ozart, Rekviem, egy Első beszélgetés. Kopognak. Fél tizenkettő. Pontos ember.
– Jó napot! – mondom kemény hangon, és nyújtom a kezem. Ilyenkor ritka az erős kézfogás, inkább mintha döglött halat fogna az ember. Az izzadt tenyerek sokat elárulnak.
– Jó napot!
Nézem a pasit. Húsz körüli, de többnek néz ki. Keresi, hogy hova üljön. A szobában két ülőalkalmatosság van, egy kényelmes és egy kényelmetlen. Akik a kemény, önszorongató fegyelemhez szoktak, a széket választják, akik a kényelmet szeretik, a fotelt. Választása a karosszékre esik.
– Parancsoljon.
– Nem voltam még ilyen helyzetben. Mit mondjak?
– Én nem tudom. Akár hallgathat is, negyven percet, aztán hazamegy.
– A helyzet az, hogy több éve amfetamint, marihuánát és alkoholt fogyasztok. Több helyen voltam már, de általában gyógyszereket kapok. Nem tudom már így elviselni magam. Mindennap ez… Ki akarok mászni a szarból.
– Mennyi ideje csinálja ezt?
– Úgy tíz éve. A szüleim elváltak. Apám nem is tudja, hogy itt vagyok. Apám is iszik. Azt mondja, a pszichológusok kapják be. Azt is mondja, ne fárasszam magam velük. Azt sem tudja, hogy narkózom, iszom. Elég felületes a kapcsolatom vele. Anyámmal jobb, de ő is iszik. Nincs munkám, és a barátnőm is cuccos.
Ilyen beszélgetésbe én nem folyok bele. Lehet elemezgetni múltakat, lehet beszélni feszült, sanyarú gyermekkorról, a két szülő harcáról, ahogy a gyereket ide-oda dobálták. Szenvedésről, okokról, szülők felelősségéről, hazudozásról, de nem teszem. Én a paradox dolgok híve vagyok.
A világ ma olyan, hogy csak úgy ontja magából az intenzív és csábító ingereket, az embernek meg a nyála csorog. Ha én nem vagyok intenzív (ha lehet, még intenzívebb), egyszerűen nem figyelnek rám. Ezért van szükség a b…dmegekre, az üvöltésre és mindenre, ami intenzitást és átélést fejez ki. Persze ha kiabálok, azt a saját érdekemben is teszem. Nem szeretnék elmenni egy szívrohamban idő előtt az elfojtott indulatok miatt. Segítő vagyok, nem gép, a k…a életbe.
– Ki most az erősebb, maga vagy a cucc?
– Én! – általában ez a válasz.
– Komolyan? Akkor mit keres itt? Miért rabolja az időmet?! Maga talán az egyetlen, akit láttam, és erősebb ezeknél a szereknél, szenvedélyeknél. Szerencsés ember!
– Erősebb szeretnék lenni – mondja megszeppenve.
– Az más. Nem értem, miért beszél most nekem a vágyairól. Tehát, ha a cucc az erősebb, maga egy rabszolga!
– Igen, azt hiszem, az vagyok – mondja, és falfehérre sápad.
– Mit gondol, miért kellenek a vesztesek? – erre döbbent csönd lesz.
– Nincsen rájuk szükség.
– De kellenek, higgye el.
– Azért, hogy lehessenek győztesek?
– Mindenki ezt mondja… Nekem, személy szerint, nem mint orvosnak, hanem mint Csernus Imrének azért kellenek, hogy tudjak viszonyítani. Látom magam, milyen lehettem egykor, és látom magam, milyen lennék újra, ha azt csinálnám, amit jelenleg ön. Tudom, ha úgy folytatom, mint ön, hol kötök ki. Ezzel betölti élete mostani értelmét számomra. Viszonyítási alap lett nekem. De mint orvos, nem szelektálok így, nem is nézek le senkit, nem is sajnálok senkit.
– Engem ne sajnáljon senki!
– Látja, ebben igaza van, én sem szeretem, ha lesajnálnak. A tetteimért én felelek, nem más, így nem kell a sajnálat, nem esik jól. Mivel így gondolom, mást sem akarok megbántani azzal, hogy én sajnálom.
Csend. Ha nekem mondanának ilyen dolgokat a szemembe, amikor épp rágódom rajtuk, hát ott sz…rnám össze magam.
– Mit gondol, annak az embernek, aki vesztesként él, menekül a problémái elől, miért lesz a halála megdöglés?
– Micsoda? MEGDÖGLÉS? – kérdezi megrökönyödve, szinte mindig meg kell ismételnem ezt a kérdést.
– Én úgy látom, azért – mondom a további értetlenkedésre –, mert egy menekülő ember sok mindent megélhet, de méltóságot soha! Ha az ember életében nincs méltóság, miért lenne a halála méltóságteljes?
Csend. Ezeket a látszólag ide nem illő kérdéseket mások rugalmasságának vagy merevségének felmérésére használom. A válaszok sokat elárulnak az emberről.
– Mit jelent magának a szabadság?
– Amikor azt csinálok, amit csak akarok.
– Komolyan? Nem szeret jobban pólóban lenni? Most csak mínusz három fok van. Miért nem jött pólóban?
– Jó, nem úgy. Például, ha van lóvém, és mindent megtehetek.
– Akkor egy ilyen lóvés, mondjuk egy vállalkozó, mindent megvehet, ugye? A szerelmet, a megelégedést, a saját érzéseit is? Nem tudom, viccesen hangzik, nem gondolja? Sokan hiszik, hogy szabadok, de nem tudják elmondani, mit értenek rajta. Én azt értem, ha választhatok. Addig vagyok szabad, amíg dönthetek. Ilyen a demokrácia is, nem?
Csak néz.
– Az a helyzet uram, kedves rabszolga, hogy engem nem érdekel, leáll-e a narkóval, piával, vagy mit tudom én, elmúlik-e a depressziója.
– Mi? – kérdezi meglepődve. – Akkor mi érdekli?
– Ha csak ezzel törődnék, felületes kezelés lenne. Én az emberben lévő állattal foglalkozom. Az állat az önben lévő elfojtásokat, hazugságokat, bűntudatot jelenti, amivel nem tud vagy nem akar szembesülni. Én a kezelés során az uralkodó narkós állatot kinyírom. Ettől az alatta rabszolgáskodó ember, ön vagy egy Giliszta nagy tehertől könnyebbül meg, de még nem lesz szabad, mert nem képes dönteni. Azt magának kell megtanulnia, abban nem segíthetek.
Három dolog érdekel. Tud-e magával őszinte lenni. Ezt az őszinteséget adott esetben ki tudja-e mondani másoknak, főleg a szeretteinek. És tudja-e vállalni annak következményeit, amit kimondott.
Kis szünetet tartok, hadd eméssze.
– Most elmondom magának, mik a kezelés feltételei. Nem azért, mert szeretem csesztetni a hozzám forduló embereket, és nem is azért, hogy a hatalmammal élhessek. Keretekre szükségem van a munkához. Nézzük a tegeződés-magázódás dolgot. Nem vagyok olyan öreg (harminchét, de nem nézek ki annyinak, vonjanak le egy tízest), és ha másért nem, hát hiúságból hangsúlyoznám ezt, de itt másról van szó. A tét nagy. Itt egy ember méltóságteljes élete vagy fiatalon döglése a tét. Egy emberi élet. Maga tegeződne az én helyemben? Nem tegeződünk!
– A következő. Ha azt érzem, megpróbál becsapni, bevinni az erdőbe: kirúgom! Ha másoknak hazudunk, amögött általában önbecsapás van. Ezek játszmák, ezekre nekem nincs időm!
– A doktor úr úgy érzi, hazudok? – teszi fel a kérdést szabadkozva.
– Nem. A jövőbeli dolgokról beszélek, ha azt választja, hogy befekszik. Aztán. Ha nem csinálja szívvel-lélekkel, kirúgom! Maga nem narkózgatott, nem piálgatott, maga drogozott, ivott, mint egy állat. Most csinálhatja ezt a leállást is úgy, mint egy állat!
Nézem, hogy érti-e. Bólint.
– Én vagyok a főnök. Mindent elmagyarázok, hogy mi miért fontos. És még valami. Mikorra hozzám jutnak az emberek, általában már nincs becsületük senki előtt, önmaguk előtt sem. Kihasználták a szüleiket, becsapták a barátaikat, elvesztették a munkájukat. De engem nem érdekel, ön mi volt azelőtt, ügyvéd, zsaru, autószerelő vagy k…va. Nálam úgy indulhat tiszta lappal, mint egy újszülött. Ez a tabula rasa. Hát ennyi. Annak idején, amikor felállítottam a saját rendszeremet, a kezembe akadt egy könyv. Anthony de Mello, egy jezsuita szerzetes írta. Hallott róla?
– Nem.
– Úgy tizenöt éve halt meg. A könyv címe is jó, A csend szava: egy perc bölcsesség. Azt írja, minden hegyi beszédnél többet ér egy csattanós, rövid sztori.
Lapozgatom a könyvet.
– Egy ilyen történetet olvasok fel önnek, nem magáról, de nem is rólam szól, hanem a változásról. Gyógyulás a címe.
A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester:
– Valóban meg akarsz gyógyulni?
– Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna?
– Persze. A legtöbb ember ezt teszi.
– Ugyan miért?
– Nem gyógyulásért jön, mert az fájdalmas. Enyhülésért.
A tanítványainak pedig azt mondta a Mester:
– Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes, hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.
Leteszem a könyvet. Kifáradtam, de ő is nagyon.
– Ne döntsön most. Menjen haza, és jól gondolja át, mit szeretne, kedves rabszolga úr. Azt tudnia kell, ambulánsan nem vállalom. Ha kint le tudott volna állni, most nem találkoztunk volna. És ne ámítsa magát, nem lesz könnyű.
Feláll. Kész van, azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
– Viszontlátásra, kedves rabszolga úr! – köszönök, és közben vigyorgok. A vigyor a rabszolgatartónak, a Narkósnak szól. – Ja, és jó cuccozást vagy piálást! – teszem hozzá, és becsukom az ajtót. Ez volt egy úgynevezett első interjú.
Alfonz
Piszok kajánul tud vigyorogni az ilyen rabszolga arcoknak. Talán csak azért nem öltem meg annak idején, mert nekem mindig teljesen egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb megteszi ezt a szívességet egy sértett és félreértett rabszolga, miután cinikusan a képébe röhög. Bár az idő neki dolgozik, mostanában már nemigen követ el olyan baklövést, hogy mondjuk egy fáraót rabszolgának nézzen, sok éve ez még elő-előfordult. (Szerintem az elmúlt években az ürge eléggé kikupálódott e téren, alapvető félreismerést elég ritkán követ már el, és néha talán még a tévéműsorok is segítenek ebben annyit, hogy eleve főleg azok keresik meg, akiknek az ő stílusára van szükségük.)
Az Első beszélgetései engem a kommandóskiképzések felvételijére emlékeztetnek: Ha ezt kibírtad, és visszajössz másodszorra, akkor megérdemled, hogy foglalkozzam veled. Itt tényleg sokan kibuknak, de ez nekik is jobb, mintha felvenné őket az osztályra, és több nap vagy több hét fölösleges kínlódás után derülne ki, hogy alkalmatlanok a Csernus-féle terápiára. Például mert igazából egyáltalán nem akar változtatni a fószer, csak anyuék vagy az asszony erőltette, hogy feküdjön be a Hetesre, mert „láttam a tévében azt a fiatal dokit, ott is mondták, mennyi mindenkinek segített, bár már nem is emlékszem, hogy ertéel volt-e vagy tévékettő, meg hogy pontosan miről is volt szó, de az majd megoldja a bajodat a tütüvel, Bélám, különben nem lett volna a tévében, oda aztán nem kerül be akárki, az majd megmondja neked, hogy mit csináljál, meg hogy mit ne csináljál, meg hogy milyen gyógyszert szedjél, szóval ne foglalkozzál te semmivel, Bélám, csak menjél be hozzá, ezzel tartozol nekünk, punktum!” (Lásd később a pénteki nap ide [is] vonatkozó Megmentőangyalkák tipológiáját.)
Rengeteg ilyen Bélámat láttam a pszichiátriákon, az ország elmeosztályain szinte Bélámnak áll a világ, a legtöbb helyen senki nem kérdezi meg a jelentkezőt (akinek kezében egy beutaló a körzeti ideggondozóból), hogy ő maga tulajdonképpen mi a francot akar, és az ilyen osztályokon elenyésző arányban vannak csak jelen az önálló elhatározásból leszokni akarók.
És a tehetetlen Bélámok a Csernusnál is megszívják: fel is út, meg le is.
Dobai
Emlékezem, Csernus Imre első ismerésre. Akkor halhatatlan volt. Csak hírét ismertem, kicsi hírét. Látványa nem volt meglepő, annyira nem, amennyire számítottam rá. A betegei közt rejtőző orvos. Az álcázott. Teljes felkészületlenségem csak felületes beszélgetést engedett. Pozíciók, mesterkéltek, jöttek, egyik aztán másik, fogás nincs. Jókedv, távozás után.
Most hálát kellene éreznem, évek telnek. Természetesnek látom. Amit csinál, az a természete. Nem orvos, a legkevésbé sem. Inkább hiszem, hogy vette a diplomáját, nincsen felsőbbrendűségi tudata, visszafogott modora, latin szavai. Nem segítgető, nem érződik rajta a burn-out (kiégés), és a helfer (túlbuzgó segítés). Egy biztonságos eszköz, akivel lehet beszélgetni, töri a magyart, és fiatalabbnak hiszi magát a koránál.
A betegek, akik keresik, nem betegek. Droggal fertőzött világban így választottak, aztán holnap választanak valami mást. Ő választást keres, és ahol látja a dönteni készülő szemet, ráveti magát. A Lipóton ül egy kicsi szobában a Hetesen, ahova nem nagyon szivárog a kórház elviselhetetlen, édeskés dögszaga. Figyelni tanul, ahogyan már embertelen figyelni.
Sokan azt hiszik, valami különleges, pedig csak roppant a figyelme, és van még egy lényeges tényező, ami adja a kiindulást, hogy olyan eredményeket ér el, ami százalékban a magyar átlag három-négyszerese. Az elrettentő őszinteséghajszolás, amitől a kis hazudósak mélységes pánikba esnek. Vagy menekülnek, vagy elkápráztatja őket.
origo.hu
Itt vannak Orbán Viktor legerősebb mondatai Ukrajna uniós csatlakozásáról – videók
