A vadkapitalizmus utóvédharcai

Kicsit a békáról és a skorpióról szóló tanmesét idézi mindaz, ami manapság Oroszországban zajlik. A béka minden félelmét legyűrve magában rááll, hogy átviszi a hátán a skorpiót a folyó túlsó partjára. Úgy okoskodik, csak nem csípi meg, hiszen az mindkettőjük számára a véget jelentené. El is indulnak, félúton azonban a skorpió mégis beleereszti halálos mérgét a békába, aki, miközben merülnek, még értetlenül megkérdezi, miért ez az ésszel föl nem fogható, logikátlan cselekedet? Nem tehetek róla, ilyen a természetem! – feleli lemondóan a skorpió.
Látszólag értelmetlen, önsorsrontó az is, hogy három héttel az orosz szuverén adósságok befektetői fokozatra emelése után az ügyészség rács mögé zárja az ország legnagyobb, százszázalékosan magánkézben lévő vállalatának elnökét. A hazai és a világsajtó egy része pedig meglepődve jajveszékel, s úgy tesz, mintha nem ismerné az oroszországi viszonyokat. A már jól ismert módon vezényszóra megszólaló, a demokráciát elsirató kórus második októberi forradalomról, a kapitalizmus haláláról, a kommunista módszerek visszatéréséről, kágébés hatalomátvételről beszél, arról, hogy a szovjet szellem járja be Oroszországot. Hirtelen rádöbbennek a demokrácia zsenge voltára, felmerül az emberi jogok, a sajtószabadság kérdése. Oroszország azonban az elmúlt évtizedben hatalmas utat járt be, szó sincs visszarendeződésről, csupán arról, hogy 12 évvel a Szovjetunió összeomlása után, a vadkapitalizmus alkonyán még mindig kemény bozótharc folyik, amelyben nem jók és rosszak néznek egymással farkasszemet. Érdekek ütköznek, s mindenki ott szúr, gáncsol, ahol tud, s ez esetben azok kaptak kemény bodicseket, akiket a társadalom súlyos amnéziájának is köszönhetően Kelet-Közép-Európában előszeretettel állítanak be az európaiság kizárólagos képviselőiként.
A Jukosz és a Kreml immár csaknem fél éve tartó ádáz csatájának előtörténete valahol 2000-ben, Putyin elnökké választása után néhány hónappal kezdődött. A kilencvenes évek vadkapitalista körülményei között hirtelen és látványosan meggazdagodott oligarchák még a regionális kiskirályoknál is hatalmasabb politikai befolyásra tettek szert. Ők, a hét bojár választtatták újra 1996 nyarán Borisz Jelcint, akinek néhány hónappal korábban még hatszázalékos mélyponton volt a népszerűsége. Guszinszkij, Berezovszkij, Csubajsz és társai, a jelcini család ezután teljesen átvette az ország irányítását, s az évezred végére káoszba döntötte Oroszországot. A rend és stabilitás utáni vágy emelte aztán trónra Vlagyimir Putyint, aki az elmúlt négy évben alapjaiban be is váltotta a vele szemben támasztott várakozásokat. Összeszedte a teljesen szétesett államot, kiszámíthatóbbá tette az országot, érezhetően megindult a gazdasági növekedés. Törekvéseiben minden korábbit meghaladóan az orosz érdekek vezették. E korántsem mindenkinek tetsző rendteremtésnek, a viszonyok tisztázásának egyik alapvető előfeltétele volt az oligarchák befolyásának megnyirbálása. A kezükben lévő és a hatalmi harcokban előszeretettel felhasznált sajtó miatt a két legveszélyesebb mágnást, Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt emigrációra kényszerítette a Kreml, a többiekkel pedig megnemtámadási szerződést kötött. Ennek lényege, hogy a hatalom nem firtatja a kilencvenes évekbeli, a törvényeket több helyen sértő privatizációt, garantálja az így megszerzett tulajdon biztonságát, cserébe az oligarchák megmaradnak az immár a Kreml segítségével kifehérített üzletnél, és távol tartják magukat a politikától. Ezt az egyezséget rúgta fel a tavasz végén az imázsát a leglátványosabban megváltoztató, birodalmát és befolyását ügyesen kiterjesztő Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz elnöke. Nyíltan támogatta a Kremllel szemben álló liberális Jablokót és a kommunistákat is, amely sokak szerint az oligarchák hatalomátvételével, az erőviszonyok felborulásával fenyegetett. Mint hírhedt tanulmányában Joszif Gyiszkin politológus, a Nemzeti Stratégiai Tanács társelnöke fogalmazott, az oligarchák immár nem elégednek meg azzal, hogy együttműködnek a hatalommal, hanem a vezető államirányítási posztok elfoglalására törekednek. Olyan politikai pozícióharc bontakozott ki ezután, amelynek része az ügyészség megengedhetetlen beavatkozása, a dossziék szelektív előhúzása, tétje pedig valójában a 2008, a Putyin biztosra vehető második ciklusa utáni berendezkedés milyensége. Nem egyszerűen az érdekszférák elhatárolásáról van tehát csupán szó, hanem arról, hogy milyen lesz Oroszország Putyin második elnöki periódusa alatt, majd ki jelöli ki az utódot, mi jön azután.
A szembenállás csúcspontját Mihail Hodorkovszkij letartóztatása jelentette, a harc ily mértékű eszkalálódásához pedig az vezetett, hogy mindkét fél megmakacsolta magát. A Kreml először a Jukosz egyik fő részvényesének, Platon Lebegyevnek a letartóztatásával figyelmeztetett, majd sorra szedte elő a további aktákat, Hodorkovszkij ugyanis felvette az elé dobott kesztyűt. Nem fújt visszavonulót, mint a szóból értő Roman Abramovics, sőt, még inkább aktivizálta magát. Látványos fricskával lapot vásárolt, a befolyásos Moszkovszkije Novosztyit, amelynek főszerkesztőjéül sokat sejtetően azonnal kinevezte a Guszinszkij és Berezovszkij médiáin a csúcsra jutott, a Kreml ádáz ellenfelének számító Jevgenyij Kiszeljovot. Ezután országos lobbikörútra indult, hogy a duma után a kormányzók és helyi üzletemberek között is szerezzen további támogatókat. Ezt elégelte meg a jelek szerint a Kremlen belüli erőcsoportok egyik szárnya, az úgynevezett váll-laposoké, s megálljt parancsolt az üzletembernek.
A „szilovikok” minden bizonnyal számoltak a döntés negatív hozadékával, így a Kremlen belüli konszenzus felborulásával is. A hatalom köreiben lévő, az adminisztráció vezetőjének, Alekszandr Volosinnak a nevével fémjelezhető, még a jelcini időkből itt maradt csapat feltehetően háttérbe szorul, és megerősödnek a Putyinnal jött „pityeriek”. Itt korántsem csupán a sajtóban nem minden hátsó szándék nélküli leegyszerűsítéssel előszeretettel emlegetett kágébésekről van azonban szó, hanem a piaci reformok elkötelezett híveinek számító liberális közgazdászokról is. Szintén előre vetíthető azonban, hogy a Kreml a pártok közül a centrista erőkre, elsősorban az Egységes Oroszországra kíván támaszkodni, ami a liberális Jobboldali Erők Szövetségének, valamint a Jablokónak a marginalizálódását jelentheti. Az átrendeződés után azonban a hatalom aligha folytatja a megrendszabályozott üzleti szféra elleni hadjáratot, minden bizonynyal igyekszik majd kezelni e belharc káros hazai és nemzetközi hatásait, és újra egyensúlyba hozni a rendpárti és a külpolitikai nyitottságra épülő reformer törekvéseket.
Nagy eséllyel nem lesz tehát igazuk azoknak, akik szerint a mostani – kétségkívül nem imázsjavító – hatalmi harc végzetes Oroszország számára. A Kreml méltán alapozhat arra, hogy a közvélemény egyértelműen a hatalom pártján áll a jelenlegi vitában. Egy felmérés szerint csaknem hatszor többen érezték igazságosnak, mint igazságtalannak Hodorkovszkij letartóztatását. A tőke pedig nagyon is tisztában van Oroszország skorpiótermészetével, a demokrácia irányított jellegével, ezt bekalkulálták üzleti terveikbe, így drámai piaci következményekkel a befektetési elemzők sem számolnak. Különösen nem várható ez azt látva, hogy a tőke manapság korántsem a jogbiztonságáról híres, hosszú távon inkább a nagyobb profittal kecsegtető térségek felé nyomul.