Trianon-legendák

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A trianoni békeszerződés a XX. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. A magyar közvéleménynek nem csak anyagi valójában kellett szembenéznie a háborús vereséggel: a menekültek áradatával, a gazdasági összeomlással, Magyarország megcsonkításával és az ebből fakadó infrastrukturális gondokkal. Ehhez mérhető szellemi terhet jelentett az idegen megszállással és a békeszerződéssel kapcsolatos megaláztatás és a hozzá vezető út feldolgozása is. „A legborzasztóbb veszteség mindenek között, ami bennünket végzetünkkel való élethalálharcunkban érhetett […], hogy nem hozhattuk haza, nem menthettük ki ebből a pusztulásból […] a legfőbbet, ami eddig minden megpróbáltatás, minden vereség, gyász és reménytelenség között mienk maradt: az önérzetet és a becsületet.” Sokak érzését fogalmazta meg Milotay István, amikor ezeket a sorokat papírra vetette 1919 szeptemberében. Az önvizsgálat teremthetett azonban maradandó szellemi alkotásokat is: példa erre a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című kötet, amelyben a legkiválóbb magyar írók és költők adtak számot a veszteségről. Ide sorolható a két világháború közötti időszak magyar önismereti irodalmának jelentős része is Németh Lászlótól a Mi a magyar? szerzőin át Joó Tibor történetfilozófusig és Prohászka Lajos történész bölcselőig. Ezek az írások azonban csak a társadalom bizonyos csoportjaiban hatottak. A magyar lakosság széles rétegeinek viszonyulását Trianonhoz nem ez az önvizsgáló magatartás jellemezte, de nem is jellemezhette. A többség számára nem lehetséges árnyalt, minden szempontot mérlegelő közösségi történelmi tudat kialakítása-kialakulása. Különösen nem segített ebben az eleve egytényezős magyarázatokat kedvelő közvélekedés (a felelősök eszerint: „a szabadkőművesek”, a „zsidók”, a „magyar nemzetiségi politika”, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Horthy Miklós). A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy azt sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta megmagyarázni a közvéleménynek. A Trianonról szóló történeti diskurzus sok elemében folklorizálódott. Olyan meseszerű elbeszélések születtek, amelyek túlélték az elmúlt nyolcvan évet, és befolyásolják, sőt meghatározzák a társadalom nagy részének történeti tudatát.
Ismeretelméleti közhely, hogy egyes dolgok nemlétét nem lehet bizonyítani. Ennek az írásnak sem ez a feladata. E sorok nem a mindenáron való cáfolat vagy deheroizálás igényével íródtak. Megvizsgálva egyes trianoni legendákat, keletkezésük forrásvidékének feltárása volt a fontosabb. A feladat többszörösen összetett: természetüknél fogva e legendák gyakran nehezen megfoghatók, szájhagyományként élnek, esetleg emlékiratok, újságok lapjain bukkannak fel. Sokszor azonban nehéz eredetükre hivatkozni, mert gyakorta egy, a nyolcvanas években végigkibicelt illyefalvi kártyaparti, sárospataki rokonlátogatás vagy hosszú vonatúton hallott beszélgetés a legenda megismerésének forrása. Mégis: e történetek utáni nyomozás szükséges a történeti igazság megismeréséhez – már ha van ilyen egyáltalán.
A téma egyik jeles kutatója szerint „túlságosan sok a metaforikus, metahistorikus okfejtés” Trianon kapcsán. Ehhez máig ható érvénnyel lehet hozzátenni a csaknem hét évtizede Ravasz László lapjában született gondolatot: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést.”
Sokszor lehet találkozni azzal a nézettel, hogy Clemenceau azért volt olyan bántó és elutasító a magyar kívánságokkal kapcsolatban, mert a magyarokat okolta fia elrontott házasságáért. „A tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma (a Tisza–Duna völgyére vágni), amelyről se Kun, se Böhm nem tudott, de a Párizsban elkészített hadfölvonulás szorgalmas térképszakértői és kéznél lévő adatközlői annál többet” – írta erről Illyés Gyula, aki azt is tudni vélte, hogy a magyar feleség és a francia após – kölcsönös sértődöttségből – nem is látták egymást. A francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, szerepét és jelentőségét szükséges mérlegelni.
Az 1841-ben született Georges Clemenceau egy fiatalkori egyesült államokbeli utazás során ismerte meg Marry Plummert, akit 1869-ben elvett feleségül. A házasságból három gyermek született, két lány és egy fiú: Michel 1873-ban. Clemenceau tizenhat évi házasság után elvált feleségétől, amikor félreérthetetlen helyzetben találta őt szeretőjével. (Meglett volna tehát az oka arra is, hogy utálja az amerikaiakat.) Michel Clemenceau mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, majd egy galántai cukorüzem vezetésében dolgozott. Magyarországi tartózkodása során ismerte meg Michnay Idát, Michnay András hétgyermekes járásbíró csinos leányát, aki „olyan szép volt, mint egy angyal”. (És egyáltalán nem mellékesen: annak a Michnay Gyulának a nagynénje, akinek egyedüliként sikerült megszöknie a recski munkatáborból.) A fiatalok a mátyusföldi Galántán esküdtek meg. A szigorúan polgári esküvőn megjelent az apa, Georges is. Az ifjú pár először Magyarországon telepedett le, majd Franciaországba költözött. Két gyermekük született: Pierre és Georges. Ám a házasság hamarosan megromlott. Michel elvált feleségétől, gyermekeik elhelyezésén azonban még hosszan civódtak. A fiatalember hazatérése után összeveszett apjával; nem a házasságán, hanem zavaros, a büntetőjog határán, sőt azon is túl mutató üzleti ügyei miatt. A családi béke csak a háború kitörésekor állt helyre, amikor Clemenceau kibékült fiával.
A Clemenceau család magyar kapcsolatai nem maradtak rejtve. Az 1918-as őszirózsás forradalom kormánya nevében Jászi Oszkár Kunffy Lajos festőművész családján át kereste az érintkezést Michel Clemenceau-val és rajta keresztül apjával. Később Michel Clemenceau is politikai pályára lépett, és nemzetgyűlési képviselő lett. Vélhetően kedves élményeket őrzött Magyarországról, mert 1945 után néhány évig tagja volt a francia parlament magyarbarát képviselőcsoportjának.
A Clemenceau család történetének nem ez az egyetlen monarchiabeli vonatkozása. Georges Clemenceau szépreményű, ámbár Ady Endre szerint „elsőrendű amatőr” drámaíró volt, akinek egyik darabját, A boldogság fátyolát 1906 májusában bemutatta a budapesti Nemzeti Színház. Emellett Georges Clemenceau 1891 és 1913 között minden évben fürdőkúrára ment Karlsbadba. (Itt látta őt állítólag távolról Apponyi Albert is.) Nyaralóhelyéről élénken figyelte a Monarchia politikai életét. Korábban kereste a kapcsolatot Rudolf trónörökös körével, sőt találkozott is a főherceggel. Clemenceau közvetítője a franciabarát körök – így Kálnoky Gusztáv külügyminiszter – felé Moritz Szeps újságíró, a Neues Wiener Tagblatt tulajdonosa volt. Szeps két lánya közül az egyiknek, Bertának állítólag Clemenceau is tette a szépet, míg fivére, Paul elvette feleségül a másikat, Sophie-t. 1886-ban tartották a kézfogót Bécsben, és a későbbi francia miniszterelnök testvére tanújaként szerepelt az esküvőn. Clemenceau ezzel együtt sem kedvelte sógornőjét, és bár kapcsolata a Szeps családdal egészen 1914-ig megmaradt, egyre kevesebb reményt táplált az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségi választásait illetően. Rövid időre testvérével is összeveszett a háború alatt, amikor a IV. Károly-féle béketapogatózások során Berta Szepset elküldték Bécsből, hogy találkozzon vele, a Tigris pedig nem akarta látni korábbi rajongottját.

Clemenceau e kapcsolatok ellenére sem ismerte kellőképpen a térséget. Erre utal legalábbis, hogy egy anekdota szerint a béketárgyalások során arra kérte Berthelot főtitkárt (akit egyébként szintén nem kedvelt), ugyan mutatná meg neki, Lloyd George-nak és Wilson elnöknek a Visztulát a térképen, amelyen sehogy sem tudtak eligazodni. Berthelot megmutatta a folyót, majd emlékeztette az államférfiakat, hogy az atlasz német eredetű, és a Visztulát németül Weichselnek hívják.
Korábbra tehető a magyar politikai elit iránti ellenszenv születése. 1906 és 1909 között, jóval túl élete delén, Georges Clemenceau a harmadik köztársaság miniszterelnöke lett. Magyarországon ebben az időszakban függetlenségi-ellenzéki hatvanhetes koalíció kormányzott. A dualizmus ellenzékének hatalomra jutása eleinte nagy reményekkel töltötte el a francia külpolitika irányítóit. A nagy reményeket a függetlenségi, alkotmánypárti politikusok sem igyekeztek lelohasztani. Éppen ellenkezőleg. Az 1905–1906-os alkotmányos válság napjaiban a kezdeti francia ellenszenv az újságok lapjain átcsapott szenvedélyes – de alapjaiban továbbra is németellenes töltetű – magyarbarátságba. Francia publicisták, külpolitikai elemzők abban bíztak, hogy a kormányra került ellenzék majd kibékül a Monarchia szláv csoportjaival, elsőként a horvátokkal, és együttesen állnak ellen a további német behatolásnak. Kossuth Ferenc, Bánffy Dezső és mások nyilatkozatai mind ezt erősítették meg. De Fontenay vicomte, a budapesti francia főkonzul buzgón magyarbarát jelentéseket küldött Párizsba, amelyek nyilván eljutottak a Clemenceau legbensőbb bizalmasának számító, ám kissé érzékeny idegzetű Stephen Pichon külügyminiszter asztalára is. Az új magyar kabinet nemzetiségi politikája, Bosznia-annexiója, a magyar agráriusok által szorgalmazott Szerbia elleni vámháború, a szerbiai francia fegyverrendelések elbuktatása azonban hamar felszámolta ezt a francia szimpátiát. A német behatolásnak a magyarok ekkor már nem lehettek ellensúlyai.
A Clemenceau iránti magyar ellenszenv abból is fakadt, hogy a magyar küldöttek a békekonferencián azzal az elnökkel találkoztak, akinek érdes, sokszor kihívó, gúnyos modora éles ellentétben állt az addig általuk megszokott hanggal. Pichon külügyminiszter, ha lehetett, még rosszindulatúbb volt a magyarok iránt. Néha még Clemenceau munkatársai is szükségtelenül gorombának vélték főnöküket.
Az 1920 elején megbukott miniszterelnök láthatóan nem aludt nyugtalanul a közép-európai rendezés miatt. A békekonferenciáról szóló emlékiratában kevés szót vesztegetett a térségre, a németkérdés foglalkoztatta. Egyedül Edward Benes és Paderewski lengyel elnök kapott tőle néhány elismerő szót. Benes „mindenki megbecsülését és bizalmát elnyerte szavai egyenességével és kiemelkedő intelligenciájával”, és ugyancsak ő, Masarykkal együtt, „mértéket mutatott” a győzteseknek „nagy erkölcsi energiájával”. Clemenceau felelőssége vitathatatlan a békeszerződés megalkotásában, mint ahogy elfogultsága is az. Meglehet, nem kedvelte magyar menyét, de egész politikai pályájára és emberi habitusára az jellemző, hogy mindenkor hajlandó volt kezet nyújtani tegnapi politikai ellenségeinek – kivéve talán a német politikusokat. Fia válásának 1919-ben már lezárult története valószínűleg nem kavart fel benne mély indulatokat. Általa helyesnek tartott elvek és stratégiai megfontolások alapján cselekedett, Franciaország vélt vagy valós érdekeit nézte, és nem személyes érzelmeit, ez a korban Magyarországon sem volt titok. A győztes vagy szövetséges hatalmak államférfiaival is könyörtelenül bánt; Wilsont lenézte, holdkórosnak tartotta, Bratianut megvetette. De az érzelmek mégsem akadályozták abban, hogy Románia javára cselekedjék.
(Részlet az Osiris Kiadó Trianon című, a könyvhétre megjelenő dokumentumgyűjteményéből)