Washingtonból nézve egyszerű a képlet. A megsemmisítő vereséget szenvedett Szaddám Huszein-féle rezsim bukásával, kétéves átmeneti időszak után felállhat az első szabadon választott, demokratikus iraki kormány. Ám e kormány várható fő korifeusai nem éppen tisztességükről és hazájuk iránt érzett olthatatlan szeretetükről ismertek, inkább zavarosban halászó konjunktúralovagok, kétes hírű üzletemberek vagy múltjukat takargatni kívánó katonák. Ilyenformán nehéz lesz hozzákezdeni a demokratizáláshoz, ám Amerika eltökélte, hogy teljesíti a lehetetlen küldetést.
Szaddám Huszein rendszerében nem sok jót találtak a nyugati országok és az iraki lakosok. Diktatórikus, embertelen, elnyomó uralom volt, ám dőreség lenne csupán a diktátort felelőssé tenni azért, hogy a közel-keleti országban ilyen rendszer működhetett évtizedeken keresztül. Már amikor az arab világot gyarmatosító Nagy-Britannia kialakította Irakot, és élére királyt állított, lehetett sejteni, hogy nem sokáig marad fenn a társadalmilag megosztott ország a brit fegyverek összetartó ereje nélkül. Irak lakosságának hatvan százaléka síita, húsz százaléka szunnita, a többiek pedig jórészt kurdok. Az iszlám két fő ágának képviselői sohasem ápoltak jó kapcsolatot egymással, Irakban mégis kénytelenek voltak együtt élni. Az utóbbi évtizedekben épp a kormányzati terror, Szaddám Huszein rendszere tartotta egyben az országot. A térségben oly elterjedt iszlám fundamentalista mozgalmakat a diktátor eltaposta, a nemzetiségi összecsapásoknak fegyverrel vetett véget. Mindenki egyformán rettegett Szaddám Huszeintől, így kevéssé kellett tartani belső villongásoktól. Az ellentét azonban megmaradt az iraki nemzetrészek között. Most, a diktátor eltűnése után elmúlt a félelem, ám annak összetartó ereje is megszűnt. A soknemzetiségű ország etnikumai és vallási csoportjai különbözőképpen képzelik el a szabad Irakot.
Igaz, a többségi síiták kerültek a háború után kulcspozícióba, ám egyáltalán nem lesz könnyű keresztülvinniük akaratukat az ideiglenes kormányzatot felállító amerikaiak bábáskodása mellett. A síita irányzatot ugyanis nem csupán az irakiak többsége, hanem Irán szinte teljes lakossága is követi, a keleti szomszédnál ráadásul ez az államvallás. Irán irányítását sajátos kettősség jellemzi: az 1979-es forradalom óta demokratikus választásokon döntenek ugyan a világi vezetésről, ám az országban a valódi hatalom a síita főpapság kezében van. Ali Hamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási méltósága dönt minden vitás kérdésben, ami – az állam és az egyház szétválasztásának lehetetlensége miatt – nagyon nehézzé teszi a valódi demokrácia kialakulását. Igaz, ezt nem is nagyon szorgalmazzák arrafelé, inkább a forradalom vívmányainak megőrzését tartják üdvözítőnek. Szaddám Huszein uralma alatt az iraki síita ellenzék vezetőit Iránba száműzték „perzsa kapcsolataik” miatt – már ha nem ölték meg őket. Ezek a politikusok bevallásuk szerint csak arra vártak, hogy elmozdítsák helyéről a diktátort, s visszatérhessenek őseik földjére, mondjuk iszlám forradalmat csinálni. Teherán – hozzájuk hasonlóan – nagyon örülne, ha az iraki síita lakosság is az iszlám köztársaság államformáját választaná, így a szent ügy érdekében megbékélhetnének egymással az egykori ellenségek.
A lehetőség kapujában álló iraki síiták azonban megosztottak. Számtalan kis szervezetük egyelőre nem tudja, miként fogadja Szaddám Huszein bukását, hogyan viszonyuljon az idegen katonákhoz, s mit várjon a jövőtől. A legerősebbnek tartott csoport, az Iraki Iszlám Forradalom Tanácsa (SCIRI) Teheránból irányítja tagjainak munkáját, vezetője, Muhammad Bakr al-Hakim ajatollah pedig vallási alapon nyugvó köztársaságként képzeli el Irakot. Ezért Washington egyáltalán nem lelkesedik az ellenzéki csoportért, s ahhoz, hogy megértsük hozzáállását, elég visszatekintenünk az iráni–amerikai kapcsolatok történetére. Ráadásul a síita – egykori – ellenzék soraiban sokan vallják azt a nézetet, hogy minél előbb ki kell füstölni az országból a megszálló csapatokat már csak vallási okokból is. Ugyanis az idegenek tartják kézben az iraki síita szent helyeket: Kerbalát és a közelében fekvő, az irányzat születését előidéző csata mezejét, illetve Nedzsef városát, ahol a „helyesen vezető” kalifa, Ali sírja található.
Az amerikai ellenkezés a síita Irakkal szemben ugyanakkor felveti a kérdést: ki állhat az ország élére, hogyan alakítható meg a sokat emlegetett demokratikus kormány? A tervek szerint az ország minden népcsoportját és vallási közösségét arányosan képviselő vezetőség alakulna az előre meg nem határozható jövőben. A két másik csoport, a 20-20 százalékot kitevő szunnita és kurd lakosság nagyon kevés ahhoz, hogy döntően beleszóljon a köztársaság életébe. A szunniták ráadásul hátránnyal indulnak, hiszen az előző rendszerben ők voltak a kedvezményezettek: a nagy hatalmú klánok, amelyek szinte az egész iraki szunnita lakosságot felölelik, szerves részei voltak az elnyomó gépezetnek. Szaddám Huszein családja, a Tikriti-klán adta a politikai vezetés csaknem teljes egészét, a fegyveres alakulatok nagy része pedig a Dulaimi-klánhoz tartozott. A megszállás óta e családok tagjai visszahúzódtak, várják a rossz idők végét, ám ez nem jelenti azt, hogy elveszítették hatalmukat a szunniták körében.
Az iraki lakosság nagy része eddig csupán olyan voksolásokon vett részt, amelyek végeredményeként a szavazók száz százaléka tett hitet Szaddám Huszein mellett. Ilyenformán demokráciáról csak hírből hallottak a polgárok, gyakorlatuk nincs benne. Emellett neveltetésük, családi hagyományaik sem arra indítják őket, hogy saját meggyőződésük alapján a színes politikai paletta egyik vagy másik szövetségét válasszák. Az említett klánrendszer ilyenkor kisegíti a választókat: a vének eldöntik, melyik jelölt a támogatandó. Legalábbis valószínűleg ez történne egy szabad választás esetén – eddig ugyanis még nem történt semmiféle, a részvételi demokráciára emlékeztető aktus. És ha mégis bekövetkezik, félő, hogy a megosztott társadalom nem tud majd konszenzusra jutni a miniszterek és a kormányfő személyében.
Eközben azt sem szabad elfelejteni, hogy az araboktól elkülönülő kurdok északon saját államban gondolkodnak, s nem feltétlenül szolgálják majd hűséggel az új Irakot, ha marad reményük arra, hogy a szabad Kurdisztánért küzdhetnek. A legborúlátóbb – de egyáltalán nem kizárható – forgatókönyv szerint pedig a volt brit gyarmatnak a modern viszonyok között nincs jövője, így elkerülhetetlen a szakadás. Ebben az esetben Amerika háborúja épp a számításokkal ellentétes hatást váltaná ki: a demokratikus viszonyok meghonosodása helyett sohasem látott káosz uralkodna el a Közel-Keleten.
origo.hu
Kubatov Gábor is elbúcsúztatta a mandátumát elvesztő Fekete-Győr Andrást
