Nem volt könnyű feladat a professzor úrral időpontot egyeztetni. A titkárnője azt mondta, a munkanapját mindig itt, a gyermekklinikán kezdi. Azt is megjegyezte, hogy ezek a reggelek nagyon fontosak önnek.
– Úgy vállaltam a rektori megbízatást, hogy tudtam: az I. számú gyermekklinika vezetését és a gyermekgyógyászati tevékenységet nem akarom feladni. Reggel hét és fél nyolc között itt kezdek a gyermekklinikán, a betegekről szóló reggeli referálókat vezetem. Megbeszéljük, hogy mi történt az éjszaka, szó kerül a problémás esetekről, illetve a rövid tudományos beszámolók is ilyenkor hangzanak el. Ez nekem is nagyon fontos a szakmaiság megtartása miatt. Utána mindennap tartok vizitet, mert a betegágy mellett állni semmihez nem fogható érzés. Azt sajnos nem tudtam megtartani, hogy rendszeres rendelést folytassak, mert az időm felett egyre kevésbé magam vagyok az úr. Ha valaki délben vagy kora délután keresne meg a bajával, nem biztos, hogy segíteni tudnék. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy kisgyereket időnként ne kezelnék.
– Az előző négy évben rektorhelyettes volt, gondolom tudta mire vállalkozik, amikor elfogadta a rektori jelölést.
– Láttam ennek a posztnak minden bürokratikus, adminisztratív nyűgét, megtapasztaltam a teljes embert kívánó, rengeteg energiát felemésztő külső harcokat. Azonban mind az egyetemi közvélemény, mind pedig az orvostársadalom általam nagyra becsült személyiségei részéről olyan bizalom nyilvánult meg irántam, annyian kerestek meg, hogy vállaljam a jelölést, hogy nem volt erkölcsi alapom ezt a közbizalmat visszautasítani. Ez természetesen csapatmunka, amihez meg kell találni a megfelelő partnereket, és számomra ez is adott volt. A pályázatok beérkezése után a munkákat a karok minősítik, majd az egyetemi tanács dönt róla. Az oktatási miniszter jóváhagyásával a köztársasági elnöktől kaptam meg a kinevezést.
– Volt a pályázatában olyasmi, ami megváltoztatja az orvosképzés eddigi gyakorlatát?
– A rektornak az a feladata, hogy az adott gazdasági és szabályozási helyzetben a leghatékonyabban működtesse az egyetemet. Miután az intézménynek három fontos feladata van, az oktatás, a kutatás és a betegellátás, én mindhárom területen azt tűztem ki célul, hogy a térségben piacvezető intézménnyé váljunk.
– Ez pontosan mit jelent?
– Piacvezető az az intézmény, amelyre mindenki azt mondja: igen, ez az első. Ha valakinek az orvosi kutatás jut eszébe, a mi intézményünk legyen az első gondolata. Ha az orvosi diplomákról esik szó, a Semmelweis Egyetemé legyen a legrangosabb, ha megoldhatatlan látszó betegséggel találkozik egy kolléga, hozzánk forduljon. Ezek elemeiben most is fellelhetők az egyetemünkön, ahhoz, hogy a legjobbak legyünk, a kelleténél kevésbé egységesen kezelt érdekeket, cselekedeteket és eredményeket kell úgy egységbe fogni, hogy ez minőségi javulást eredményezzen. Az uniós kihívás kapcsán az egyetem csak úgy lesz képes a továbbfejlődéséhez szükséges jelentős forrásokhoz hozzájutni, ha olyan, nagy európai tudás-, illetve oktatási központokhoz tud csatlakozni, ahonnét nemcsak mi kapunk, hanem a tudásunkból mi is adunk.
– Jelenleg mit tudnak adni?
– Például európai szinten elfogadott, rangos orvosi diplomát. De nemcsak orvosképzés folyik itt, hanem fogorvos-, gyógyszerész-, főiskolai és szakasszisztensi is, valamennyi elismert diploma.
– A magyar orvosképzés mindig is világhírű volt.
– Húsz éve tanulnak nálunk külföldiek angol és német nyelven. Idén száznyolcvan német diák kezdi meg a tanulmányait, és húszat előjegyeztünk jövőre, mégis kénytelenek voltunk sokukat Szegedre irányítani. Sokszor hangoztatják a külföldi diákok, hogy nálunk személyesebb, bensőségesebb az orvosok és a tanítványok viszonya, mint Nyugat-Európában.
– Mostanában olvastam, hogy nagyszámú magyar orvost várnak Németországba.
– Kétségtelen, hogy Németországban komoly orvoshiány van. Azt, hogy miért képeznek ott jóval kevesebb orvost, mint amennyire szükség volna, nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy ez a legdrágább felsőoktatási képzésforma. A norvégok például azt mondják, erre nem költenek, inkább másutt, például Svédországban és Magyarországon képeztetik ki az orvosaikat. Talán így gondolkoznak a németek is, természetesen az ő diákjaik képzése itt Budapesten költségtérítéses.
– Azt is olvasni, hogy az orvosi karokra jelentkező magyar diákok száma és felkészültsége drámaian csökkent.
– Sajnos Magyarországon az elmúlt ötven évben az orvosok társadalmi megbecsültsége igencsak leromlott, ez a fizetési kategóriákra is vonatkozik. A magyar társadalom az egészségmegőrzést, illetve a betegség kiderítésével és meggyógyításával kapcsolatos tevékenységet úgy becsüli meg, hogy a közalkalmazotti bérskála legaljára helyezi. Ezért aztán nem vonzó ez a pálya. Sok fiatal úgy gondolkozik, hogy szeretné a családját jó színvonalon eltartani, és ez komoly szempont. Nyilván ebben keresendő a jelentkezők számának csökkenése.
– Ön mit gondol a paraszolvenciáról?
– A hálapénz intézményét nem ez orvosok kényszerítették ki. Az, hogy mennyi a doktorok és az ápolószemélyzet fizetése, ténykérdés. Ahhoz, hogy egy orvos többé-kevésbé el tudja tartani a családját, rászorul a hálapénzre, ugyanakkor az orvosok nagyon kevés százalékának csúsztatnak borítékot a zsebébe, ezt higgye el nekem. Egy jogász vagy közgazdász harmincéves kora körül a pályája csúcsa felé közelít. Az orvos ekkor kezdi el a karrierjét. Azzal, hogy megszerezte az általános orvosi diplomáját, tulajdonképpen csak belépőt kapott arra, hogy szakorvos legyen. Mire karriert csinál, közelít az ötvenhez. A kérdés az, hogy van-e a kormányzatnak, illetve a társadalomnak igénye arra, hogy ezt a gyakorlatot megszüntesse. Ha igen, akkor meg tudja szüntetni. És abban a pillanatban sok minden a helyére kerülne.
– Mikorra lesz érezhető az orvoshiány?
– Már most érezhető. Egyes felmérések szerint Magyarországon kétezer orvos hiányzik. Gondolja el, hogy egyes vidéki kórházi osztályokon négy-öt orvos dolgozik. A klasszikus hiányszakmák, mint a radiológia, labordiagnosztika, patológia mellé felsorakozott a gyerekgyógyászat is.
– Azt mondják, a gyerekosztályokon se orvos, se beteg.
– Az nem igaz, hogy nincs beteg gyerek, noha kétségtelen, hogy évről évre kevesebben születnek. A gyermekgyógyászatban végbement egyfajta paradigmaváltás, vagyis a járóbeteg-ellátás irányába tolódott el a gyógyítás. Ha nem feltétlenül muszáj, nem fektetik a beteg gyereket kórházba, mert az nemcsak neki és a családjának rossz, de gazdaságtalan is. A probléma az, hogy a járóbeteg-ellátásban, ugyanolyan teljesítmény után a tizedét fizeti az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, mintha ugyanazt a beavatkozást a fekvőbeteg-ellátásban végezték volna el. Ennek következtében a kórházak megszüntetik anyagi okok miatt a hozzájuk rendelt járóbeteg-rendeléseket, és ezzel az egészségügyi ellátórendszer színvonala csökken. Azt gondolom, hogy a jövő útja a kis kórházak poliklinikává, vagyis nappali kórházzá alakítása volna. Ami viszont a gyerekorvoshiányt illeti, az sajnos odáig fajult, hogy van olyan vezető megyei kórház – tehát ahol mindent el kellene tudni látni –, ahol a gyermekosztályon három-négy orvos dolgozik. Csak úgy tudják ellátni a feladatukat és az ügyeleti szolgálatukat, hogy a területükön dolgozó, alapellátásban működő háziorvosokat megkérik, hogy ügyeljenek ők is.
– E téren változik valami azzal, hogy belépünk az unióba?
– A magyarországi egészségügyi ellátórendszerben dolgozó kollégákra is vonatkozni fognak azok a szabályok, amelyeket az ottani kamarák és érdekvédelmi szervezetek harcoltak ki. Például: ügyelet után haza kell menni, mert jár a pihenőidő. Nem lehet korlátlanul túlmunkát vállalni, az ügyeletet meg kell fizetni. Abban a pillanatban, amikor ezek a szabályok életbe lépnek, ki fog derülni, hogy a magyar egészségügyet az orvosok és az ápolószemélyzet áldozatkészsége tartja össze. Én nagyon pesszimistán látom e tekintetben a jövőt.
– Attól is sokan tartanak, hogy május másodikán öszszecsomagolnak a magyar orvosok és nővérek, és indulnak betölteni a jól fizető nyugat-európai állásokat.
– Ezzel sokan riogatnak, de én nem hiszem, hogy bárki olyan könnyen itt hagyná az egzisztenciáját, a családját, a gyökereit. Az viszont kétségtelen tény, hogy a nyelveket beszélő fiatal orvosoknak – akiknek az ismert körülmények között kell megküzdeni a karrierjükért, különösen, ha megmaradnak a hatalmas különbségek bérezésben – bizony csábító lehetőség, nagy kihívás lesz az unió. Ez tovább gerjesztheti az orvoshiányt.
– Az egyetemnek vannak eszközei arra, hogy az elvándorlást megakadályozza?
– Nincs. Persze rektorként nemcsak az általános orvosi képzésért vagyok felelős, hanem az összes többi szakért is. A végzett fogorvosok például jobb helyzetben vannak, mint a többi orvos. Nagyon nagy presztízsű a nálunk szerzett diplomájuk, ők szívesen helyezkednek el itthon is, hiszen a fogorvosi ellátás privatizálódott, és piaci körülmények között dolgozhatnak. Változatlanul nagy az érdeklődés a gyógyszerész szak iránt is. Azt hiszem, ez a patikák privatizációjának köszönhető elsősorban. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel van egy oktatási együttműködési megállapodásunk, tehát képesek vagyunk biztosítani a hallgatóinknak azt, hogy ebben a hihetetlenül gyorsan fejlődő tudományágban naprakész tudást szerezzenek. A gyógyszeriparban megforduló hatalmas pénzösszegek a felsőoktatásban nem jelennek meg, mi ennek az iparágnak csupán a farvizén evezünk.
– Régóta vitáznak arról, hogy az a jelentkező, aki kiválóan ismeri a fizikai képleteket, nem biztos, hogy ugyanilyen nagyszerűen képes lesz odahajolni egy szenvedő emberhez.
– Évtizedek óta fizikából kell felvételizni, mégis kiváló orvosok kerülnek ki az egyetemről. Nem dolgozik mindenki betegágy mellett, szükség van kutatókra is. Lehetne ezt a rendszert finomítani, el is lehetne törölni a felvételi vizsgát, csakhogy ez utóbbira nincs anyagi kapacitás. Így aztán a jelenlegi rendszert kell elfogadni, nem hiszem, hogy ez megváltozna.
– Mennyire hangsúlyos az orvosok empátiájának fejlesztése?
– Évről évre nagyobb hangsúlyt kap. A kilencvenes évek eleje óta nagy létszámú Magatartás-tudományi Intézetet tartunk fent, amely az orvossá válás pszichológiai folyamataival, az orvos-beteg kommunikáció eszköztárával foglakozik, és felkészíti a medikusokat ezeknek a tudományoknak a segítségével arra, hogy a betegeikkel képesek legyenek kialakítani a gyógyításhoz szükséges bizalmi légkört.
– Közel kétmilliárd forintos adósággal küszködik a Semmelweis Egyetem. Hogyan lesznek képesek megbirkózni ezzel?
– Ez összetett probléma, de nem mi vagyunk az egyetlenek, akik likviditási zavarral küszködünk, sem a felsőoktatásban, sem az egészségügyben. Sajnos ez említett két ágazat közül az egyik sem kapta meg az elmúlt 10-12 évben azt a hatékony konszolidációt, amit például a banki szféra többszörösen megkapott. Meg merem kockáztatni, hogy a mai napig nincs olyan hatékony felsőoktatási és egészségügyi stratégia, ami parlamenti ciklusokon túl, többpárti konszenzuson alapulna. Így tehát többnyire ennek kétszeresen is áldozatai az orvosi egyetemeken működő karok. Ebben a nem túl szerencsés helyzetben vannak belső gondok, ezek gazdasági, üzemeltetési problémák, ezekkel azt hiszem, meg tudok küzdeni. Célom, hogy egy integrált ellenőrző rendszer működjön, ami biztosítéka volna a kevésbé költséges működésnek.
– Kapott ígéretet állami segítségnyújtásra?
– Rengeteget tárgyaltam már erről, ígéretet kaptam a konszolidációra, ugyanis ha nem kapunk gyors segítséget, az napi üzemeltetési gondokhoz vezethet. Természetesen a betegeket ez nem érintheti, hiszen azt szeretném, hogy a működés racionalizálásával, helyenként a magántőke beengedésével klinikáink európai hírű intézményekké válljanak.
Tulassay Tivadar 1949-ben született
Budapesten szerzett általános orvosi diplomát 1974-ben. 1978-ban gyermekorvos, 1992-ben neonatológus, 1998-ban hipertonológus szakvizsgát szerzett. 1985–86-ban a Heidelbergi Egyetemen Humboldt-ösztöndíjas. 1983 óta a Semmelweis Egyetem I. sz. gyermekklinikájának munkatársa. 1993-tól az intézet igazgatója. 2000 óta az MTA levelező tagja, számos magyar és nemzetközi tudományos testület, valamint több folyóirat szerkesztőségének tagja. Pályája során rangos szakmai kitüntetésekben részesült.
origo.hu
Csillagjegyek, akiknek csodás nyaruk lesz
