– Nyolcvan éve ért véget a második világháború. Miért érezte fontosnak, hogy napjainkban filmet forgasson Goebbelsről?
– Egész életemben foglalkoztatott a történelemnek ez a szakasza és az, hogy németek jelentős része miként állhatott Hitler és Goebbels mögé. Tíz évvel ezelőtt intenzíven beleástam magam a témába, de nem találtam kielégítő választ a kérdésre, így kísérletet tettem arra, hogy a tettesek szemszögéből ábrázoljam az eseményeket, hús-vér emberként bemutatva a világ legnagyobb gazembereit. Úgy gondolom, ezt az időszakot ebből a megközelítésből nem sokan ábrázolták.
– Én jóval kevésbé éreztem esendőnek ezeket a személyeket, mint például A bukás című film esetében, és azt feltételeztem, szándékosan nem akarja, hogy szánalmat érezzünk irántuk.
– Oliver Hirschbiegel rendezése Hitler utolsó, a bunkerben töltött 12 órájára koncentrál, a filmem azonban nyolc évet öleltem fel a konkrét tetteikre és azok következményeire fókuszálva. És közben az olyan abszurd viszonyokat és szituációkat is bemutatva, mint például azt, hogy milyen nevetséges szokásrendek uralkodtak a Führer udvartartásában, kezdve azzal, hogy ki, hol ült az asztalnál a megbeszéléseken. Vagy, amikor Goebbels egy cseh színésznővel bonyolódik viszonyba, akkor hogyan próbálnak az ellenlábasai profitálni belőle, a politikus gyorsan a ranglétra aljára is zuhan, majd onnan küzdi fel magát ismét a csúcsra. Igyekeztem érzékeltetni a nácik tökéletlenségét és a minap egy vetítésen a közönség soraiban többen fel is nevettek. Ezt a hatást szerettem volna elérni.
– Miként zajlott a forgatást megelőző kutatómunka?
– Rengeteg anyagot találni a Harmadik Birodalomról, filmfelvételeket, híradásokat, újságcikkeket, és ezek mindegyike korábban Goebbels jóváhagyásával született. Tehát egy hamis képet tükröztek, amelyet a jövő nemzedékének is szántak, az én feladatom pedig az volt, hogy lerántsam a leplet a hazugságokról és bemutassam a valóságot és azt, ami a propaganda mögött van. Az ehhez szükséges kutatásaim során pedig a téma leghitelesebb szakértőivel konzultáltam. És hihetetlen dokumentumok álltak rendelkezésre, Goebbels mindennap fél órán keresztül naplót írt, ahogyan több, az igazságszolgáltatás elől Argentínába menekülő háborús bűnös is feljegyezte az emlékeit, miként a vacsorákról és az egyéb összejövetelekről is részletes jegyzőkönyvek születtek. Mindezekből nagyon részletesen meg lehet ismerni a különböző események protokolljait, kezdve attól, hogy amikor Hitler bevonult Franciaországba, a kihelyezett virágoknak milyen frissnek kellett lennie, vagy hogy az első sorban csak szép és fiatal emberek állhattak, ezáltal is vonzóvá téve a nácizmust. Annak ellenére, hogy a dramaturgia szabályai szerint számos fikciós szál is szerepel a filmben, a maximális hitelességre törekedtem, olyannyira, hogy a párbeszédek nyolcvan százaléka valóban idézet a jegyzetekből.
– Sok olyan információval szembesült az előkészületek alatt, amire nem számított és megdöbbentette?
– Történelem szakon doktoráltam, ugyanakkor a film készítésénél fontos volt, hogy megértsem ezeket az embereket, és ebből fakadtak a legfontosabb tanulságok. Mint említettem, Goebbels naplót írt, a feljegyzéseiben pedig a legjobb színben próbálta feltüntetni magát, érzékeltetve, milyen közel áll Hitlerhez, viszont nagyon szembetűnő az opportunizmusa. Végtelenül törtető és karrierista figura volt. Ellenben Hitlert nehezebb volt megértenem, főként azt, miként válhatott vonzóvá oly sokak számára. Aztán rájöttem, hogy valóban hitt abban, amit mondott vagy tett, legyen szó a szovjetek lerohanásáról vagy a holokausztról, és mindig az ő akarata érvényesült. Egy meggyőződéses rasszista, antiszemita tömeggyilkos volt. A kutatómunka legnehezebb részét azonban azt jelentette, hogy két hét alatt végignéztem az összes kép- és filmanyagot, amelyek a lágerekről készültek. Végtelenül megrázott, noha tisztában voltam a tényekkel.
– Spielberg a Schindler listája forgatása alatt többször felhívta Robbin Williamset, hogy felvidítsa. Önnek is szüksége volt hasonló praktikákra?
– Engem is megviselt a forgatás, de míg Spielberg az áldozatokra helyezte a hangsúlyt, én a tettesekre. A holokausztot nem játékfilmes eszközökkel, hanem eredeti felvételekkel ábrázoltam. Úgy éreztem, mind az elhunytaknak, mind a túlélőknek tartozom azzal, hogy a lehető legvalósabb képet alkossam a történtekről.
– Utánanézett valaha, hogy a családja milyen mértékben és melyik oldalról érintett az eseményekben?
– A generációmat természetesen foglalkoztatja mindez, minden családban vannak áldozatok vagy tettesek. Az enyémben mindkettő jelen volt. Édesanyám szudétanémet volt, kiüldözték a családjából. Gyerekként így egy olyan faluban éltünk, ahol a lakosság egyharmada menekült volt. Édesapámnak tizenhét évesen be kellett vonulnia a seregbe, végül orosz hadifogságba esett. Egész életére kihatott a háború. És bár muszáj volt harcolnia a nácik oldalán, áldozatként tekintek rá, egy terrorrezsimben kellett élnie és túlélnie. És szerencsésnek érzem magam, mert sok barátom van, akiknek a szülei nem néztek szembe a múlttal, relativizálják azt állítva, hogy nem volt olyan rossz, mint ahogyan beállítják. Bár Németországban nagyon komoly emlékezéspolitika folyik, még mindig nem sikerült tökéletesen feldolgozni a történelmet, a mai napig jelen van a populizmus. Visszatérve a a családom érintettségére: utóbbi miatt mindig is izgatott, miként gyakorolnak hatást egymásra a különböző generációk. Készítettem is korábban egy filmet Heinrich Georgéról, aki a huszadik század elejének nagy német színésze volt, majd a nácizmus alatt eleinte nemkívánatos személynek számított, végül kitüntetett vezető művésszé vált; a rendezésemben a fia, Götz George formálja meg, ő a magyar közönség számára a Tetthely című krimisorozatból lehet ismerős.
– Számtalan magyar film is feldolgozta az eseményeket. Van olyan, ami különösen nagy hatást gyakorolt önre?
– A Szabó István által rendezett, Harvey Keitel főszereplésével készült Szembesítés nagyon megragadott. Egy zenészről szól, aki, noha elmenekülhetett volna, Németországban maradt a náci megszállás után és izgalmasan ábrázolja egy hétköznapi ember szemén keresztül a diktatúra működését. Budapestre egyébként kicsit emocionális hangulatban érkeztem, itt született egy ismerősöm, akinek az édesanyja időben érzékelte, hogy hamarosan megkezdődnek a deportálások, Szlovákiába küldte, ennek köszönhetően a családjában egyedüliként csak ő élte túl a második világháborút.
Kiemelt kép: Joachim Lang. (Fotó: Kurucz Árpád)
