Lovas István, a rettenthetetlen

Az 1990-es évek elején a legendás Pesti Hírlap hasábjain hirtelen belépett a közéleti küzdőtérre Báder Katalin. Istennek hála, addig sem voltunk híján bátor, lényeglátó, a farizeus konfliktuskerülést hírből sem ismerő, annál inkább megvető magyar sajtó-szabadságharcosoknak, Báder Katalin azonban egymaga friss erejű nehéztüzérségnek bizonyult, ugyanis röpke idő alatt szétlőtte, rommá bombázta az örök SZDSZ aktuális demokratikus ellenzéki mítoszaiból összetákolt szellemi hadállásait.

Hamar kiderült, hogy Báder Katalint valójában Lovas Istvánnak hívják, akinek szerzői álneve mulatságos félreértéseket is eredményezett.

A rá jellemző csibészes geg mögül aztán nyílt sisakkal, nehézpáncélban lépett elő Lovas, aki fénycsóvát vetett az 1990 előtti világból az az utániba átsunnyogó nyugalmazott és alvó ügynökökre, volt és újdondász ávósokra, a jelmezt váltó, de lelketlen lelket cserélni képtelen kártékonyakra, és tollát (billentyűzetét) kétkezes pallosként forgatva aprította az igazság tüzével véresre perzselt felhörgő-vicsorgó falkát.

Lovas István ugyanis nemcsak jelen idejű bűneiket ismerte, de azt is tudta, kicsodák ezek, kik, mik voltak a közelmúltban, honnan jönnek, és miféle családi-elvtársi-ideológiai hálózattal állunk szemben. Nem a pillanat csatározásait vívta, hanem gyökerekig hatolva hozta napvilágra az igazságot.

Nincs ennél pusztítóbb, félelmetesebb veszedelem a sötétben, fal mellett ólálkodó zsákmánylesőkre. E sziszifuszi, aprólékos, adatok, információk tömegét elemző-rendszerező küldetéses munka volt Lovas sajátja – hét évvel ezelőtti, fájdalmasan korai halála ezért is teremtett betölthetetlen űrt a jobboldali sajtóvilágban.

De hát ki volt ez a nehézsúlyú harcos, aki néha mintha szabályosan élvezte volna, hogy előhívhatja ellenségei minden önmérsékletet elvesztő, tehát lényegüket láttató gyűlöletét?

Lovas István nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. július 17-én született a szovjet bolsevisták által megszállt és minden ellenkező, naiv híreszteléssel szemben lényegileg már akkor kommunista diktatúrát nyögő Budapesten. Már tizenévesen is jó kötésű ifjú lévén súlyemelésben, úszásban, evezésben, kalapácsvetésben és ökölvívásban is kipróbálta magát. Az 1960-as évek első felének beatkorszakára jellemző külsőségek és végül egy munkásőr kollégiumigazgató arcberendezésének átrendezése miatt Budapest összes középiskolájából kizárták.

Egy 1964-es balatoni nyaralás során többedmagával – a nyilvánvaló politikai realitások között korántsem komoly szándékkal, inkább életkorukból is adódó dühös, lázadó gesztussal – megalakította a Kereszténydemokrata Munkáspártot, majd miután ebből rendőrségi ügy lett, az akkor még letartóztatás nélküli kihallgatás szünetében megszökött, Csehszlovákián át Lengyelországba utazott, ahol iratok nélkül néhány hetet töltött. Elfogták, vonatra tették Budapest felé, ám a szerelvényből kiugorva ismét meglépett, és az NDK-ban kötött ki. A keletnémet hatóságok persze kiadták a Kádár-diktatúrának, amely 1965 februárjában összeesküvés és a hazatérés megtagadása címén három év és két hónap börtönre ítélte. Ebből kedvezménnyel két és fél év után szabadult.

Erkölcsi bizonyítványt ezek után természetesen nem kaphatott, ezért bár vélhetően a börtönben papokkal kötött ismeretségének köszönhetően 1969-ben néhány hónapig a Központi Teológiai Akadémia hallgatója volt, Lovas István tanulmányai ellehetetlenítése miatt külföldre szökött – korabeli kifejezéssel disszidált. 1977 és 1983 között politikatudományt hallgatott a Calgary Egyetemen és a montreali McGill Egyetemen, itt kapta meg első politológusi diplomáját, a neves párizsi egyetemen, a Politikai Tanulmányok Intézetében pedig politikaelméletből diplomázott.

1984-ben a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztője és New York-i tudósítója lett, így vált belőle újságíró. 1990-ben tért haza, és addigi életélményei nyomán belevetette magát a levitézlett, de szégyenkezni, bocsánatot kérni, pláne eltűnni nem akaró posztkommunista mocsárvilág elleni küzdelembe. Emellett az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda munkatársa is volt, sok nyelven írt és olvasott – e lenyűgöző, ritka poliglott tudást újságíróként is bőségesen kamatoztatta, sekélyes ellenségei bánatára és dühére.

Mint említettük, Lovas a rendszerváltozás időszakának legendás lapjában, a kommunisták 1994-es visszatérése és bosszúhadjárata nyomán hősi halált halt Pesti Hírlapban kezdte meg kérlelhetetlen szabadságharcát a vörös mocsár lápi szörnyei ellen. Tisztelte a régmúltat, de leginkább a közelmúltat ásta fel, felszínre hozva a rejtegetni próbált hálózati összefüggéseket. Ebben úttörő volt, mert nemcsak azt leplezte le kíméletlen erkölcsi lemeztelenítéssel, hogy a kor habzó szájú liberálbolsevista álmoralistái kicsodák, és kik voltak néhány évvel korábban, hanem azt is, hogy miért, miként, milyen elvtelen családi-elvtársi előretaszigálás, becstelenségek, árulások segítségével lettek azok, akik. Mint egyszer e sorok szerzőjének mondta, „a történelem számomra akkor érdekes, ha abból az ellenség szívébe döfhető tőrt lehet kovácsolni”.

A leleplezettek persze nyüszítettek, vért hányva gyűlölködtek, de nem volt mit tenniük, Lovas fölényes vívóként ütötte ki kezükből a kardot, és amikor a falhoz állítottakból minden mimikri-igyekezet ellenére kitört a veszett bosszúvágy, nagy élvezettel vitte őket bíróság elé, hogy a joggal megítélt kártérítést széles nyilvánosság előtt meghirdetve olyasmire fordítsa, ami különösen fáj a perveszteseknek.

A Pesti Hírlap megsemmisítése után Lovas István rendszeres szerzője volt a napilap utódjaként megszületett Demokratának, de írt Csurka István Magyar Fórumába, később a Magyar Nemzetbe is. 2001-ben az akkori ATV-n életre hívta a mára fogalommá vált Jobboldali sajtóklub című műsort, ellensúlyozandó néhány bolsevik múmiának, Avar Jánosnak, Bolgár Györgynek, Mészáros Tamásnak és egy fiatalabb múmiának, Dési Jánosnak a csatornán Újságíróklub címmel futó hasonló műsorát, ami persze már nevében is hazugság volt, hiszen a szereplők lényegileg, a szó valódi értelmében nem újságírók voltak, hanem magyarellenes ideológiai feladatot teljesítő propagandisták.

Lovas nevéhez fűződik a jobboldali, nemzeti újságíró-utánpótlásképzés első megszervezése, ez volt az MTV Akadémia, amelynek tanára is volt. Ezt az örökséget is ápolnunk illene.

Nagy formátumú személyiség volt, szerette és nagyon tudta is élni az életet. Intellektuális önállóság és függetlenség, a jogos kritikát a jobboldallal szemben is megfogalmazó erkölcsi egyenesség és hitelesség, fölényes tárgyi tudás, átfogó tájékozottság jellemezte.

Szenvedélyesen gyűlölte a kettős mércét, nem ismert tabut, kizárólag a tények által befolyásolt bátor ember volt, sőt néha már-már a sorsot maga ellen kihívó merész hazardőr – de talán helyesebb, ha ezt rettenthetetlenségnek hívjuk.

„És vannak – ezek a legritkábbak –, akikben kezdettől egészen haláluk pillanatáig lángol a lélek: harcosnak születnek, akként élnek és úgy is halnak meg”, olvashatjuk jeles írónk, a csíkszeredai György Attila Harcosok könyve című kötetében. Igen, a 2018. június 11-én váratlanul, munka közben eltávozott Lovas István harcos volt, megvásárolhatatlan, lekenyerezhetetlen bajvívó, aki soha nem kötött alkukat és nem csomagolta udvariaskodó semmitmondásba véleményét. Halála után sem feledhetjük, hogy ő a rendszerváltozás utáni Magyarország jobboldali újságíróetalonja.