Kísértés, fenyegetés, bűn, bűnhődés. Az elkárhozott lelkek pokolbéli gyötretésének ábrázolása kedvelt témája a középkornak. Villás ördögök a tüzes tó, a fortyogó üst körül, beretvaéles csáklyákkal, kampókkal tűzdelt, örökkön forgó pokolkerekek, kínzópadok, nyújtók, fogók, rotyogó higannyal, olvadt ólommal, ezüsttel, arannyal, szurokkal és kénnel telt kutak, borzalmas hangszerek, kígyók, varangyok, bakkecskék, majmok, sosem látott agyaras, karmos, denevérszárnyas szörnyek – festményeken, templomkapuk felett s a homlokzatot díszítő szobrokon, krónikákban, imádságoskönyvek miniatúráin. Megfúvatnak az ítélet harsonái, a megmérettetés órája elérkezett, s aki könnyűnek találtatik, alászáll a mélybe. A nyomorult párák, a földön ártatlanul szenvedők, a szegények, megalázottak és meghurcoltak pedig tátott szájjal, guvadt szemmel, hűdött rémülettel és boldog elégedettséggel bámulják az elkárhozottak kínzatásának naturalisztikus ábrázolásait. Mi ez? Káröröm? Az. Sőt bosszú. Mert a kor embere úgy gondolja, hogy a mennyei örömök egyik legfenségesebbike, az üdvözültek jutalma és kedves szórakozása éppen az lesz, hogy a bűnösök szenvedésében gyönyörködnek. Egy régi szerző, aki az 1200-as évek elején rangsorolni próbálta a paradicsomi örömöket, így ír: „Az öröm hatodik és végső oka a kárhozottak látványa lesz.” Harmadfél századdal később François Villon a következő szavakat adja édesanyja szájába: „A templomban, ahová járok, látom a megfestett paradicsomot, a hárfákat és a fuvolákat, és látom a poklot, ahol a kárhozottak főnek. Az egyik elrettent, a másik örömmel tölt el.” (Ki állítja, hogy a mennyország unalmas volna?!) Ha szenvedésről – vagy kísértésről – van szó, az emberi fantázia kimeríthetetlen: gondoljunk Bosch, Schongauer, az idősebb Brueghel jól ismert képeire, a magyarországi gótikus szárnyas oltárok szenvedésjeleneteire. Milyen lehet hát az isteni és az ördögi fantázia?
Szent Brigittának így mesél nyomorú állapotáról egy elkárhozott: „Egy kígyó mászott föl gyomrom alsó részéből a magasabb részekbe, mert kéjvágyamon nem uralkodtam. Ez a kígyó kímélet nélkül tekergőzik keblem körül, és mardos könyörtelenül. A mellem fel van szaggatva, és nyüvek rágják, mert jobban szerettem a bolond és rothadt dolgokat, mint Istent. Ajkamat felhasították. Orromat levágták. Szemem kivájva az arcomon csüng.”
A kísértés, a szexuális vágy, a bűnös érzékiség a pokol szolgálóitól és szolgálólányaitól, a boszorkányoktól sem idegen. Annyira nem, hogy sok kutató szerint a boszorkányság lényege, legfőbb oka éppen a kielégítetlen szexuális vágy. Számos tudós szerint ugyanez a testi szomjúság hajtja, ostorozza a nagy női szenteket és apácákat a keresztre feszített – vagyis kikötözött, tehát kiszolgáltatott, alélt, magatehetetlen –, majdnem mezítelen férfi, Jézus imádata felé. A késő középkori, kora újkori boszorkánygyűlések elmaradhatatlan része a termékenységi rítus, az ördöggel történő közösülés. A spanyol inkvizíció 1610 körüli, baszkföldi jegyzőkönyvei szerint az ördög a boszorkányzenekar rikoltozó muzsikája mellett fogadja híveit, akik megcsókolják a végtagjait, fenekét, nemi szervét, később egy híve megemeli a farkát, mire kéneset fingik, s csak azután hágja meg az elébe vezetett asszonyokat és leányokat, majd a teljes gyülekezet féktelen paráználkodásba kezd, nem törődvén korral, nemmel, vérségi kötelékkel. A gyűlés végeztével a gyülekezet hitet tesz ura mellett, s egyebek közt megfogadja, hogy nem lesz rest eztán sem a paráználkodásban. Némely feljegyzések szerint a boszorkányszombatokon tudtukon kívül elhurcolt, hétrét görnyedt apácák pucér fenekébe dugott gyertyák és fáklyák szolgáltatják a világítást a lakomához s az orgiához.
Démonokról, ezerféle ártó szellemről, varázslóról már a legrégibb idők óta tudunk. Most ne boncolgassuk, hogy a közép-, majd reneszánsz kori boszorkány alakja mikor és miképpen gyúródott össze a különböző jósok, augurok, álomfejtők, vihartámasztók (tempestariusok), mágusok, démonok, varázslók, szörnyszülöttek, incubusok és succubusok, vámpírok, termésrontó démonok, holtidézők, holdrablók, emberállatok, a különböző pogány termékenységistenek s a nekik hódoló asszonyok alakjából. A kereszténység korai századaiban a boszorkány már létezett. Az V–VI. század fordulóján keletkezett száli törvénykönyv, a Lex Salica is rendelkezik róluk: pénzbüntetéssel sújtja őket. A csekély szigor azt jelezheti, amit a valamivel későbbi századokban is megfigyelhetünk: a kereszténység kezdeti időszakában általában még a pogány örökség részeként léptek fel boszorkányhiedelem ellen. A 700-as évek végén Nagy Károly törvénykönyve, amelyet a frissen krisztianizált szászok számára adatott ki, megtiltja az emberevő boszorkányok (strigák) megégetését. (A törvényi tiltás persze mindig bevett, élő gyakorlatot feltételez.) A Canon Episcopi, a püspöki tevékenységeket és kötelmeket összefoglaló X. századi gyűjtemény szemfényvesztésnek mondja a boszorkányrepülést, ostobaságnak a belé vetett hitet, s terjesztőit kiközösítéssel fenyegeti. Magyarországon a XI. század végén Szent László király a boszorkányokat a kéjelgőkkel, paráznákkal együtt a püspök ítélőszéke elé rendeli, de 1100 körül Kálmán király – Rothar longobárd uralkodó 600-as évek közepi és Nagy Károly törvényei nyomán – már a létezésüket is megkérdőjelezi. Kálmán I. törvénykönyvének 57. pontja kimondja, hogy a „boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak”.
Az 1400-as évek elejére az egyház mégis lelkes hívévé lett a boszorkányüldözésnek, és ebben a folyamatban éppen a Pireneusok két oldalán, Francia- és Spanyolhonban tették meg az első lépéseket. Hogy miért? Ennek sok oka lehet, ám az egyik nyilvánvaló. Hispániában fél évezredes múltra tekintett vissza a mohamedánok elleni szüntelen háború, Dél-Franciaországban pedig megállíthatatlanul terjedtek az eretnek tanok. Ez a vidék évszázadok óta a különböző eretnekmozgalmak melegágya volt. Hívők tömegei csúsztak ki az egyházi ellenőrzés alól. Manicheus eretnekek, katharok, valdensek fordultak szembe az egyházzal, tagadták a szentségeket, megvetették a keresztény istentiszteletet, nem ismerték el a pápa egyházfőségét, s vele együtt elvetették az egyházi szervezetet. 1200 körül, amikor Domingo Guzmán, a későbbi Nagy Szent Domonkos közelebbi kapcsolatba került velük, már olyan szervezettek voltak, hogy saját püspökeik, iskoláik, kórházaik működtek, zsinatokat tartottak, rongyos, mezítlábas térítőik szorgalmasan rótták az utakat. Éppen ellenük hozta létre Domonkos a rendjét, amelyet Honorius pápa 1217-ben a következő szavakkal erősített meg: „abban a reményben erősítjük meg szerzetesi közösségteket, hogy a hit előharcosaivá lesztek”.
Lettek.
Domonkos és szerzetesei beváltották a hozzájuk fűzött reményeket.
1219-ben Domonkos Rocamadour Fekete Máriájához zarándokolt, hogy a Szűzanya segítségét kérje hatalmas művének sikeres befejezéséhez, a pogányság és eretnekség ellen küzdő testvérek közösségéből álló rend mielőbbi elterjesztéséhez Európa országaiban. Nem könyörgött hiába: a rend hihetetlenül gyorsan növekedett. A rendalapító 1221-ben bekövetkezett halálakor Európának talán egyetlen olyan állama sem volt, ahol a döméseknek ne lett volna kolostoruk.
Szent Domonkos elszánt volt. Mindenre elszánt, vagyis elhivatott. Már-már olyan, mint egy katonaszent. Ugyanakkor valami baljós árnyék is vetül alakjára. Talán az inkvizíció, a kínpad, a tortúra, Torquemada árnyéka ez? Igen, az. Hiszen a már évszázadok óta működő, ámde nem elég hatékony inkvizíciót IX. Gergely pápa 1230 körül a domonkosok felügyelete alá helyezte. Domonkos szerzetének feladata az volt, hogy prédikáljon az eretnekek ellen, térítsen a megtévelyedettek és a pogányok közt, s akit nem sikerül megnyerni Krisztus ügyének, azt megsemmisítse.
Ők pedig tették a dolgukat. Belejöttek a harcba. Megállni nem lehetett. Ki kellett űzniük az Úr szőlejéből a rókákat. És az „Úr kutyái” mindenütt rókát szimatoltak. Ne feledjük, egy mindenre elszánt, állandóan fegyverben álló, éber hadsereg volt az övék. Eretnekek, különböző szekták, jól szervezett mozgalmak ellen. Mindenütt és mindenben ellenséget, támadót, hadat sejdítenek. Ilyen az észjárásuk. Ők lettek volna, akik Európa-szerte elterjesztették azt a nézetet, amely az ártalmatlan és elszigetelt népi boszorkányhiedelmekben a legfőbb gonosz által szervezett titkos mozgalmat látta meg? Nem tudom. Mindenesetre részük volt abban, hogy a XIV. századra az egész ismert világot behálózó, gigantikus összeesküvés rémképe – a sátán cimboráinak, az ördög alattvalóinak szövetsége – látszott kirajzolódni Európában.
VIII. Ince pápa 1485 körül kiadott Summis desiderantes kezdetű bullája már nemcsak a boszorkányok ártó szándékáról, de paráznaságukról, kísértésre, szexre, bujaságra mindig kész természetükről, a férfiúi nemzőképességet s a női termékenységet megrontani képes tudományukról szól. Ince a híres-hírhedt Malleus maleficarum (Boszorkányok pörölye) szerzőinek, Heinrich Institoris és Jacob Sprenger német inkvizítoroknak – akik különben maguk is dominikánusok voltak – a noszogatására adta ki bulláját. Az 1486-ban megjelent iromány szerint „minden boszorkányság forrása az érzéki bujaság, ami kimeríthetetlen a nőkben”. És még egy súlyos állítás, amely nyomban törvénnyé lett: „Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere” – vagyis: „A legnagyobb eretnekség a boszorkányok működésében nem hinni.”
Félelmetes, sötét, ködgomolyos kép ez. Kén és szurokszag, pislákoló fáklyafény, pokolgőz és máglyák korma röpül az éjsötét ég felé. A reneszánsz, a humanizmus ragyogó napja viharfelhők mögül pislákol. Eddig pogány maradványnak, ostobaságnak, babonának, szemfényvesztésnek mondatott a boszorkányság, beszélni sem érdemes róla, bűnös, aki hinni merészel benne. Ettől kezdve a boszorkányok hatalmas közössége, a sátán (Lucifer, Belzebub, Diabolicus, Asmodeus és Ahrimán) által szervezett eretnekhad lesz a kereszténység legfőbb ellensége. Semmi sem lehetetlen, a leghajmeresztőbb képzelgések, a legaljasabb rágalmak is készpénznek veendők. Ha leszáll az éj, seprűnyélen, bakkecske- és emberháton röpködő asszonyok töltik meg az eget. Elfeledett utakon, erdei ösvényeken baktatnak görnyedten találkozóhelyeik, erdei tisztások, holdfényben fürdő folyópartok, elhagyott akasztódombok, sziklaormok felé. Állattá változnak, disznóval, kutyával, kígyóval ölelkeznek. Rontást hoznak, betegséget küldenek, gyermeket zabálnak, terhes asszonyokból kilopják magzatukat, vihart támasztanak, gyilkolnak. Nem botolhat marha, nem betegedhet meg disznó, nem fordulhat fel kóbor eb, ficamodhat gyönge boka, hályogosodhat öreg szem, támadhat vihar, aszály, földrengés, jégeső, nem száradhat ki kút, szakadhat le harang, savanyodhat meg köcsögnyi tej, hogy azt követően ne pörkölődjenek vénasszonyok a máglyán, ne végezzék gyermeklányok az akasztófán, ne hulljanak asszonyi fők a hóhérpallos alatt. Minden veszélyt hordoz: mosolyogni éppúgy, mint nem mosolyogni, a szomszéd gyermekét megérinteni vagy látványosan elkerülni. Mert ha beteg lesz, máris a rontó boszorkányt keresik a kétségbeesett szülők. És akkor minden s annak az ellenkezője is gyanús lehet. Hátborzongató neszekkel, zörejekkel telnek meg az éjszakák. Kunyhókban, palotákban, de még a papi rezidenciákon is ólmot öntenek, viaszbábuk szemébe, szívébe, májába tűket döfölnek. Láthatatlan kezek fejik meg a teheneket, hajszolják tajtékosra a gebéket. A gonosz megjelöli híveit, így egyetlen szemölcs, májfolt, piciny sebhely is végzetes lehet. (A Malleus maleficarum kézikönyvvé lett, több mint tíz kiadást ért meg. Nem véletlen a maleficus – károkozó, gonosztevő, bajkeverő, sőt istentelen – szó nőnemű alakjának használata.) I. Jakab angol uralkodó 1597-ben megjelent Daemonologie című munkájában úgy becsüli, hogy csak minden huszadik kivégzett boszorkány volt férfi. Mások szerint az arány inkább egy a százhoz.
Folytatjuk
origo.hu
Gyárfás Tamás-interjú: Portik csőbe akart húzni – új bizonyíték került elő
