Idén is százezrek indultak útnak, hogy a csíksomlyói Szűzanyához elzarándokolva részt vegyenek a hagyományos pünkösdi búcsún. A Csíkszereda fölé magasodó Kis- és Nagysomlyó közti nyeregben közel ötszáz éve adnak hálát Istennek a katolikus székelyek, akik az alfalvi István pap vezetésével 1567-ben legyőzték az őket erőszakkal unitáriussá tenni akaró János Zsigmond, Erdély akkori ura seregét. A csíksomlyói búcsú ily módon az ősi hitéhez, hagyományaihoz ragaszkodó székelység történelmi ünnepe, amely azonban még régebbre visszanyúló hagyományokból is táplálkozik.
Mára e szép pünkösdi zarándoklat össznemzeti seregléssé szélesedett, és bár elsősorban és lényegileg katolikus ünnep, minden igaz szívű magyar ember otthon van Csíksomlyón. Ez így helyes és méltó. De mindig tartsuk észben, hogy a pünkösdi felsereglés nem politikai demonstráció, nem is majális vagy juniális, hanem lényegileg zarándoklat és búcsú.
Nem szolgáltatás, hanem szolgálat. Ha ezt befogadjuk a lelkünkbe, akkor szolgál épülésünkre.
Ha zarándokokról hallunk, leginkább kopott, megszakadozott ruhás szerzetesek jutnak eszünkbe a középkorból, akik súlyos megpróbáltatásokat vállalva tartanak valamilyen távoli kegyhely felé. A keresztény zarándoklatok a IV. század óta váltak hagyománnyá, a keresztes lovagok megjelenése után már egyre többen indultak útnak Rómába, a Szentföldre vagy bármely kegyhelyhez. A zarándokok bizony nagy kockázatokat vállaltak, amikor ismeretlen vidékeken, hitük iránt értetlen vagy azzal szemben egyenesen ellenséges népek országain mentek keresztül, és persze ki voltak téve a szélsőséges időjárásnak, rablók támadásainak és gyakran a nélkülözésnek. Mégis mentek, elszánt, mély hittel, áhítattal, vágyva az emberi lélek alapvető szükségletei egyikének tekinthető misztikumot, a Szent Pál apostol Róma-beliekhez írt levelében foglaltak szerint vallva: „…tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység”.
A mai kor zarándokai kevesebb kínnal, nagyobb biztonsággal járják végig a vállalt utat, néha túl nagy kényelemben, elfelejtve, hogy miért is indultak útnak. Bizony a mai zarándoklatok időnként szakrális lényegüket vesztő kirándulássá, hogy ne mondjuk, mulatsággá profanizálódnak. Pedig amiként a böjt nem fiatalító, tisztító- vagy fogyókúra, hanem szellemi tett, úgy
a zarándoklat sem jóízű kirándulás, és nem az öncélú élménygyűjtésért való társasutazás. Nem azért indulunk útnak, hogy világot lássunk, szép tájakat örökítsünk meg fényképeken vagy teleszelfizzük a világhálós felületeket. A zarándoklat ugyanis tanúságtétel is, amihez bátorság és a gondviselő Istenbe vetett feltétlen bizalom szükséges. Jól zarándokolni csak zarándoklelkülettel lehet.
A zarándoklat lényegét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy latin neve, a peregrinatio idegen vidéken való utazást jelent. Az idegen vidék a maga közvetlen jelentésében is érthető, amennyiben külföldi kegyhelyet keresünk fel. De még inkább értendő lelki, szellemi értelemben: a zarándok kilép kényelmi zónájából, hátrahagyja a mindennapok megszokott ritmusát, hogy ismeretlen lelki utat bejárva magasabb szintre léphessen. A zarándoklat egyszerre horizontálisan bejárt fizikai út és vertikálisan bejárt spirituális út, melynek földrajzi célja mindig Isten által korábban valamilyen módon meglátogatott hely. A spirituális út végcélja tehát valójában találkozás Istennel. „Erősítsd meg hitben és szeretetben földi zarándokútját járó egyházadat”, mondja a pap a szentmisében az eucharisztia liturgiájában.
Maga az út pedig egyszerre tanulási folyamat, hálaaadás, a terhek letétele, engesztelés, vezeklés, elégtétel. Ezért hívják a pünkösdi csíksomlyói zarándoklatot is búcsúnak. Az egyház katekizmusa szerint „a búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.” A búcsú elnyerhető önmagunk, de elhunytak számára is.
A zarándoklat tehát kilépés a folyamatos időből, a mindennapi körforgásból. Út az időtlenbe, az Örökkévalóhoz. Teljesítése lemondást, áldozathozatalt kíván, ez pedig erősíti a lelket. Egyszersmind emlékeztet arra is, hogy tágabb értelemben egész életünk utazás, hiszen fizikai létünk átmeneti itt a földi világban. Ebben az értelemben érdemes zarándoklatként tekinteni egész életünkre,
sohasem tévesztve szem elől a célt, és gyarlóságaink, bűneink tudatában, azokat megvallva és jóvátéve is igyekezve Isten országát építeni e világban életállapotunk szerinti képességeinknek és kötelességeinknek megfelelően.
Ilyképpen a zarándok nem csupán önmagát építi, hanem bátor, elszánt zarándoklatával a külvilág számára is iránytűként szolgál, tanúságtevőként felhívva a figyelmet arra, hogy a mindennapi fizikai valóságon és az egymásra hágó bosszúságok, feladatok, aktuális örömök mellett, azokon túl van valami mélyebb, magasztosabb valami, ami örök, ami mindig ugyanaz, ami szólít és hív, ha fölemeljük a fejünket, és túllátunk a ma este és a holnap reggel horizontján.
Ez az a lelkület, ami a gyökereitől elszakadt modern emberből hiányik. Neki a tegnap már nem fontos, a holnapot pedig majd megoldják mások. Beszűkült világában nincs felelősség, nincs előre látás, ezért nincs üdvösség sem. Ha pedig nincs, akkor nincs korlát sem, csak az számít, ami éppen ma személyesen hasznos. A következményekre a modern ember nem gondol, a jövőért, másokért esze ágában sincs áldozatot hozni, lemondani valamiről, amit az itt és most illékony álfilozófiája jegyében megszerezhet. Mert verseny van, és győzni kell, és most kell győzni, mert ez a típus egyedül áll a világban, és nem tud, nem akar együttműködni másokkal. Ez a modern ember szeretettelen és görcsös, zsákmányszerző ösztöne folyamatos készenlétre sarkallja, és ezt élelmességnek gondolja, pedig csak igyekszik elorozni a fizikai és szellemi életjavakat a többi embertől. Görcsbe rándulva él, ez pedig szinte elbírhatatlan teher, ami alatt roskadozik, még ha nem is tudja. Ez a létállapot törvényszerűen vezet testi-lelki nyavalyákhoz, a modern ember deszakralizált modern álművészetei által önmarcangoló korrajzként oly sok műben megjelenített elidegenedéshez. Igen, az Istentől elfordult ember előbb-utóbb idegenné válik a létezésben, mert elveszti szerves kapcsolatát környezetével, és a hamis szabadság képzete szükségszerűen téríti végül zsákutcába.
Az igazi szabadság a zarándokoké, akik Szent Máté evangéliumából tudják, hogy „aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják”.
A győztesek valójában azok, akik a jövő iránti felelősséget felismerve a személyes és kollektív üdvösség érdekében képesek hinni, imádkozni, lángoló szívvel, örömmel áldozatokat hozni, lemondani. Ezért győz mindig az elpusztíthatatlan keresztény Magyarország.
Boldogasszony anyánk, régi nagy Patrónánk ezer éve oltalmaz minket – mert a Szent István-i felajánlás óta mindig voltak, ma is vannak és örökké lesznek szűzmáriás magyarok, akik elébe térdelve alázattal kérik és hálával megköszönik közbenjárását Fiánál.
Ezért megyünk – ki vonattal, ki autóval, ki lovon, ki gyalog, ki közelről, ki messziről – idén is Csíksomlyóra: alázattal kérni és hálát adni, terheinktől megkönnyebbülni és hitünkben, nemkülönben keresztény magyarságunkban megerősödni. Térdre ereszkedünk a Szűzanya előtt, hogy egyenesen megállhassunk az emberek előtt.
