A magyarországi népességnek 1941-ben még 63,8 százaléka lakott községekben, a legutóbbi népszámlálás idején már csak 34,7 százalék. Ugyanez másképpen kifejezve: amíg a városi népesség 3,3 millióról 6,6 millióra növekedett 1941 és 2001 között, addig a falusi népesség ugyanebben a hatvan esztendőben 5,9 millióról 3,5 millióra csökkent. Ennek csak egyik oka volt az, hogy – nemritkán valamelyik pártpotentát helyi kötődésének, elfogultságának köszönhetően – falvakat várossá léptettek elő (hogy aztán ennek szolgáltatási vonzataival ne feltétlenül törődjenek). Gyakori eset volt, hogy az addig is városi státusú települések közeli községeket csatoltak magukhoz. A távol eső kistelepülésekről pedig a nagyüzemi mezőgazdaság megszervezése után, a szocialista nagyipar kialakulásának elszívó hatására is, tömegesen vándorolt a (fiatalabb) lakosság a városokba. Ez is belejátszott a falusi Magyarország elöregedésébe, akárcsak a gyermekvállalási kedv ijesztő mértékű megcsappanása.
Az aggasztó folyamatot a községek és a városok számának a változása is jelzi: 1941-ben 66 város és 3421 község volt hazánkban, 2001-re viszont 251 település büszkélkedhetett városi címmel, miközben csak 2883 falu maradt. A falvak száma azáltal is zsugorodott, hogy a szocializmusban a nagyobb községek gyakran magukba olvaszthatták a közeli, halódó kisebbeket.
Az utóbbi negyven-ötven év a falvak és a falusi népesség szempontjából éppúgy nevezhető csapásnak, mint a török hódoltság kora. Utóbbival kapcsolatban mind több tudományos információ áll rendelkezésünkre. Kovacsics József statisztikus, demográfusprofesszor – akitől a fenti adatok is származnak – szerteágazó népességtörténeti kutatásai alapján kimutatta, hogy a XVII. század végéig csak a Dunántúlon 2377 falu tűnt el a térképről. A legnagyobb akkori veszteség Baranya megyében volt, már ami a megye mai magyarországi területét illeti: itt a töröknek és a korabeli káosznak 556 falu esett áldozatul, legalábbis enynyit sikerült Kovacsicséknak névvel azonosítaniuk, földrajzilag meghatározniuk. Ezt követi Tolna megye 325, majd Somogy megye 300 elpusztult faluval…
Pár intő példa a régi nagy pusztulásra. Ki hallott vagy olvasott ma élő honfitársaink – szűkítsük a kört: a ma élő baranyaiak – közül mondjuk az egykor Ibafa határában létező Korpád, Lik és Lapsi falvakról? Ízlelgessük a következő településneveket is. Pécs határában Masa, Megyer, Melegmál, Meszes, Munkád, Oroszbán, Szentimre, Hatta, Úffalu hűlt helyét találni, Sellye határában Endesfalva, Jánosfalva, Kercsenye és Kisfalu nem üzen többé. Siklós körül nincs már Aranyos, Poroszló, Bajcs, Sári, Bélköz, Sulyos, Cseri, Töttös, Csukma, Egut, Göntér vagy Körtvélyes.
De mi újság ma Baranyában – azok után, hogy Fülep Lajos, Kodolányi János és (kákicsi) Kiss Géza, az Ormánság állapotának neves kutatói, dokumentálói a két világháború között lesújtó képet mutattak az utóbbi évszázadokban még megmaradt ottani magyar falvak haldoklásáról? Az ELTE statisztikai tanszékének élén harminc évet eltöltött Kovacsics József nyugdíjaskorában elkészítette Baranya megye hely- és népességtörténeti lexikonát (a kötet nemsokára megjelenik az Egyetemi Könyvkiadónál). Szerinte a 2001-es népszámlálás adatai arról tanúskodnak, hogy a baranyai falvak kevés kivétellel mind az Ormánság sorsára jutottak.
Nézzünk meg most a változatosság kedvéért egy Vas megyei, létező falut, érzékeltetve a falvainkra jellemző hosszú távú viszszafejlődést. Felsőszölnök lélekszámát 1696/97-ből is ismerhetjük: 203 fő. Ám 1783-ban már 692-en lakták ezt a helységet, 1857-es adat szerint tovább nőtt a lélekszám 936-ra, sőt 1900-ban 1398 lakost írtak itt össze. Ezerkilencszáznegyvenkilencben 1603-an voltak, 1990-re mégis csak 756 felsőszölnöki maradt.
Kovacsics professzor dunántúli falvakra vonatkozó táblázataiból jól látni, hogy általában a XIX-XX. század fordulóján tetőztek a népességszámok, de sok helyütt Trianon már apasztani kezdte a falusi Magyarországot. Mégis, ahhoz képest, ami a XX. század végére bekövetkezett, még az 1940-es években is erőtől duzzadtak falvaink.
Az 1919-ben született Kovacsics József professzor – aki a Magyarország Megyéinek Történeti Statisztikai Helységnévtára sorozatát szerkesztette és helytörténeti lexikonokat készített dunántúli megyékről – mostanra úgymond megelégelte a népességfogyás országos adatai fölötti siránkozást, és a visszhangtalan cikkezést. A napokban megalapította az Elpusztult és Pusztuló Magyar Falvak Egyesületet. A bejegyzés alatt álló szervezet elnevezése is azt sugallja, hogy kettős feladatot vállaltak az egyesületet létrehozó neves egyetemi tanárok, levéltári vezetők, közigazgatási és urbanisztikai szakemberek. Egyrészt: az egész országra kiterjedően föl szeretnék kutatni valamennyi, már elpusztult magyar falu nevét, sorsát, hogy aztán ápolhassák emléküket azokkal együtt, akik a közelben élnek. Az egyesület úgy gondolja, hogy a múlt feltárásának is lehet közösségmegtartó ereje. Másrészt a társadalmi szervezet törődni kíván a még meglévő, de leépülő kistelepülésekkel is. Elsősorban azokat a községeket igyekszik majd pártfogásába venni, amelyeken 500 főnél kevesebb lakos él. Meghirdetett céljaikat máris üdvözölték helyi értelmiségiek, egyházi személyiségek és a gazdatársadalom sok tagja.
Az eddigi, statisztikai kistérségek többségében a központ város. A demográfusprofesszor meggyőződése, hogy az újonnan alakuló kisrégiók kialakításánál figyelembe kell venni az adott tájegység községhálózatának sajátosságait is. Az Alföldön ugyanúgy tekintetbe kell venni a tanyabokrokat, az egyes községek nagy népességű külterületét, mint mondjuk Zalában az aprófalvakat. Lehet, hogy az Alföldön egy község és tanyás külterülete is önálló kistérséget alkothatna. A társulások egyeztető tárgyalásait a Belügyminisztérium önkormányzati szerveinek kellene koordinálnia, hogy a kicsiny, gyöngébb települések ne járjanak még rosszabbul. A községek jegyzőségi beosztása, a kistérségek és a régiók kialakítása bonyolult társadalmi, közigazgatási és urbanisztikai kérdés, sőt közügy, ezért az idevágó javaslatokat kutatásokkal, társadalmi vitával kell előkészíteni.
Kovacsics József úgy látja, a közigazgatási reform most elsősorban azért írja elő az önkormányzatok önkéntes társulását, mert az Európai Unióhoz való csatlakozás, az uniós pályázati követelményrendszer ezt halaszthatatlanná tette. Ám e kistérségek igazi szerepe a professzor szerint az volna, hogy az ott lévő falvakban, illetve tanyákon élőknek elérhető közelségbe kerüljön a szolgáltató közigazgatás. Lehetőleg minden kistérségi központban megtalálhatók legyenek a középfokú intézmények, a középiskolától az orvosi szakrendelőig. Ne kelljen más- és máshová utazni, ha az illető falusi lakos okmányirodát, gyógyszertárat vagy éppen egy vetőmagboltot akar fölkeresni.
Nem elégedhetünk meg a népességi adatok értelmezésénél az országos adatokat tartalmazó felvilágosítással – ez Kovacsics József vesszőparipája. Az emberek adott városokban és falvakban élnek, életkörülményeikre pedig a lakóhelyi viszonyok is nagy hatással vannak. A professzor egyébként szívesen hivatkozik Bibó Istvánra, aki olyan kistérségi központokat rajzolt meg ötven évvel ezelőtt, amelyek lehetővé tennék, hogy a falu lakói az akkori közlekedési viszonyok mellett egy nap leforgása alatt elintézhessék fontosabb ügyeiket. Ehhez ma már a technika fejlődése révén nyilván jóval kevesebb idő kellene…
origo.hu
Orbán Viktor a Tihanyi Apátság átadóján: Az európai élet fundamentuma van veszélyben – videó
