Messziről indítjuk gondolatmenetünket, hogy végül korunk közéleti kapcsolódású létrontásához elérve aktuálissá tegyük. A zene az egyik legősibb művészet, régészeti leletek tanúsága szerint már az őskorban is létezett. Bizonyos szempontból egyszerű: aki tapssal, dobogással, két bot vagy kő ütemes összeütögetésével ritmust hoz létre, tulajdonképpen már zenél, ha pedig valamilyen dallamot dünnyög hozzá, énekel is. A ritmus és a dallam szuggesztív ereje képes meragadni az előadót és a hallgatót egyaránt, és amint megmozdult a láb, máris megszületett a tánc.
Mindez egykor a kialakuló kultuszok, vagyis szakrális hitek égi szférákat nyitogató közösségi rituáléja volt. Később, ahogy az ősi barlangrajzoktól eredeztethető képzőművészet, úgy a zene is profanizálódott, az alkotók célja a jó érzés keltése lett, fogalmazhatunk úgy is, hogy a szórakoztatás. Ezzel párhuzamosan elvált egymástól a szerves népzene, a népdal és az úgynevezett magasművészet, utóbbi a XIX. századi romantika korában fedezte fel újra az előbbit; nálunk Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága ötvözte szerves egységgé a népzenét és a jó értelemben vett műzenét.
Ebben az időszakban, a XIX. század végén, a XX. század elején addig ismeretlen, sőt elképzelhetetlen, ugyanakkor történelmi sorsfordulónak bizonyuló társadalmi változás történt a nyugati társadalmakban: a tömegek betörtek a politika színpadára, és döntően átalakították a közéletet, hiszen a demokratizált nyugati világban immár hozzájuk kellett mérni és igazítani az államügyek alakítását. Természetes, hogy ilyen körülmények között
a művészetek is „demokratizálódtak”, ami azt is jelentette, hogy színre lépett az úgynevezett szórakoztató könnyűzene. Ez pedig a színvonal általános süllyedésével járt: a szerzemények rövidebbé, egyszerűbbé, gondolatvilágukban gyakran közönségessé váltak. Megszületett a popkultúra, azon belül a popzene.
Elnagyoltan írjuk le a folyamatot, de a lényeg végső soron ez.
Természetesen a XX. században megszületett popzene vagy inkább közzene sok műfaja és azok alműfajai között szép számmal találni értékes, időtálló alkotásokat is, leginkább talán a művek befogadásához bizonyos fokú kulturális felvértezettséget, zenei intelligenciát igénylő, a sematikus, klisés formáktól eltérő kompozíciós megoldásokat felmutató rétegműfajokban, például a rock és a metál megannyi irányzatában. Ezek előadói között számosan vannak olyanok, akik nem könnyed szórakoztatást művelnek, hanem zenei világukban és gondolatiságukban a lét mélységeit és magasságait járják be, nemritkán rokonszenves elitista attitűddel.
Anélkül, hogy belemennénk a külön tanulmányt igénylő részletekbe, érdemes az eddigiekhez kapcsolódva megállapítani, hogy a beat-, majd az abból kifejlődött rockzene és annak megszámlálhatatlan továbbfejlődése alapvetően amerikai eredetű nemzetközi formanyelv, amelynek gyökere az afrikai spirituálékból eredő blues és az ír népzenéből kisarjadó country elemeinek összeolvadásából
megszületett rock and rollban keresendő. Internacionális zenei kódrendszer ez, aminek mágikus dinamikájában a tudatformálást tudományos alapossággal végző metapolitika felismerte a tömegek befolyásolásának eszközét.
És ezzel máris korunk közéleti jelenségeinél járunk. A mámoros zenei lendületet ugyanis a gyorsan kiépült háttéripar menedzserei, lemezkiadói, koncertszervezői és más ügyködői becsatornázták a maguk ideológiai harcába, és a gyakran nem túl bonyolult gondolkodású, könnyen manipulálható előadókon keresztül addig elképzelhetetlenül destruktív üzeneteket juttattak el százmilliókhoz.
Néhány évtized alatt átformálták a világot, a mesterségesen előállított nemzedéki ellentétek felszításával egyfajta társadalmi, történelmi tabula rasát csináltak a nyugati világban, a feszes ritmusokra ráhúzott uszítással lázítva és felforgatva, a langyos diszkóslágerekkel pedig elaltatva a nyugati nemzetek fiatalságát. Mindennek megrendítően látványos kártételeivel csak most szembesülünk igazán.
Ez még akkor is így van, ha számos előadó idővel, ahogy öntudatlan kamaszból érett felnőtté vált, fölismerte, hogy az őrületig globalizált és uniformizált világ megfojtja a valódi tehetséget, ellehetetleníti annak kibontakoztatását, és a korlátlan szabadság nevében totális terrorisztikus cenzúrát kényszerít a művészekre. A rock és metál világának legjobbjai ezt fölismerve ösztönösen eltávolodtak ettől, meghallották szülőföldjük hívását, fölfedezték regionális, nemzeti kulturális örökségüket, és ezeket szervesen beépítve művészetükbe magas rendű, minőségi új kulturális szintézist hoztak létre.
Ők azonban egy rétegműfaj rétegalműfajait képviselik, médiatámogatás nélkül, sőt gyakran ellenszélben. A legszélesebb tömegekhez a még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen infernális romlottság jut el könnyűzene címén. Nem pusztán arról van szó, hogy olyan egyszerű fiatalemberek, mint az Azahriah művésznevű Baukó Attila, a Pogány Induló néven működő Szirmai Marcell, a Krúbiként ismert Horváth Krisztián és még sokan mások saját világlátás, önálló gondolatok híján közhelyeket pufogtatnak, és időnként kirívóan vulgárisan felmondják a liberális propagandamédia ostobaságait. De mindezt ráadásul rendkívül silány formanyelvi megoldásokkal teszik. A „zene” általában közhelyes és minimalista elektronikus prüntyögés a törökös-arabos tucatpopra jellemző agyoneffektezett, borzasztóan rosszul artikulált, a prozódiát hírből sem ismerő és a magyar nyelvet gyilkoló motyogással-kántálással előadott „énekkel” kísérve, esetleg az amerikai gettók mélybűnözői világában fogant rap formanyelvén előadott,
szándékosan magyartalanul hangsúlyozott, a bűnözést, a kábítószerezést és mindenféle devianciát népszerűsítő nihilista fröcsögés. Primitív közhelyesség gyalázatosan fülbántó előadásmóddal – mindössze ennyi az egész. Semmirevaló blöff, amiből tizenkettő egy tucat.
Mindezt a honi könnyűzene illetékes potentátjai Fonogram- és Artisjus-díjakkal jutalmazzák. Vagyis plecsnivel ékesítik a szemetet, és ezzel valamiféle értéknek ismerik el – holott az efféle produkciók pusztán esztétikai megközelítésből nézve, objektív mércével mérve lehangolóan értéktelenek, rosszak, silányak.
Persze sokan azzal tromfolnak erre, hogy valami jó csak lehet bennük, hiszen például Azahriah tavaly háromszor töltötte meg a Puskás Arénát. Hogy honnan volt erre pénze az akkor 22 éves fiatalembernek, aki ránézésre csillagászati összegekbe kerülő hang- és fénytechnikát pakolt a színpadra, elképzelni sem tudjuk; reméljük, ez nem áll összefüggésben azzal, hogy ő is vendégeskedett az előző amerikai nagykövetnél, David Pressmannél. De tény, hogy három estén is megtelt a stadion.
Ez azonban nem azt bizonyítja, hogy ő és a hozzá hasonlók eredeti, egyedi, magas minőségű zenei produkciókat hoznak létre, hanem csak azt, hogy
elszomorítóan sok fiatalhoz nem jut el az érték, csak az igénytelen, bár kétségtelenül harsány ócskaság, aminek népszerűsége betegségtünet. Ez részben a mai tömegmédia, de legfőképpen a szülők felelőssége.
Ahogy – feltételezzük – odafigyelnek arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztetni még nem képes kisgyermekek tiszta vizet igyanak csatornalé helyett, úgy formálódóban lévő kulturális immunrendszerüket is óvni és erősíteni kell, rányitva a szemüket a többek között az úgynevezett könnyűzenében is megtalálható értékek által is képviselt közös kulturális kódokra, amelyek egyedül biztosítják, hogy száz év múlva is él majd nemzet e hazán.
