Randevú a történelemmel

Valamikor, a 80-as évek végén Bécs volt sokunknak az első ablak Európára. Sétáltunk a Mariahilfer Strassén, és a szabad világ levegőjét belélegezve elálmodoztunk arról, hogy egyszer visszatérünk. Ide, Európába. Oda, ahova mindig tartoztunk, s amely érzést oly nagy erőfeszítésekkel igyekeztek elfelejtetni velünk. Aztán sóhajtottunk egy nagyot, és számítógépchipekkel, Gorenjékkel, a szabad világ levegőjétől elszédülve kisétáltunk a Westbahnhofra, s tudtuk, hogy valaminek vége. Ez így már nem megy tovább! Mások, köztük a most aláíró miniszterelnök, még jobban érezték, hogy valami elindult, igyekeztek ezért hirtelenjében átmenteni hatalmukat, két forintért privatizálni az országot. Aztán összeomlott minden, s mi azt hittük, hogy most már minden megy, mint a karikacsapás. Tévedtünk. A határok megnyíltak, a fogyasztói társadalom ránk szakadt, nyugati multik folytatták a privatizációt, de a nagy egymásra találás csak elmaradt. Európa eljött, s valahogy mégis húzódozott a nagy történelmi randevútól. Az euroatlanti nyitást meghirdető Antall József még hitte, rövidesen szervezetileg is az egyesült Európa tagjai lehetünk, aztán szép lassan meg kellett békélnünk azzal, hogy mindig öt évre leszünk az uniótól. Megfáradt vándorként értünk az Akropolisz lábához, hogy 13 év után végre révbe érjünk. Mint a népszavazás is jelezte, örömtáncra már nem futja a lelkesedésből, az Európa iránt érzett szerelem józan rokonszenvvé változott. Nagyot fordult ugyanis közben velünk is, meg Európával is a világ. Őszintének kell lennünk. Nem szabad úgy tennünk, mintha teljesen felkészültek lennénk, s Európa sem tehet úgy, mintha gondok nélkül, tárt karokkal várna. Hazudnánk, ha most, e történelmi pillanatban elhallgatnánk, hogy örülünk, de egy kicsit csalódottak is vagyunk. Például azért, mert oly sokat kellett várni, mikor e történelem által nem dédelgetett kilenc országgal együtt rengeteget tettünk azért, hogy itt lehessünk. Ezért keserített el sokakat, ami a kontinens egyesítésének hangzatos jelszavai közepette Koppenhágában történt.
Most azonban már előre kell néznünk. Magyarország számára az uniós csatlakozás történelmi esélyt kínál, amellyel élni kell. Végre magunk mögött hagyhatjuk az átkos, kudarcokkal teli XX. századot, s ott ülhetünk annál az asztalnál, ahol rólunk is döntenek. Európa régen várt egymásra találása, a határok légiesítése teremtheti meg a lehetőséget a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének, az összetartozás megerősítésének is. Ez az a pillanat, amikor átléphetünk a trianoni traumán. Persze ezt is csak úgy, ha összefogunk, az előttünk álló temérdek feladatra koncentrálunk, s kicsinyes érdekeknek nem rendeljük alá a nagy célt. Mint már Koppenhága is mutatta, hiába vagyunk fáradtak, az igazi munka csak most kezdődik. A tét pedig nem kicsi, hiszen, mint a hozzánk hasonló kis országok példája is mutatja, nyerni is lehet. Nem is keveset, s nem csupán gazdasági szempontból. Európát ugyanis nem szabad csupán a pénzre leszűkíteni. Európa a kereszténység bölcsője, az az értékközösség, amely nálunk is a jogállamiságot erősíti. Persze nem úgy, ha euroszervilissé válunk, ha megállítjuk az időt, és továbbra is az internacionalizmus bűvöletében élünk. Az Európai Unió ugyanis nem KGST. Ebben az értékközösségben azokat becsülik, akik képesek megvédeni érdekeiket. E történelmi randevún tehát régi sérelmeinket félretéve nézzünk európai szomszédaink és nem utolsósorban hazai ellenfeleink szemébe, s Csengey Dénes szavával mindahányan – s nem, ahogy mások gondolják, minden áron – igyekezzünk Európába.