Anélkül, hogy belemennénk a külön tanulmányt igénylő részletekbe, érdemes az eddigiekhez kapcsolódva megállapítani, hogy a beat-, majd az abból kifejlődött rockzene és annak megszámlálhatatlan továbbfejlődése alapvetően amerikai eredetű nemzetközi formanyelv, amelynek gyökere az afrikai spirituálékból eredő blues és az ír népzenéből kisarjadó country elemeinek összeolvadásából 

És ezzel máris korunk közéleti jelenségeinél járunk. A mámoros zenei lendületet ugyanis a gyorsan kiépült háttéripar menedzserei, lemezkiadói, koncertszervezői és más ügyködői becsatornázták a maguk ideológiai harcába, és a gyakran nem túl bonyolult gondolkodású, könnyen manipulálható előadókon keresztül addig elképzelhetetlenül destruktív üzeneteket juttattak el százmilliókhoz. 

Ez még akkor is így van, ha számos előadó idővel, ahogy öntudatlan kamaszból érett felnőtté vált, fölismerte, hogy az őrületig globalizált és uniformizált világ megfojtja a valódi tehetséget, ellehetetleníti annak kibontakoztatását, és a korlátlan szabadság nevében totális terrorisztikus cenzúrát kényszerít a művészekre. A rock és metál világának legjobbjai ezt fölismerve ösztönösen eltávolodtak ettől, meghallották szülőföldjük hívását, fölfedezték regionális, nemzeti kulturális örökségüket, és ezeket szervesen beépítve művészetükbe magas rendű, minőségi új kulturális szintézist hoztak létre.

Ők azonban egy rétegműfaj rétegalműfajait képviselik, médiatámogatás nélkül, sőt gyakran ellenszélben. A legszélesebb tömegekhez a még néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen infernális romlottság jut el könnyűzene címén. Nem pusztán arról van szó, hogy olyan egyszerű fiatalemberek, mint az Azahriah művésznevű Baukó Attila, a Pogány Induló néven működő Szirmai Marcell, a Krúbiként ismert Horváth Krisztián és még sokan mások saját világlátás, önálló gondolatok híján közhelyeket pufogtatnak, és időnként kirívóan vulgárisan felmondják a liberális propagandamédia ostobaságait. De mindezt ráadásul rendkívül silány formanyelvi megoldásokkal teszik. A „zene” általában közhelyes és minimalista elektronikus prüntyögés a törökös-arabos tucatpopra jellemző agyoneffektezett, borzasztóan rosszul artikulált, a prozódiát hírből sem ismerő és a magyar nyelvet gyilkoló motyogással-kántálással előadott „énekkel” kísérve, esetleg az amerikai gettók mélybűnözői világában fogant rap formanyelvén előadott, 

Mindezt a honi könnyűzene illetékes potentátjai Fonogram- és Artisjus-díjakkal jutalmazzák. Vagyis plecsnivel ékesítik a szemetet, és ezzel valamiféle értéknek ismerik el – holott az efféle produkciók pusztán esztétikai megközelítésből nézve, objektív mércével mérve lehangolóan értéktelenek, rosszak, silányak.

Persze sokan azzal tromfolnak erre, hogy valami jó csak lehet bennük, hiszen például Azahriah tavaly háromszor töltötte meg a Puskás Arénát. Hogy honnan volt erre pénze az akkor 22 éves fiatalembernek, aki ránézésre csillagászati összegekbe kerülő hang- és fénytechnikát pakolt a színpadra, elképzelni sem tudjuk; reméljük, ez nem áll összefüggésben azzal, hogy ő is vendégeskedett az előző amerikai nagykövetnél, David Press­mannél. De tény, hogy három estén is megtelt a stadion.

Ez azonban nem azt bizonyítja, hogy ő és a hozzá hasonlók eredeti, egyedi, magas minőségű zenei produkciókat hoznak létre, hanem csak azt, hogy 

 Ahogy – feltételezzük – odafigyelnek arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztetni még nem képes kisgyermekek tiszta vizet igyanak csatornalé helyett, úgy formálódóban lévő kulturális immunrendszerüket is óvni és erősíteni kell, rányitva a szemüket a többek között az úgynevezett könnyűzenében is megtalálható értékek által is képviselt közös kulturális kódokra, amelyek egyedül biztosítják, hogy száz év múlva is él majd nemzet e hazán.