Az író bőre

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Évek óta faggatom a lélekbúvárokat, mivel magyarázzák, hogy reggel a fürdőszobában az a dal jut eszembe, amelyet utoljára legkevesebb húsz éve dúdoltam. Nem tudják, s ilyenformán arra se lesz magyarázatuk, miért gondoltam a temetőben Ménfőcsanakon éppen Thoreau-ra s arra a mondatára: „Ha a kígyó nem tudja levedleni bőrét, elpusztul.” Százötven éve, hogy a különc amerikai közhírré tette: ha meg akarjuk tudni, mi fontos, ne az emberek közé menjünk, hanem az erdőbe. Galgóczi Erzsébet sírjánál álltam, és úgy véltem, az író megmosolyogta volna az önkéntes erdőlakót. Egyfelől azért, mert akinek ősei parasztok, annak az ilyesmi nem több passziónál, ráérős kirándulásnál, másfelől egy magyar író nem vonulhat félre, „nem csellengheti el az életét.”
A sír szép, de úgy áll ott, mintha nem a helyére került volna. Az író sógornője mondta utóbb: „Bözsi nem itt szeretett volna nyugodni, hanem a szülei mellett.” De hát az a hely máig üres, miért nem kerülhetett oda? „Mert a temetésről Győrben döntöttek, ahol őt egyáltalán nem szerették. Egy író ugyanolyan halott, mint a többi, nincs kivétel, ezt felelték a kérésre.”
Ekkor írtam fel az első címszót Galgóczira gondolva.

Menekülés
Több novelláját olvastam újra nemrég, s csak most döbbentem rá, hogy hősei mind menekülnek. Egyik a szegénység, másik a paraszti élet, harmadik a magány, negyedik az otthontalanság elől fut – mindhiába. A Cogito, a Kettős ünnep vagy az Ott is csak hó van olvasása közben olyan érzése támad az embernek, hogy a novellák alakjai (s velük az író) labirintus foglyai. Egy labirintusé, melyet úgy építettek körénk, hogy azzal hitegettek: a falakból ház lesz, melyben otthon lehetünk; s csak sokára ébredtünk rá, hogy a falak bezárultak, és már nincs kiút. Galgóczi írásai többnyire erről szólnak, ahogy ez szerepel nagyobbrészt Fejes Endre, Sánta Ferenc, Juhász Ferenc vagy a festő Kondor Béla és a filmes Huszárik Zoltán műveiben. Tehetségük úgy kellett a labirintusépítőknek, mint egy falat kenyér, hiszen azzal bútorozták be, tették elviselhetővé a világot a falon belül, bizonygatva, hogy bent jobb, biztonságosabb az élet, mint odakint, ahol mindent szabad.
Galgóczi és a többiek egy idő után nemcsak sejtették, tudták is: bármit írnak, festenek vagy forgatnak, munkájuk a korszak hivatkozási alapja lesz. Művészetük „a létező szocializmus” igazolására szolgált akkor is, ha lázongtak, akkor is, ha az angyalok hangján szóltak, mint Pilinszky tette. Aczélék mosolyogva mutattak rá az efféle különcre, s megengedve mondták: tőlünk még az ilyen is lehetőséget kap.
Hogyne lett volna igazolás számukra egy ménfőcsanaki parasztlány, aki érettségi után átképzős esztergályos, húszévesen ünnepi köszöntőt ír Rákosi születésnapjára, s még a huszonegyediket se tölti be, amikor már tagja az írószövetségnek. Parádés kezdés, igaz, a folytatás nem úgy alakul, ahogy a patrónusok képzelték.
Mert Galgóczi egyszer csak menekülni kezd.
Ahogy menekült előbb-utóbb mind, akikre a korszak hivatkozott, csak a mód volt másféle. Sánta elhallgatott, Fejes felvonult a hegyre, Juhász Ferenc Hamlet módjára a bolondot adta, Kondor elemésztette magát, míg Huszárik egy messzi, égi kocsmában kért italt. Galgóczi menekülése volt a legfeltűnőbb. Nem futott el – szembefordult a széllel. „Valóságos képet akarok”, mondta, és vonatra ült, hogy szétnézzen az országban. Feljegyzett mindent, s amit látott, abból lettek a riportok.

A riporter
Pályáját újságíróként kezdte. Tudjuk, hogy írt vezércikket, riportot, hírt, képaláírást, információt, vagyis tette mindazt, ami egy szerkesztőségben szokás. Mikor erről faggatták, már Kossuth-díjas volt, és válaszából kitetszett némi röstelkedés: „40 éves koromban abbahagytam a riportírást, úgy éreztem, hogy ha nekem még egy tsz-kisborjút meg kell néznem, felakasztom magam.”
Ha így volt, nehezen érteni, miért foglalta mégis kötetbe a termés javát, s miért verte nagydobra a Nádtetős szocializmus előszavában, hogy „szeretek riportot írni, s a riportot – ha jó, igaz, mélyen elemző – nem tartom sem a novellánál, sem a regénynél alacsonyabb rendűnek”. Lázár Ervin, Nádas Péter vagy Bertha Bulcsú kezdőként szintén lehúzott pár évet ilyen-olyan szerkesztőségekben, mégse tartották fontosnak, hogy riportjaikat kiadják. Ő igen. Miért?
A könyv nemigen ad rá választ. Lapozunk benne ide-oda, olvassuk egyik riportot a másik után, és egyre nő bennünk a zavar. Néhány mondata szinte megüt. „Hogy a parasztember jól él, az ötvenhat óta már nem új, és tudja mindenki.” Mindenki? Túrkevén születtem, az első téeszvárosban, ahol akkora volt a nyomor, mint soha azelőtt. Ha azt kiáltotta valaki az országútról: Túron kenyér van, a Vörös Csillag tábláján mindenki elhajította a kapát, biciklire pattant, és tekert Mezőtúr felé. „Kubában tisztelik a vallásszabadságot”, olvasom más helyen. Jártam ott, és tudom, hogy ez hazugság.
Miért írt ilyeneket? Miért hagyta, hogy szócsőként használják azok, akik Moszkvából hozott kolhozmintákkal tönkretették a magyar parasztot, felszámolták a tanyavilágot, lezüllesztették a lótenyésztést, a borászatot, és tevékenységük nyomán belvízben fuldoklik mindmáig az ország.
Nem hinném, hogy azért, mert kellett a pénz, mert ez volt számára a megélhetés. Súlyosabb okra gyanakszom. Arra, hogy Galgóczi Erzsébet ezzel a kötettel akarta letudni mindazt, amit a párttól és korai éveinek támogatóitól kapott. Talán mély erkölcsisége diktálta, hogy visszafizesse, amit indulásakor kapott. Szabadulni akart, levetni régi bőrét, de ez, bármennyire akarta, nem sikerült. Pár évvel később Gobbi Hilda kommendálásával Péter Gábort keresi fel, beszélteti, jegyzeteket készít, 1980-ban országgyűlési képviselő lesz, utolsó éveiben pedig a magyar parasztság múltjának megírásához gyűjt anyagot. A közélet nem hagyja nyugodni – a bőr rajta marad.

Fegyelem
Van egy bekezdés a Cogitóban, melyet az ért igazán, aki falun nőtt fel, és ismeri a mezei munkát. Arról a részről beszélek, amikor a tizenkét éves lánykát először viszik ki a földre. Kemény, rögös földben krumplit kapál a többiekkel, június van, nagy meleg, és estefelé úgy érzi, nem bírja tovább. „Lefekszem és meghalok, mert ilyen nincs, nem lehet, ez túl van mind az élet határán. De volt valami, ami erősebb volt életnél és halálnál: a törvény. Hogy lemaradni nem lehet.”
Ez a magyarázat, miért nem akart paraszt maradni, s ez mondatja vele, amikor az iskolában kérdezik, mi szeretne lenni: „Galgóczi Erzsébet.” Ami úgy is fordítható, hogy lemaradni nem fog, akkor se, ha belepusztul.
Nemcsak törvény ez: virtus egyben, és átok. Iszonyú erő forrása, mely egyformán képes építeni s pusztítani. Aki megismerte, oldalában érzi sarkantyúját mindhalálig. Megállás nincs, ahogy üres passzió és tétlen órák sincsenek, vagy ha mégis, rögtön felhorgad a lelkiismeret, és rág, pusztít, nem hagy békén, csak akkor, mikor a belső hang diktálta parancs szerint helyreáll a rend, és folytatódik minden. Az ilyennek nem kell megmondani, mit tegyen, önmagát űzi és hajtja, nincs az a rabtartó, aki keményebben fogná, mint ő magamagát.
Ehhez fogható törvényt nem ismer Európa. Az önpusztításnak ez a formája máshol nem létezik. Mi hoztuk keletről, és nem tágít mellőlünk azóta se.
Galgóczit ez hajtotta, ennek rabságában élt. Sokszor fellázadt ellene, de lázadhatunk-e az ellen, ami célunknak eszköze? A kovács nem tagadja meg az izzó vasat, az orvos se a szikét, mellyel az élő húsba vág – írónk viszont mindegyre próbálja letépni magáról a falu, a nagycsalád és a rossz tradíciók béklyóit, holott a szabaduláshoz szükséges erőt ezektől remélte. E kettősséget sose tudta feloldani, írásait ezért szövi át konok sértettség és vacogtató magány. Naplóit végakarata szerint csak ötven év múlva lehet felnyitni. Bárki lesz, aki kézbe veszi, az olvasmány megégeti.
De nem csak azokban vallott.
Szikár, véres komolyságú vallomás minden novellája; ő az, akinek írásai legélesebb fénnyel világítják be a Kádár-korszak hátsó udvarait, s ő mutatta meg azt is, mit fizettettek velünk az élet látszatáért. Nincs rajta kívül senki, aki így megszenvedte volna, hogy egyforma erővel próbált a korról és magáról vallani. Elfelejtette volna József Attilát? „Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.” Galgóczi azt hitte, a vérében lüktető törvény ereje képessé teszi erre is.
Tévedett, s talán ebbe halt bele.

Kiválasztottak
Az Ószövetségben olvassuk: „És mondá néki az Úr: Ez a föld az, a mely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván: a te magodnak adom azt. Megengedtem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át. És meghala ott Mózes, az Úrnak szolgája a Moáb földjén, az Úr szava szerint.”
Galgóczi Erzsébet fél évvel a Magyar Köztársaság kikiáltása előtt, 1989. május 20-án halt meg Ménfőcsanakon. Ötvenkilenc se volt. Halálának dátuma eszembe juttat néhány másikat, szinte sorba kívánkoznak: Petőfi 1849-ben esett el, Adyt 1919 januárjában temették, Szabó Dezső Budapest ostroma alatt, 1945 januárjában halt meg, Márai 1989. február 21-én lett öngyilkos. Mind korukat faggató, hazájukat imádó és ostorozó férfiak, ha úgy tetszik: kiválasztottak. És ahogy Mózest, őket se engedte a sors, hogy meglássák, mi következik koruk nagy sorsfordulója után.
Hiszem, hogy szerencséjük volt.
Nehéz elképzelni, mihez kezdett volna Petőfi Világos és Ady Trianon után, hogyan veszi tudomásul Szabó Dezső az orosz megszállást, és valószínű, hogy Márai se így képzelte a rendszerváltozást. Ám aligha tévedek, ha azt mondom, Galgóczit érte volna a legnagyobb csalódás. Mert vele bánt el legjobban ez az új világ. Ha élne, úgy érezné, leköpték írásait, és gúnyt űztek abból, amiben hitt, hogy a magyar falu népe nem kullog örökké lemaradva, mint cigány asszony az ura után.
Ha ma körülnézne, azt látná, hogy a földeket nem érdemes művelni, mert se kölcsön, se piac; hogy állatot tartani ráfizetés; hogy a gyerek, aki falura születik, nagyobb hátránnyal indul, mint ő annak idején, hogy a külföldi banktőke még tíz évig vár, aztán nagyot rugaszkodik, és felvásárol Magyarországon mindent. De nem bánik jól Galgóczival a mai olvasó se. Két vidéki könyvtárban kérdeztem rá, s a válasz mindkétszer ugyanaz: nem keresik az írásait. A Vidravast sem, pedig az a regény nyolcvanhétben megrengette az országot. Pár napja értettem meg, mi lehet az egyik oka a közönynek. Egy fiatalember keresett a szerkesztőségben, huszonöt éves, értelmes, fotóriporter szeretne lenni, ám mikor azt mondom neki, menjen el a Gubacsi útra, a pályaudvarok környékére vagy a guberálók közé, s őket fényképezze, ne őszi tájakat, azt feleli, nem képes ilyenre, mert utálja a nyomort.
Finnyásak járnak-kelnek köztünk, néhányuk előbb eljut Párizsba, mint Túrricsére vagy Makóra; de pimaszból is van elég, minap a parlamentben vágta oda egy miniszter, akit milliárdos vagyona felől kérdeztek: „Naná, hogy törvényesen és becsületes úton jutottam hozzá!” Egy építő cég a tévében lakásokat ajánlgat, egyetlen négyzetmétere 350 ezer forint – nagyot változott a világ, Erzsi, azt az erkölcsöt, amelyben Maga és mi is hittünk, a magyar parlament az ország színe előtt leszavazta, igaz, hogy egyetlen vokson múlott, de azt az egyet a parlament elnök asszonya az erkölcstelenségre adta.
Jártam a sírjánál, megnéztem az emlékszobáját is, most sajnálom igazán, hogy soha nem beszéltünk. Egyszer láttam csupán, pár méterre állt tőlem a filmszemlén, arra gondoltam, hogy mesélnék Magának Lovas Antalról, a túrkevei Vörös Csillag elnökéről vagy első példaképemről, Kusziról, a cigány balszélsőről, akinek pár éve amputálták a lábát. Ahogy kiengedték a kórházból, begurult tolókocsijával a polgármesterhez, és edzőnek ajánlkozott, de lehet, hogy nem meséltem volna semmit, mert fontosabb lett volna a kérdés: bírja-e még?
Ma már tudom, hogy nem bírta, az is lehet, hogy feladta, hiszen a végén egyáltalán nem evett, sógornője mutatta utolsó fényképét, csont és bőr rajta, mégis bizakodott, de hát számomra is a Maga egyik mondata adott mindig biztatást: „Ez a nép olyan, mint egy remekmű: eldobhatják az elejét, meghamisíthatják a végét, kihúzhatnak belőle száz »kényes« mondatot – hacsak az egész könyvet el nem égetik, hacsak az egész népet rács mögé nem dugják, nem tudják »kiherélni«, életképtelenné tenni.”
Köszönjük, Erzsi!