon fegyvereket!« Mondtam neki, hogy én hadifogoly vagyok, nincs fegyverem. No, majd hozok, mondta ő, és rövidesen visszajött egy sergeanttal, hatalmas pisztolyt nyomott az én és egyik felkeltett altisztem kezébe. A sergeant neve Daniel H. Scheel, nagyon intelligens, művelt fiú volt.
A texasi hadnagy még egyszer bezörgetett az őrnagyához, hallottuk a szóváltást, az őrnagy megint éles szavakkal megtiltotta a vállalkozást. Worth B. Andrews kijött, és intett nekünk, toljuk ki a dzsipet csöndben, hogy az őrnagy meg ne hallja. Ő közben kiállított magának egy parancsot. Az úton addig toltuk a kocsit, amíg gondoltuk, hogy már nincs veszedelem, aztán begyújtottuk a motort, és nekivágtunk az éjjeli utazásnak. A kocsiba persze már beraktunk ásókat és csákányokat is.
Münchennél értük el a 3. hadsereg határát, az őrség álmos volt, és a hadnagy igazolványára O. K.-t mondva továbbengedett. Vad tempóban mentünk, és még sötétben elértük Mattseet.
Ismét misztikus éjszakai ásatáson vettem részt, kétórai kemény munka után megtaláltuk a benzineshordót, benne a Szent Koronával és az ékszerekkel, épen, baj nélkül, csak a bőrtokok mentek tönkre a föld alatti börtönben.
A két amerikai megbámulta az útilámpák fényében csodálatosan szikrázó Szent Koronát, a kristályjogart, amelyet a hagyományok szerint még az őshazából hoztak magukkal elődeink, az ország almáját az Anjou-ház címerével, aztán beültünk a kocsiba, és ismét zúgott vissza az éjszakába az autó München felé.
Baj nélkül visszaértünk Augsburgba, és Kubala őrnagy magához ölelte engedetlen hadnagyát és barátját, aki ezzel a huszárcsínnyel a katonai bürokrácia sok problémáját megoldotta. A Szent Koronát és az ékszereket visszahelyeztük a ládába, és miután az Interrogation Centert Augsburgból Mannheimba helyezték át, mi is odamentünk Greenwald hadnaggyal együtt.
Majd Seckenheimba, onnan Heidelbergbe mentünk, ahol a 7. hadsereg parancsnoksága székelt. Itt Peary vezérkari főnök és még 15 magas rangú tiszt jelenlétében kinyitották a ládát, lefényképezték a kincseket külön-külön, majd együttesen is a tisztekkel és velem együtt, azután visszatették az ékszereket a ládába, és lezárták a 7. hadsereg pecsétjével.
Jelentettem a vezérkari főnöknek, hogy eskümhöz híven a Szent Korona mellett kívánok maradni, és tegyék ezt számomra lehetővé. Peary vezérkari főnök ebbe beleegyezett, és így én is helyet kaptam abban a dzsipkaravánban, mely ünnepélyes külsőségek között és díszőrséggel szállította a koronaládát és a palástos ládát Frankfurtba, az amerikai hadsereg akkori főhadiszállására. A ládákat a német nemzeti bank ottani épületének a széfjében helyezték el. Az ottani parancsnoknak, egy amerikai ezredesnek ugyancsak előadtam a kérésemet, hogy itt szeretnék maradni. Azzal tért ki a teljesítés elől, hogy annyi kincs van már a bank pincéjében, hogy ha mindegyiknek az őre Frankfurtban akarna maradni, valamennyi szálló tele lenne velük. Így elküldtek egy kis bajorországi faluba, ahol akkor a müncheni magyar főkonzulátus talált menedéket.”
origo.hu
„Még 3,65 millió forint hiányzik” – kilométerek örökbefogadásával segíthetsz te is az agydaganatos Hannának
