Egy 1964-es balatoni nyaralás során többedmagával – a nyilvánvaló politikai realitások között korántsem komoly szándékkal, inkább életkorukból is adódó dühös, lázadó gesztussal – megalakította a Kereszténydemokrata Munkáspártot, majd miután ebből rendőrségi ügy lett, az akkor még letartóztatás nélküli kihallgatás szünetében megszökött, Csehszlovákián át Lengyelországba utazott, ahol iratok nélkül néhány hetet töltött. Elfogták, vonatra tették Budapest felé, ám a szerelvényből kiugorva ismét meglépett, és az NDK-ban kötött ki. A keletnémet hatóságok persze kiadták a Kádár-diktatúrának, amely 1965 februárjában összeesküvés és a hazatérés megtagadása címén három év és két hónap börtönre ítélte. Ebből kedvezménnyel két és fél év után szabadult.

Erkölcsi bizonyítványt ezek után természetesen nem kaphatott, ezért bár vélhe­tően a börtönben papokkal kötött ismeretségének köszönhetően 1969-ben néhány hónapig a Központi Teológiai Akadémia hallgatója volt, Lovas István tanulmányai ellehetetlenítése miatt külföldre szökött – korabeli kifejezéssel disszidált. 1977 és 1983 között politikatudományt hallgatott a Calgary Egyetemen és a montreali McGill Egyetemen, itt kapta meg első politológusi diplomáját, a neves párizsi egyetemen, a Politikai Tanulmányok Intézetében pedig politikaelméletből diplomázott.

1984-ben a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztője és New York-i tudósítója lett, így vált belőle újságíró. 1990-ben tért haza, és addigi életélményei nyomán belevetette magát a levitézlett, de szégyenkezni, bocsánatot kérni, pláne eltűnni nem akaró posztkommunista mocsárvilág elleni küzdelembe. Emellett az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda munkatársa is volt, sok nyelven írt és olvasott – e lenyűgöző, ritka poliglott tudást újságíróként is bőségesen kamatoztatta, sekélyes ellenségei bánatára és dühére.

Mint említettük, Lovas a rendszerváltozás időszakának legendás lapjában, a kommunisták 1994-es visszatérése és bosszúhadjárata nyomán hősi halált halt Pesti Hírlapban kezdte meg kérlelhetetlen szabadságharcát a vörös mocsár lápi szörnyei ellen. Tisztelte a régmúltat, de leginkább a közelmúltat ásta fel, felszínre hozva a rejtegetni próbált hálózati összefüggéseket. Ebben úttörő volt, mert nemcsak azt leplezte le kíméletlen erkölcsi lemeztelenítéssel, hogy a kor habzó szájú liberálbolsevista álmoralistái kicsodák, és kik voltak néhány évvel korábban, hanem azt is, hogy miért, miként, milyen elvtelen családi-elvtársi előretaszigálás, becstelenségek, árulások segítségével lettek azok, akik. Mint egyszer e sorok szerzőjének mondta, „a történelem számomra akkor érdekes, ha abból az ellenség szívébe döfhető tőrt lehet kovácsolni”.

A Pesti Hírlap megsemmisítése után Lovas István rendszeres szerzője volt a napilap utódjaként megszületett Demokratának, de írt Csurka István Magyar Fórumába, később a Magyar Nemzetbe is. 2001-ben az akkori ATV-n életre hívta a mára fogalommá vált Jobboldali sajtóklub című műsort, ellensúlyozandó néhány bolsevik múmiának, Avar Jánosnak, Bolgár Györgynek, Mészáros Tamásnak és egy fiatalabb múmiának, Dési Jánosnak a csatornán Újságíróklub címmel futó hasonló műsorát, ami persze már nevében is hazugság volt, hiszen a szereplők lényegileg, a szó valódi értelmében nem újságírók voltak, hanem magyarellenes ideológiai feladatot teljesítő propagandisták.

Lovas nevéhez fűződik a jobboldali, nemzeti újságíró-utánpótlásképzés első megszervezése, ez volt az MTV Akadémia, amelynek tanára is volt. Ezt az örökséget is ápolnunk illene.

 Szenvedélyesen gyűlölte a kettős mércét, nem ismert tabut, kizárólag a tények által befolyásolt bátor ember volt, sőt néha már-már a sorsot maga ellen kihívó merész hazardőr – de talán helyesebb, ha ezt rettenthetetlenségnek hívjuk.

„És vannak – ezek a legritkábbak –, akikben kezdettől egészen haláluk pillanatáig lángol a lélek: harcosnak születnek, akként élnek és úgy is halnak meg”, olvashatjuk jeles írónk, a csíkszeredai György Attila Harcosok könyve című kötetében. Igen, a 2018. június 11-én váratlanul, munka közben eltávozott Lovas István harcos volt, megvásárolhatatlan, lekenyerezhetetlen bajvívó, aki soha nem kötött alkukat és nem csomagolta udvariaskodó semmitmondásba véleményét. Halála után sem feledhetjük, hogy ő a rendszerváltozás utáni Magyarország jobboldali újságíróetalonja.