Magyarország számára a második világháború a legsúlyosabb vereséget hozta, ebben semmi győzelem sincs, ezért akkor sem lenne ott a helyünk Moszkvában május 9-én, ha a nyugat-európai országok újra összeölelkeznének az oroszokkal – mondta néhány héttel ezelőtt Gulyás Gergely. A Miniszterelnökséget vezető miniszter ezzel a politikai aktualitáson túl közvetve egy alapvető létértelmezési torzulásra is rávilágított.
Május 9. ugyanis nem a győzelem napja, legfeljebb a második világháború végének évfordulója. Amit Oroszország a Szovjetunió örököseként ugyan okkal-joggal ünnepelhet diadalként, hiszen a bolsevista birodalom akkor érte el története legnagyobb kiterjedését és globális politikai befolyását. Épp ezért
földrészünk többi része, már ahol fontosnak tekintik a valódi, hagyományos emberi és nemzeti értékeket, nemkülönben az Európát Európává tevő keresztény erkölcsi alapokat, ezt a dátumot győzelemként semmiképpen nem ünnepelheti – legfeljebb egy történelmi váltóállítás évfordulójának tekintheti, ami így alkalmat ad az elmúlt nyolc évtizedben történtek mérlegre helyezéséhez.
Ha ezt őszintén tennék a nyugati világban, akkor még a magukat a győztesekhez sorolóknak is okuk volna történelmi kudarcnak tekinteni az 1945 óta eltelt nyolcvan évet. Ez aligha szorul bizonyításra, elég, ha ránézünk a legteljesebb abnormalitásba és önfelszámolásba süllyedt nyugati világra, ahol mára beérett a társadalompusztító aknamunka mérgező gyümölcse.
A probléma gyökere a világ rendjét bő kétszáz éve felforgató, az erkölcsi és szellemi alapokat aprólékos tudatossággal megkérdőjelező, kigúnyoló, felmorzsoló liberalizmus, ami szétzúzta az élhető kereteket, és megosztottá, meghasonlottá, összezavarodottá, gyanakvóvá tette a társadalmakat. Ha nincs erkölcsi korlát, akkor nincs semmilyen korlát, kizárólag a nyers erő dönt
– e hazug szabadságból bontakozott ki az eufemisztikusan angolszász típusúnak nevezett vadkapitalizmus a bányákba hajtott gyerekmunkásokkal, a nyomorúságos odúkban tengődő, kisemmizett, tbc-s, skorbutos éhbérmunkásokkal, akik gyalázatos helyzetükben könnyen váltak a sátáni marxizmus áldozataivá. A nemzetek szerves valóságát tagadó, a családok felszámolását és a népek öngyilkos belháborúját jelentő osztályharcot hirdető internacionalista ideológia a legvéresebb terrorral mutatta meg valóságát Oroszországtól Franciaországig, Németországtól Magyarországig. Nem csoda hát, hogy
a nemzetközi szocializmus jelentette szétzüllesztésre, felbomlasztásra válaszul Európa-szerte nemzeti alapokon álló szociális-szocialista mozgalmak szökkentek szárba, megágyazva a XX. század véres konfliktusainak, miközben Közép-Európának az első világháborút követő gyalázatos, a következő világégést magukba kódoló Párizs környéki diktátumokkal végrehajtott széttrancsírozása védtelenné és kiszolgáltatottá tette földrészünk szívterületét.
Igen, az akció törvényszerűen reakciót szült – csakhogy ez nem az akkor már kétszáz éve nem szűnő tűz és ostrom alatt álló hagyományos európai rend válasza volt, nem a beteg láz békehozó gyógyítása, hanem a modernizmus két, egymással is kibékíthetetlen módszertani háborúban álló válfaja, a leegyszerűsítve nemzetközinek, illetve nemzetinek nevezhető szocializmus feszült egymásnak. (Természetesen mind az előbbi, mind az utóbbi halmaz elnagyolt, hosszan lehetne értekezni az ezeken belül is meglévő ellentétekről, a gyakran nagyon is alapvető kérdéseket érintő teljesen eltérő megközelítésekről, terjedelmi és közérthetőségi okokból azonban eltekintünk e fejtegetéstől.) Mindkettő elutasította, a múlt részének, ellenségnek tekintette a keresztény monarchiák Európája jelentette hagyományos, bevett, normális világot. E végsőkig traumatizált konfliktus-káosz vezetett tízmilliók halálához, a faji és az osztályalapú tömeggyilkosságokhoz, és miközben
a liberalizmus és öccse, a bolsevizmus történelmi, ma is élő és elszakíthatatlan szövetsége maga alá gyűrte a nacionalista-szociális világot, gondosan ügyelt rá, hogy a hagyományos Európa ne térhessen magához. A normalitás víz alá nyomásának változatos eszközei voltak-vannak a tudatipartól a pénzügypolitikai fojtogatásokig.
1945 tehát minden látszat ellenére nem felszabadulást hozott, hanem pusztán a liberalizmus vagy a bolsevizmus uralmának kiterjesztését azon országokra is, amelyek a korábbi évtizedekben másféle, alapvetően nacionalista és szociális diktatúrákat nyögtek. Előbb-utóbb minden konfliktusnak, így két rossz összecsapásának is van győztese, de egy diadal puszta ténye nem jelenti azt, hogy jó irányba fordult a szél. Hogy mennyire nem, azt bizonyítja, hogy
a második világháború legnagyobb vesztese, Németország kontraszelektált politikai osztálya minden évben buzgó harsánysággal ünnepli május 9-én a győzelem napját – holott a lehető legsúlyosabb vereséget szenvedték el. Ez a nemzetlélek történelmi tudathasadása, sokkoló és beteges önfeladás.
Persze látszólag szembeállítható ezzel az 1960-as évektől nagyjából az 1990-es évek elejéig – na jó, legyünk nagyvonalúak: az ezredfordulóig – tartó nyugat-európai gazdasági diadalmenet és az abból fakadó jólét. Legalábbis úgy hisszük, úgy tudjuk, hogy a vasfüggönyön túl évtizedekig kolbászból volt a kerítés. Ez részben igaz – de ki fizette azt a kolbászt, és kit vágtak le azért, hogy elkészíthessék?
Fel kell ismerni, hogy a látszólagos – kétségtelenül nagyon is valóságosnak tűnő – jólétnek drámai ára volt: a nemzeti munka által megtermelt javak multinacionális cégek és adósságlevelek formájában lassan, észrevétlenül néhány nagy globális gazdasági érdekcsoport, klán, család kezében összpontosultak.
Az egykori gyarmatok népessége elözönlötte Nyugat-Európát, örökre megváltoztatva és felismerhetetlenné téve kulturális arculatát és önazonosságát, amely folyamatot a javakat birtokló globális klánok tudatipari alkalmazottai elkerülhetetlen és üdvözlendő változásként injektálták az így cinikusan meghódítottak elméjébe.
A migrációs válság nem 2015-ben kezdődött, hanem jóval korábban, már az 1960-as években. „Évente 50 ezer személyt engedünk be, akik hozzájárulnak a bevándorló népesség jövőbeli növekedéséhez. Az a benyomásom, hogy ez az ország lelkesen építi a saját halotti máglyáját”, mondta 1968-ban Birminghamben egy brit konzervatív képviselő, Enoch Powell, akit ezért nácinak bélyegeztek és kizártak a Konzervatív Pártból. Igaza volt, igaza lett.
Ez a folyamat 1945 után vett lendületet, nemcsak Angliában, hanem Nyugat-Európa számos más országában is. A következmények legkésőbb az 1990-es években világosan (sötéten) látszottak, az egzotikumból norma lett.
A tudatipar megállíthatatlanul ontotta az öngyűlöletre kondicionálió, a nemzeti, vallási értékeket kigúnyoló, meghamisító, a nemzedékeket mesterségesen szembeállító szellemi termékeket, az 1970-es években színre lépett az egyre erőszakosabb LMBTQP-lobbi – mindezek törvényszerű következménye az a szellemi, erkölcsi romhalmaz, amit ma a nyugati világban látunk.
És ne legyenek illúzióink, a bolsevista diktatúrától a liberális diktatúra által utótrancsírozásra átvett közép- és kelet-európai országok sincsenek sokkal jobb helyzetben – annál inkább becsülni és védeni kell a végpusztulással szembeszegülő kormányokat.
1945-re a nyugati világ leszámolt a nacionalista szocializmussal, de nem számolt le az internacionalista szocializmussal és a liberalizmussal. Ez a mi feladatunk, és ha elvégeztük, akkor érkezik majd el számunkra a győzelem napja.
