A közélet szereplőit szinte kivétel nélkül valamelyik politikai oldalhoz soroljuk. Müller Péter Sziámit általában liberális értelmiségiként, művészként emlegetik, de hova sorolja önmagát?
– Hiába vagyok magánember, a sorsom az lett, hogy a legintimebb intim szférám – értem ezen a versírást – miatt kisodródtam a nyilvánosságra. Mivel a nyilvánosság hol ezt, hol azt mutatja meg az emberből, soha nem a teljeset, soha nem a személyiség valódi arányait, elkerülhetetlen, hogy ezen megnyilvánulások és információk alapján ide vagy oda besorolják az embert. A lényeg, hogy tudd közben, te nem vagy besorolható. Nem vagy semmilyen eszmerendszer, irányzat rabja, földi hatalom szolgája. Ha elég szilárd vagy legbelül, természetes, hogy sorsdrámáid szerint változik az arcod, s újabb szerepeket fogsz eljátszani. A színész ettől még ugyanaz. Ha ennek tudatában vagy, nem dőlsz be a „besorolásaidnak”, legfeljebb megállapítod: igen, a színész, aki én vagyok, most épp ezt a szerepet játszsza. Az elmúlt napokban éppen könyvkiadót és szerkesztőt játszottam: édesapám új könyvén dolgoztam, amely karácsony előtt fog megjelenni, s többek között a fenti alapkérdést is végiggondolja.
Ezenkívül játszottam mostanában a „szerző” szerepét is, egy hete jöttem vissza Párizsból, ahol Tolcsvay Lászlóval közösen írt munkánknak, a Rákóczi-fantáziának tartották az ősbemutatóját. Szép volt az előadás, és nagyon jók a visszhangok, köszönhetően a közreműködő remek zenészeknek, Sebestyén Mártának és a francia–magyar zenész-színésznek, Vígh Andrásnak, aki a titokzatos kalandort, Saint-Geramin grófot játszotta. Róla tudni vélik, hogy II. Rákóczi Ferenc természetes fia – más felfogásban a reinkarnációja – volt. No, és valódi színészt is alakítok mostanában, mert Jancsó Miklós új filmjében kaptam szerepet.
– Mindaz, aminek önt tartják, a költő, a zenész, a gondolkodó, a szellemi vezető is szerep?
– Én költőnek tartom magam. Előbb tudtam írni, mint rendesen beszélni, és azonnal verseket találtam ki. Zenész csak annyira vagyok, mint akármelyik ember, vagy még annyira sem, zenei képességeimet nem tartom sokra, annyi van bennem, amennyi a költészethez és az előadáshoz feltétlenül szükséges. A költészet igazából üzenetközvetítés, és a postásnak nem feltétlenül atlétának kell lennie, hanem csak kitartónak és odaadónak, hogy az üzenet célhoz érjen. Ami a gondolkodást illeti: gondolkodom – de hát vagyok. Szellemi vezetővé pedig nem az válik, akit kineveznek, vagy aki annak tartja magát. Másokra mindig csak az üzenetek útján tudtam és akartam hatni, soha nem a spekulációimtól vagy szándékaimtól vezérelten. Ezt tilosnak és veszélyesnek tartom. A világon csak a szellemi sugallatok az érvényesek és közvetítendők. Ha magam nem is vagyok szellemi vezető, engem szellem vezet, sem versben, sem „prózában” soha nem mondanék többet annál, mint amit ő mond nekem.
– Zenész szerepének rajongói – s főként a fiatalok – viszont nem pusztán a Sziámi zenekar énekesének, hanem szellemi vezetőnek is tekintik. Átérzi ennek a felelősségét?
– A sors dönti el, kikkel találkozol, és milyen kapcsolatod alakul ki másokkal. Ez ügyben nem emelném ki az „ifjúsági problémát”, bár mindig sok fiatal is megtalált. Ha saját szellemi vezetőmtől – aki egyszerre lakik bennem és sokkal feljebb – azt a feladatot kapom, hogy vezessek másokat, habozás nélkül meg fogom tenni, mint ahogy az időnként idáig is megtörtént. De ez is csak szerepfeladat, alapvetően magát a színészt kell játékra alkalmas állapotban tartani. Minden esetben lelki kapcsolatot ápolok az emberekkel, nagyon sok köztük a fiatal, de van köztük egészen öreg is, a magzattól a több ezer éves szellemiségig. A legizgalmasabb és legkényesebb a saját gyerekeimmel való kapcsolattartás.
– Lát különbséget a rendszerváltást megelőző URH-s, kontroll-csoportos időszak és a mai idők fiataljai között?
– A fiatalok csak annyiban lettek mások, amenynyiben az élet. Intenzívebbek, egyszerre váltak életük némely dimenziójában veszettül gyorssá, a többiben pedig – ráadásul a fontosabbakban – nagyon lassúvá. A valódi beavatás az előző rezsimben is hiánycikk volt számukra, mostanra viszont teljesen megszűnt vagy nagyon torzzá vált. Nem csodálom, hogy e túlpörgetett káoszban gyakran fordulnak tiltott szerekhez, abban a tévhitben, hogy az így szerzett élmények a való életben továbbhasznosíthatók lesznek. Azért teszik, mert nem kapnak elég kapaszkodót, mert az idősebbek nem érvényesek a számukra, mert a tőlük kapott beavatások csak ritkán teszik őket alkalmassá bármire is. Alternatívát keresnek. A Sziámi együttest alternatív zenekarként szokták emlegetni – ennek sok értelme nincs, talán csak annyi, hogy amit közvetítünk, az az élet költői alternatívája, ami azonban sose jelentheti az életfeladatok ejtését.
– Gondolom, ön is alternatívát akart kínálni azzal, hogy zenész lett.
– Sajnos nem lettem zenész. Ahhoz csak azzal kellett volna foglalkoznom. Maximum éneklő költő lettem. Gyerekkorunkban együtt énekeltük a verseimet Dévényi Ádámmal, aztán egy ideig együtt dolgoztam a magyar alter-punk meghatározó arcával, Molnár Gergellyel és a Spionsszal, de csak 1980-ban, az URH megalakulásakor dőlt el, hogy a rockzenében maradok. Szövegíróként kerestek meg, de Menyhárt Jenő a rövid próbaidőszak alatt nem tudta megtanulni a szövegeimet, így megkért, hogy énekeljem el őket. Ez alkalmat jelentett arra, hogy úgy döntsek, itt lakik az élő költészet, és ezért itt is maradtam: az URH után a Kontroll-csoportban, majd a Sziámi különböző formációiban. De, mint mondtam, én mindig költő akartam lenni. Tény, hogy egy darabig azért hozzátettem, hogy esetleg festő vagy bádogos, de ezek az alternatívák viszonylag hamar kikoptak. Gyerekkorom is ennek jegyében telt, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán szeretnék-e valamennyire is a Földhöz tartozni, vagy inkább húznék vissza a tisztán szellemi szférába, ahonnan jöttem. Erős volt bennem a hazavágyódás. Közben persze gyanítottam, hogy nem véletlenül születtem meg, csak épp pokolian nehéz volt életképessé válnom. A fordulatot – mint anynyi minden másban – apám feltűnése hozta meg. Ő tizenkét éves koromban, amikor örökbe fogadott, rögtön levitt bokszolni, és számos egyéb fogódzót is mutatott, hogy érdemes itt élni, s meg lehet találni az egyensúlyt a költői lét és az emberi élet közt.
– Mintha az egyensúly keresése némi bizonytalansággal járt volna. Már ha a keresgélés közben elvégzett iskolákra gondolunk.
– Az első szakmám, amelyet gimnáziumi érettségivel szereztem meg, könyvtárosi képesítés volt, dolgoztam is a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, míg fel nem vettek a bölcsészkarra, ahol aztán magyar–francia szakon végeztem. Közben pedig mindenbe belehallgattam, ami vonzott, indológiát, pszichológiát, bibliai hébert, szemiotikát tanultam a kötelező tárgyak mellett. Az ELTE-vel párhuzamosan elvégeztem a Magyar Rádió szerkesztő-riporter iskoláját, és jártam az Artistaképző Iskola bohócosztályába is, ahol olyan tanáraim voltak, mint Alfonso, Rodolfo, Péntek Imre (Kelly bohóc) vagy akrobatikából Aszalós Karcsi bácsi. A tanári diploma megszerzése után rögtön felvettek a filmrendező szakra, többek közt Tarr Bélával és Deák Krisztinával végeztem együtt Szinetár Miklós osztályában. Ugyanitt a televíziózás tudományára mások mellett Szabó István, Nádasdy Kálmán és Vitray Tamás tanított.
– És egyenes út vezetett a televízióba…
– Középiskolás koromban rengeteg televíziós vetélkedőben vettem részt, néhányat meg is nyertem közülük. Érettségi után rögtön megkerestek a szórakoztató főosztály akkor alakuló vetélkedőcsoportjától, és munkát ajánlottak. Sok sikeres kvízjáték kitalálásában és szerkesztésében vettem részt, ami jó szórakozást és szerény jövedelmet jelentett az egyetem mellett. Később önálló forgatókönyveket is beadtam kvízsorozatokra és más jellegű műsorokra is, amelyekből olykor valódi műsor készült. Az első ezek közül költészeti vetélkedő volt, amely egy csapásra műsorvezetőként is népszerűvé tette Baranyi Ferencet. Aztán kirúgtak a tv-ből, ahova csak főiskolás éveim alatt kerültem vissza, akkor már rendezni. Később ösztöndíjasként jártam az IDHEC-en, a párizsi filmakadémián. 1985-től pedig a Sphynx Intervisuals ösztöndíjasaként Hollandiában dolgoztam és tanultam forgatókönyvíróként, rendezőként és kulturális producerként.
– Azért ment külföldre, mert Magyarországon nem érezte jól magát?
– Azért mentem, mert külföldön éppen akkor jobban éreztem magam, vagy legalábbis akkor úgy ítéltem meg. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy épp a holland út előtt kezdett beszűkülni az életem, és meleg lenni a talaj: elsősorban a zenélést, pontosabban a szövegeket és a számunkra is meglepő népszerűséget nem vette jó néven a hatalom.
– És örök lázadóként – mert ennek is tartják – hogyan érzi magát Magyarországon most, 2003-ban?
– Soha nem a rend, hanem mindig a rendszer ellen lázadtam, amelyik igazából önkényes és kaotikus volt. Ki nem állhatom a diktatórikus világnézeteket, az eszmék rémuralmát, jöjjenek akár jobbról, akár balról. Egyetlen rendet ismerek, az minden egyes emberben belül kell hogy létezzen, és azért érvényes, mert azonosan egyezik a Mindenség rendjével. Ami ettől elüt, az csak bugyuta rendszer. Amikor a káosz rendnek hazudta magát, ez ellen a „rend” ellen kellett lázadni, és a rendetlenség szabadságát volt szükséges követelni. Amikor viszont a szabadságnak álcázott önkény, az érdekirányítottság, az egoizmus, az önismeret és az avatottság hiánya, a végiggondolatlan gondolatok, a magasztos retorikával szépített brutális elanyagiasodás hatalmasodik el, akkor a rendet kell követelni, mert az hiányzik. Nem egyszerűen működő rendszert, bár azt is joggal lehet hiányolni, hanem az emberi lények számára nélkülözhetetlen, az eredeti, adott Egyetemes Renddel azonos belső, lelki-szellemi rendet, valamint annak tükröződését a társadalmi rendben. Ehhez, persze, rendes emberekre van szükség, ehhez az kell, hogy ne bolygassák meg kívülről a rendjüket, hagyják őket élni és gondolkodni annyiféleképpen, ahányan vannak. A mindenkori hatalomnak csak az lehet az igazi feladata, hogy ennek feltételeit megteremtse és karbantartsa. Ha erre képtelen, akkor lázadni fognak ellene. Én is.
– A hatalomtól nemrég magas kitüntetést kapott. A Sziget Fesztivál szervezésében végzett tevékenységét díjazták, s ez azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek munkásságából ezt tartották a legfontosabbnak. De ön minek tartja az életművében a szigetet?
– Annak idején Göncz Árpádtól a verseimért és a filmjeimért vettem át először kitüntetést. Azóta a szigetért és más fesztiválok rendezéséért is kaptam már néhányat. Örülök, hogy ez volt a sorrend, mert a dolgaimnak ez a valódi hierarchiájuk. Ez a realitás. Mindennek előbb az ideája születik meg, és csak aztán maga a dolog. A vers idea, a dalok ideák, a sziget: dolog. És nem azért, mert Európa legnagyobb zenei-kulturális összejövetele, és nem azért, mert sikeres vállalkozás, még csak nem is azért, mert egy kicsi és szegény országban jött létre, egyenlőtlen versenyben a nagyokkal és a gazdagokkal, hanem azért, mert – a fentiekkel együtt – ma is él benne az együttlét, az önzetlen egymásra figyelés és a költőiség ideája. Akkor is, ha ezt manapság már divat „sziget-feeling”-nek hívni. A magam életében pedig olyan mozzanatnak tekintem a szigetet, amely jól példázza azt, amire a szüleim tanítottak meg, hogy milyen sokat jelenthet az egyensúly a földi és a magasztos dolgok között.
Müller Péter 1951-ben született Budapesten. Érettségi után meghívták dolgozni a Magyar Televízióba. 1980-tól 1992-ig a Mafilm rendezői, illetve az utóbb létrejött alkotói iroda rendezői állományában dolgozott, játékfilmeket és televíziós műsorokat készített. 1986 és 1990 között főként Amszterdamban dolgozott. Előadásokat tartott a Groningeni Egyetemen és az Amszterdami Filmakadémián, dolgozott a Melkweg Multimedia Centerben, nemzetközi fesztiválokat szervezett, videoklipeket készített. Az URH, a Kontroll-csoport, valamint a Sziámi együttes énekes-szövegírója. 1989-től a Sziámi Zenei Társulat Kulturális Egyesület ügyvezető igazgatója. 1992-től a Sziget Kulturális Szervezőiroda Kft. egyik tulajdonosa és kreatív igazgatója. 1997-ben a Miskolci Nemzeti Színházban volt művészeti vezető, Szophoklész Antigonéját és Müller Péter Szomorú vasárnapját rendezte, s közben részt vett a taposóaknák betiltásáért szerveződő nemzetközi megmozdulásban (ICBL). 1999-ben megszervezi a miskolci Bartók+… nemzetközi operafesztivált. 2003. augusztus 20-án a Sziget Fesztivál létrehozásában és megszervezésében végzett kiemelkedő munkásságáért a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta.
origo.hu
Óriási fordulat jön a hétvégén az időjárásban
