Az 1951-es Szén- és Acélközösség (mint az európai integráció kísérleti szakasza) idején szerzett tapasztatalatok elrettentették a részt vevő államokat a nemzetállamok feletti föderatív Európától, és ennek kitalálói: Robert Schuman, illetve Jean Monnet persona non grata lettek az 1957-es római szerződés megszövegezése idejére. Így ezzel a mai EU elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget szigorúan a nemzetállami önállóságra szabva hozták létre. Ám ennek első elnöke az Európai Bizottság élén,
Walter Hallstein és a bizottsági jogi részleg vezetője, Michel Gaudet állandóan azon fáradoztak, hogy a luxembourgi bírák segítségével – akiket senki nem tudott ellenőrizni felülről az EGK-n belül – egy félföderatív szerveződéssé változtassák át ezt a nemzetállami szerveződést.
Ehhez jó lehetőséget jelentett, hogy a luxembourgi bírákhoz minden döntésük előtt a brüsszeli bizottság – a jogi részlege révén – javaslatokat és indítványokat tehetett és tesz ma is döntésük befolyásolására.
A Bosch-ügy (Case 13/61) 1961-ben a hágai bíróságtól előzetes döntéskérésre küldve megadta a lehetőséget a bizottság jogi részlegén Gaudet-nek a közösségi szerződés alkotmányjogiasításának és ezzel félföderatív struktúrává átalakításának ösztökélésére, ám a luxembourgi bíróság az akkori összetételében még elutasította ezt.
A fordulatot e téren az 1962-ben végbement kettős csere hozta a héttagú Európai Bíróságon belül, és ezek a cserék átbillentették a mérleget Gaudet-ék sürgetésének elfogadása felé.
Mint napjainkra már nyilvánosságra került, 1963-ban a „bírói puccsot” – vagy a föderalisták nézőpontjából: örömteli forradalmat – jelentő Van Gend en Loos-döntést 4:3 arányban szavazta meg a bíróság, és a négy támogató bíró között ott volt a két új bíró, a francia Robert Lecourt és az olasz Alberto Trabucchi.
Lecourt közismerten föderalista álláspontot vallott már kinevezése előtt, és a szocialista Jean Monnet köréhez tartozott, így meglepetés volt, hogy az euroszkeptikus és konzervatív De Gaulle elnök és miniszterelnöke, Michel Debré őt jelölte bírónak.
Ő Jacques Rueffot váltotta a luxembourgi testületben, aki szűk gazdasági nézőpontokat képviselő közgazdász-jogász volt, így nem volt meggyőzhető Gaudet-ék alkotmányjogiasítási koncepciójának elfogadására.
A Trabucchi által felváltott Nicola Catalano ugyan szintén elszánt föderalista volt, így beillett Gaudet törekvéseibe, de a legmélyebb ellentéte a másik olasz bíróval, Rino Rossival állandó személyes párbajjá tette az egyes döntésekben a részvételüket, és egy platformon ők nem tudtak lenni. Ezzel szemben Trabucchi a belépése után rögtön megtalálta a hangot az olasz kollégával, és az követte Trabucchi álláspontját a Van Gend en Loos-ügyben, amit Trabucchi az ügyben készített és fennmaradt feljegyzése mutat. (A személyi körülmények és ellentétek egy interjúból derültek ki Trabucchi valamikori refendáriusával, aki Catalano munkatársa is volt még a csere előtt.)
A történelem fintora, hogy a
bírói puccsot lehetővé tevő bírócsere, a francia Lecourt annak a Charles de Gaulle elnöknek köszönhette posztját – és a mai föderalisták a római szerződés nekik tetsző korrekcióját –, aki már az EGK addigi szerkezetét is kifogásolta a nemzetállami szuverenitás csökkentése miatt. Hogy követhette el a francia köztársasági elnök ezt a történelmi hibáját?
Csak azt lehet erre találgatva válaszolni, hogy mint korának katonaembere és politikusa nem értette még a jog és a jogászok veszélyességét. Nem láthatta előre a jurisztokrácia erejét a demokrácia felett, és úgy gondolta naivan, hogy a hatalmi testületekben a jogászok csak a technikai részletekkel foglalkozva „jogászkodnak”, amit egy igazi államférfinak még észlelni sem kell, nemhogy félni tőle. Egy mai politikus ezt a hibát már nem követné el.
A szerző professor emeritus
