Noha komoly gondok vannak a munka világában, gondoljunk csak a növekvő munkanélküliségre, az uniós bérlemaradásra, a kormány szerint mégis minden a legnagyobb rendben megy.
– Ez nem igaz, még akkor sem, ha magas szintű állami és szakszervezeti találkozók zajlanak, amelyek tartalmáról a nyilvánosság keveset tud, mivel ezek inkább egyfajta kamarillapolitika-jellegű egyeztetések. A meglévő intézményi keretek bár működnek, itt a döntések meghozatala előtt egy-két nappal érkeznek meg a tervezetek. Ilyen például a Nemzeti fejlesztési terv ügye is, ami egyébként valóban történelmi lehetőség az európai szintekhez való felzárkóztatásra. Bár az MSZP az érdekegyeztetés visszaállítását ígérte, az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ülését megelőző egy-két nappal korábban kaptuk kézhez a terv angol nyelvű változatát, aznap reggel pedig a magyart. A szakszervezetekkel csak bizonyos elképzeléseket közölt a kormány, de tartalmi kérdésekbe nem tudtunk beleszólni.
– Miért fogadták el végül a tervet a szakszervezetek?
– Nevezzük nevén a gyereket: amikor az MSZP van hatalmon, a szakszervezetek jelentős része elveszíti a harcosságát, és egy rosszul értelmezett kormányzati lojalitásból nem mond kritikát. Idetartoznak a tavaly őszi bértárgyalások is. A szakszervezetek hetekig egyeztettek egymás közt a kormány elfogadhatatlannak tűnő háromszázalékos bérajánlatáról. Eközben viszont egy másik szakszervezeti kör, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) szervezésében háttéregyeztetéseket folytatott a munkaadókkal. A tárgyalás napján tették le az asztalunkra azt a szakszervezeti álláspontot, amit a kormányzati oldal tárgyaló delegációjának egyik tagja fogalmazott meg… Ez viszont köszönő viszonyban sem volt azokkal a megállapodástervezetekkel, amelyeket a szakszervezetek egymás között alakítottak ki és amelyekre letették a nagyesküt, hogy ezek mentén folytatják a bértárgyalásokat. Ez tartalmazta volna a minimálbér emelését és a 8-10 százalékos bruttó bérkövetelést.
– A Munkástanácsok szerint a Munka Törvénykönyve legutóbbi módosítása „cselédtörvényi” elemeket tartalmaz. Mire gondolnak?
– A készenléti idő szabályozásáról van szó, ami a már munkában lévők további terhelését jelenti, nem pedig az inaktívak bevonását a munkaerőpiacra. Ez már önmagában szakmaiatlan, és ellenkezik az uniós gyakorlattal. A módosítás szerint nyolc óra munkavégzés után a munkavállalónak átlagban további nyolc órát kell készenlétben állnia, a hétvégét is beleértve. Százhetvennégy óra a havi munkaidő, és emellett most már kétszáztizenkilenc órát kell készenlétben állni. Korábban a munkavállaló maga döntött: ha vállalta a készenlétet, akkor huszonöt százalékot fizettek neki. Most viszont a készenlétet minden munkavállaló számára kötelezővé tették, de az érte járó díjazást csökkentették húsz százalékra. Természetesen erről is háttérmegbeszélések folytak; mire a Munkástanácsok szembetalálta magát a problémával, már azt közölték, hogy nincs fórum, ahol azt meg lehetne vitatni.
– A kormányváltás óta folyamatosan nő a munkanélküliség, ezzel szemben a munkaügyi tárca a foglalkoztatottság pozitív tendenciáját hangsúlyozza. Mit gondol ezekről a folyamatokról?
– Nincsen tudatos kormányzati foglalkoztatáspolitika, egy tudatos humánerőforrás-fejlesztési program és egy ezzel összhangban álló tudatos gazdaságfejlesztés: nem lehet kimutatni, hogy a foglalkoztatottság növekedése a kormány tudatos tervezése által jött létre. A társadalombiztosítási befizetésekben ugyanis nem találhatók ezek az adatok, ami azt jelenti, hogy a nevezett tendenciák a feketefoglalkoztatásban jelentkeztek, ami nem nevezhető pozitív folyamatnak… Mivel nincs tudatos stratégia, a szakmunkásképző intézetek ontják a fölösleges szakmákban kiképzetteket, közben a hiányszakmákba külföldről hozatnak embereket. Rengeteg pénzt használnak a felnőttképzésben az átképzésekre, de ezek nincsenek összhangban egy, az állam által meghatározott képzési stratégiával és iparfejlesztéssel. Így nem lehet komoly eredményekre számítani, viszont a forrásokat felhasználják.
– Talán az egyik legfontosabb kérdés az uniós bérfelzárkóztatás ügye. Ismeretes-e ön előtt erre vonatkozó bármiféle kormányzati elképzelés?
– A választások előtti ígéretekkel le kellett számolni, fényévekre került az az igény, hogy a gazdaság teljesítőképességével – azaz nem a GDP-vel – megegyező bérfejlesztésre kerüljön sor. Az ipari termelékenység növekedése az elmúlt tíz évben meghaladta a tíz százalékot, miközben a munkavállalók húszszázalékos reálkereset-csökkenést szenvedtek el. A tarthatatlan állapot ellenére a bérek felzárkóztatásáról még csak szakmai héttérmunka sem kezdődött a kormányban.
– 2000-ben, Mátraházi megállapodás néven a konföderációk a közös, összehangolt szakszervezeti fellépés mellett döntöttek. Mintha a kormányváltás óta megakadt volna ez a folyamat. Miért?
– A folyamat valóban megrekedt, többek között a Munkástanácsok miatt is, mivel mi nem csak a szervezeti kérdésekre akartunk koncentrálni. Javasoltuk, hogy dolgozzunk ki egy minimálprogramot arra vonatkozóan: miként lehet a munkavállalók helyzetén javítani, mi a viszonyunk a kormányhoz és a szociális párbeszédhez. Ez nem készült el, de az MSZOSZ az együttműködés megakadályozójának tüntetett fel minket. Az MSZP-vel együttműködési megállapodást kötő MSZOSZ ezért ma úgy gondolja, hogy a jelenlegi kormány hatalomra kerülésével komolyabb lehetőségek mutatkoznak számára mind a hatalom, mind az anyagi lehetőségek tekintetében. Az MSZOSZ ágazatai arra sarkallják a vezetést, hogy a lehetőségekből minél többet merítsen. Ez viszont úgy lehetséges, hogy a meglévő tortát kevesebb felé kell osztani. Az MSZOSZ ezért a jelenlegi konszenzusos döntésmechanizmus helyett egyfajta súlyozásos rendszert akar bevezetni a munkavállalói oldalon belül. Arra hivatkoznak, hogy ezt az egyes szakszervezetek súlya és felelőssége közötti különbség indokolja. Szerintünk viszont a szakszervezetek tevékenységét és szerepét nem az OÉT-ben, hanem inkább a munka világában, a munkavállalók életkörülményeinek közvetlen javításában lehet mérni. Itt a különbségek viszont már nem olyan élesek, hogy ilyen drasztikus változtatásokat kellene végrehajtani. Ha pedig ez nem áll fenn, márpedig nem áll fenn, akkor nem beszélhetünk másról, mint a pénzek minél nagyobb átcsoportosításáról az MSZOSZ számára.
– Mi lesz így a Munkástanácsokkal? El tudják-e lehetetleníteni közvetlen, vagy akár közvetett eszközökkel?
– A jelek arra utalnak, hogy a lehető legmesszebbre szeretnének minket kiszorítani a lehetőségekből és a véleménynyilvánításból, szerencsére a fennálló jogszabályokkal ezek az elképzelések nem valósíthatók meg. Mi azt javasoljuk, hogy ha a hat szakszervezeti konföderáció közül kettő ellentmond a többség szándékának, az biztosítsa számukra a vétó jogát. Az MSZOSZ jelenlegi ötlete szerint ugyanis csak a tiltakozás lehetősége maradhat meg a kisebbeknek. Mi abban bízunk, hogy az emberek látni fogják: nem mindegyik szakszervezet hajbókol teljes intenzitással a kormány mellett. Biztos vagyok benne, hogy társadalmi támogatottság formájában meg fogja hozni a gyümölcsét, ha a Munkástanácsok az eltiprási szándékok ellenére kiáll a munkavállalók érdekei mellett.
origo.hu
Drasztikus lépésre kényszerítette a népharag Karácsony Gergelyt: kirúgta a BKV vezérigazgatóját
