A lepke halála

A minap ébredés után kitekintettem a kertre néző erkélyre, és egy pillanatra elállt a szívverésem a látványtól. Megkapó volt, akár egy kinyílt nyári virág. Igaz ugyan, hogy a nyár már elvonulóban, de vannak sokan olyanok, akiknek örökké nyár lángol a szívében, függetlenül az évszakoktól.
Lenyűgöz a pillanat szépsége: egy lepke röppent az erkély korlátjára. Általam ismert szép, nagy fajta, remegteti a szárnyát, mintha pihegne. Kiáltani akarok a feleségemnek, aki már a konyhában serénykedik a reggeli készítésével, mert egymagában az ember nem tud igazán örülni. Meg kell osztania valakivel. Már futnék is ki a konyhába, de útközben megállok. Mi lenne, ha…
Ha nem hívnám ki, hanem a lepkét hoznám be a lakásba? Egyszer már előfordult, hogy egy rigó beröppent hozzánk a szélesre tárt ajtón, nagy örömet szerezve nekünk riadt röpdöséseivel.
Már kész is a haditervem. Becsalogatom a lepkét a szobába! Úgy tudom, hogy a lepkék nagyon szeretik az édeset, ezért röpdösnek virágról virágra. Készítek hát neki cukros vizet egy kis tálkában, ez lesz a csalétek. A tálkát majd a küszöbre helyezem. Odaröppen és onnan meg a szobába, mert a lepke kíváncsi természetű.
Addig nem szólok a feleségemnek. Titokban készítem el a cukrozott vizet, óvatosan rakom ki a tálkát, nehogy megzavarjam a pihenő lepkét. Aztán nincs más feladatom, mint hogy várjak. Behúzódom a szoba sarkába, de kint a szemem. Közben eszembe jut gyermekkorom, mert olyanok az ifjú évek, akár a lepkék. Szerettem nagyon a lepkéket, de ilyen színes, nagy szárnyú példánnyal még nem találkoztam. A kis, úgynevezett káposztalepkéket gyűjtögettem gyermekkoromban. Ilyenek röpdöstek a kertünkben százszámra. Fehér, rövid életű pillangók. Egy száraz, sokágú kórédarabbal eredtem a nyomukba, s lecsaptam őket.
Aztán következett a szörnyű művelet: cérnára fűztem az elfogott pillangókat. Nagy füzért készítettem, nyakékszerűt, és úgy is viseltem, a nyakamban hordva. Volt a lepkék között olyan is, amelyik még élt, mozgatta a szárnyát.
Sose felejtem el, így felékesítve találkoztam az utcán Jolán nénivel, a sarki kereskedő feleségével, aki láttamra szörnyülködve csapta össze a kezét:
„Ne kerülj a szemem elé, te lepkegyilkos!…”
Megszégyenítő volt. Azt hiszem, azóta kezdtem más szemmel nézni magam körül a világot. Pedig akkoriban még nem ismertem Molière egyik komédiájának ezt a két sorát: „Alul a föld, felette az ég…” Mert ha ismerem, akkor tudom, hogy vannak dolgok, amelyek megmásíthatatlanok, s hogy az igazságnak két oldala van. Az emberségről pedig akkor még sejtelmem se volt. De a lepkéket nem űztem tovább a kertben.
Hogy hirtelen felnőtté váltam? Nem hinném. Gyakran úgy érzem, hogy a gyermekkor felnőttkorban is megmarad bennünk, csak egy kis időre félrerakjuk a játékainkat. Alkalomra várva. Aztán néha előszedjük, mint a fegyvereinket.
Így tűnődöm, várva a lepkét.
Lopva kikandikálok, helyén van-e még? Igen, ott ül, sütteti magát a nappal. Talán zene kellene! – ötlik fel bennem a gondolat, s bekapcsolom a rádiót. Aztán elzárom, s a csend egyre mélyül körülöttem.
Egyszer csak csörrenést hallok az erkély felől. Ki járhat kint? – ugrok fel és kirohanok. Elkéstem.
Nem vettem számba a tervezésnél a kis, fekete kölyökmacska jelenlétét. Ott ült gubbasztva a napon, sütkérezett. Vagy lehet, hogy ő is a lepkét figyelte?
A lepke közben rászállt a cukros vízzel telt edény szélére, talán be is jött volna a szobába, de akkor a kiscica lecsapott rá. Nem bántani akarta, csak játszani vele… Cica módra.
Amikor felvettem, még élt, remegett a szárnya. Ráhajoltam. Mintha a szíve dobogását figyelném. De a lepkéknek nincs szívük. Csak szárnyuk van, hogy repülni tudjanak…