Idén is százezrek indultak útnak, hogy a csíksomlyói Szűzanyához elzarándokolva részt vegyenek a hagyományos pünkösdi búcsún. A Csíkszereda fölé magasodó Kis- és Nagysomlyó közti nyeregben közel ötszáz éve adnak hálát Istennek a katolikus székelyek, akik az alfalvi István pap vezetésével 1567-ben legyőzték az őket erőszakkal unitáriussá tenni akaró János Zsigmond, Erdély akkori ura seregét. A csíksomlyói búcsú ily módon az ősi hitéhez, hagyományaihoz ragaszkodó székelység történelmi ünnepe, amely azonban még régebbre visszanyúló hagyományokból is táplálkozik.
Mára e szép pünkösdi zarándoklat össznemzeti seregléssé szélesedett, és bár elsősorban és lényegileg katolikus ünnep, minden igaz szívű magyar ember otthon van Csíksomlyón. Ez így helyes és méltó. De mindig tartsuk észben, hogy a pünkösdi felsereglés nem politikai demonstráció, nem is majális vagy juniális, hanem lényegileg zarándoklat és búcsú.
Nem szolgáltatás, hanem szolgálat. Ha ezt befogadjuk a lelkünkbe, akkor szolgál épülésünkre.
Ha zarándokokról hallunk, leginkább kopott, megszakadozott ruhás szerzetesek jutnak eszünkbe a középkorból, akik súlyos megpróbáltatásokat vállalva tartanak valamilyen távoli kegyhely felé. A keresztény zarándoklatok a IV. század óta váltak hagyománnyá, a keresztes lovagok megjelenése után már egyre többen indultak útnak Rómába, a Szentföldre vagy bármely kegyhelyhez. A zarándokok bizony nagy kockázatokat vállaltak, amikor ismeretlen vidékeken, hitük iránt értetlen vagy azzal szemben egyenesen ellenséges népek országain mentek keresztül, és persze ki voltak téve a szélsőséges időjárásnak, rablók támadásainak és gyakran a nélkülözésnek. Mégis mentek, elszánt, mély hittel, áhítattal, vágyva az emberi lélek alapvető szükségletei egyikének tekinthető misztikumot, a Szent Pál apostol Róma-beliekhez írt levelében foglaltak szerint vallva: „…tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység”.
A mai kor zarándokai kevesebb kínnal, nagyobb biztonsággal járják végig a vállalt utat, néha túl nagy kényelemben, elfelejtve, hogy miért is indultak útnak. Bizony a mai zarándoklatok időnként szakrális lényegüket vesztő kirándulássá, hogy ne mondjuk, mulatsággá profanizálódnak. Pedig amiként a böjt nem fiatalító, tisztító- vagy fogyókúra, hanem szellemi tett, úgy
a zarándoklat sem jóízű kirándulás, és nem az öncélú élménygyűjtésért való társasutazás. Nem azért indulunk útnak, hogy világot lássunk, szép tájakat örökítsünk meg fényképeken vagy teleszelfizzük a világhálós felületeket. A zarándoklat ugyanis tanúságtétel is, amihez bátorság és a gondviselő Istenbe vetett feltétlen bizalom szükséges. Jól zarándokolni csak zarándoklelkülettel lehet.
A zarándoklat lényegét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy latin neve, a peregrinatio idegen vidéken való utazást jelent. Az idegen vidék a maga közvetlen jelentésében is érthető, amennyiben külföldi kegyhelyet keresünk fel. De még inkább értendő lelki, szellemi értelemben: a zarándok kilép kényelmi zónájából, hátrahagyja a mindennapok megszokott ritmusát, hogy ismeretlen lelki utat bejárva magasabb szintre léphessen. A zarándoklat egyszerre horizontálisan bejárt fizikai út és vertikálisan bejárt spirituális út, melynek földrajzi célja mindig Isten által korábban valamilyen módon meglátogatott hely. A spirituális út végcélja tehát valójában találkozás Istennel. „Erősítsd meg hitben és szeretetben földi zarándokútját járó egyházadat”, mondja a pap a szentmisében az eucharisztia liturgiájában.