Bábolna most sem lehet eladó

Örömömre szolgált és egyetértésemmel találkozott a Magyar Nemzet szeptember 26-i számában Nagy Ottónak a Bábolna és Mezőhegyes eladása elleni tiltakozásról írt cikke.
Két tévedést kellene eloszlatni. Az egyik, hogy az a betanult szöveg, miszerint „az állam rossz tulajdonos”, nem minden esetben igaz. Ezt bővebb kifejtés nélkül azok nevében mondhatom, akik szinte élethossziglan állami szolgálatban, tisztességben és eredménnyel végezték a dolgukat. A másik, hogy az adott és célszerűen szervezett gazdaságok a legmagasabb szintű eszmei (rendszerek, módszerek, az üzemi kutatások eredményei stb.) és anyagi (vetőmag, tenyészállat) termékeket valóságos piacra, mégpedig egy nagyon érzékeny és kritikus piacra vihetik, ahol azok a vevők – vagyis a profitorientált magáncégek – versenyképességének biztosítékát jelenthetik.
Kérdés, hogy ez hogyan illeszthető be az agrárpolitikába? Itt visszakérdeznék: milyen agrárpolitikába? Hiszen ilyesmit vagy jó másfél évtizede nem nagyon ismerünk. De ha már van, akkor olyanba, amely céltudatos eszközei közé sorolja ezeket a gazdaságokat éppen azért, hogy a legkorszerűbb agrártermelés alapjait ezáltal fenntartsa és fejlessze.
Mi juttatta Bábolnát a kényszerprivatizációig? A rendszerváltás után a sok bizonytalanság és a helyenként dilettáns állami irányítás mellett eleinte még volt egészséges elképzelés, ami azután többször is rossz irányba fordult. Nem kivétel ez alól egyik kormány, illetve agrárvezetés sem. Esetenként veszedelmes kapkodás is megfigyelhető volt, hiszen például az új élelmiszer-feldolgozó profil beállítása után nem tudták és nem is lehetett a vállalatot a vágóhidak „távirányításával” normálisan vezetni. A tulajdonos azt is elnézte, hogy egyes vezetőkre egyre több és nagyobb zakót igyekeznek ráadni – ha akarja, ha nem. A problémák azután egyre nagyobb veszteségekké álltak össze, ami a nem állami szektorban lévők – legtöbbször jogos – felháborodását váltotta ki, elsősorban a többszöri „atyai” konszolidáció miatt, mintha ennek tisztán az állami tulajdon lenne az oka. Mindezek ellenére az a véleményem, hogy Bábolna még így is, még máig is sok tekintetben hasznos és áldásos tevékenységet vállal és folytat az ország agrárgazdasága érdekében, mindenekelőtt még mindig jelentős hazai integrációs (termeltetés, takarmányozás, naposcsibe-, liba- és kacsakeltetés, valamint -forgalmazás) tevékenysége által. Ezt kellene újra jó irányba fordítani. A sok – nem csak a legfelső szintű – vezetőváltás felülről nyilván a mindenkori hatalom bebiztosítását célozta, és itt a szándékolt privatizáció kimenetele valószínűleg nem lett volna kétséges. Azonban hál’ istennek sohasem sikerült elérni az úgynevezett privatizációs készültséget. És mi maradt mára? Mert közben néhány dolgot Bábolnán is sikerült elosztani. A nemzetközi hírnevű agrárvállalat azért elegánsan működött, az ideig-óráig ott lévő vezetők a benti elegancia költséges fenntartása mellett mintha elfeledkeztek volna mondjuk a kinti baromfitelepekről, amelyek közben lepusztultak.
Mit lehet és mit kellene most tenni? Így, ahogy van, nem jó, nem mehet tovább. De a megoldás semmiképpen sem egy átgondolatlan, elkapkodott privatizáció. Különösen nem olyan vagy hasonló cégekkel, amelyeknek már üzembezárás és munkáselküldés terén vannak érdemeik, ugyanis a bábolnai embereknek már eddig is elegük volt a helybeliek kirúgásaiból. A másik oldalról nézve viszont az is valószínű, hogy egy közvetlenül profitorientált magáncég így nem fogja megvenni az úgynevezett versenyszférában tengődő vállalatot – legfeljebb kinézett érdekcsoportoknak – néhány kemény magyar forintért. Az összes józan érv amellett szól, hogy az agrárvállalatok állami típusának a Nagy Ottó cikkében olvasható szaktekintélyek által felvázolt kialakítása bár nem egyszerű és olcsó, de reális megoldást kínálhat.
A már napvilágot látott tiltakozólevél – ami egyben javaslat is – említi „a közjó érdekében ellátandó feladatokat”. Végre újra megjelent ez a fogalom. A sikeres (újgazdagnak is mondott) vállalkozók, úgy tűnik, erről nem is hallottak, a társadalom meg csaknem elfelejtette. Pedig korábbi nagyjaink ezen az alapon voltak képesek gazdaságot, országot, nemzetet jobbítani. Ne üljünk hát magas lóra, a legdrágább autókba, hanem maradjunk a bábolnai arab ló marmagasságánál, nemes vonásainál, amit lelkületünkre és stílusunkra is jó volna átültetnünk.

Dr. Kállay Béla
volt baromfi-tenyésztési igazgató, Bábolna