Tatyjana Szlivenko több mint negyven évet élt a balti államban, ahová szülei akkor költöztek, amikor ő egy hónapos volt. „Ez a hazám, minden ideköt, és itt is szeretnék élni! El kellett mennünk, s fájt itt hagyni az emlékeket, s még inkább a szüleimet, akik máig Rigában élnek” – mondta a döntés után orosz újságíróknak az asszony, aki lányával együtt adta be a keresetet. Rigai gyökerei elvitathatatlanok. Itt ment férjhez a 70-es években egy szovjet tiszthez, s a lett fővárosban született a lányuk is. Az orosz csapatok kivonása után a lett hatóságok a 90-es években kiutasították a családot, mondván, a férj a megszálló hadsereg tisztjeként került az országba. A bíróság szerint a döntés jogellenes volt, hiszen a család akkorra már integrálódott, és semmilyen veszélyt nem jelentett Lettország biztonságára.
Az Oroszországi Föderáció által a perben támogatott asszony azzal vádolta a lett államot, hogy jogaiban sértve fosztották meg állandó lakhelyétől, vették el lakását és utasították ki az országból. A bíróság azonban csak részben adott igazat Szlivenkóéknak, s elutasította a 400 ezer eurós kártérítési indítványt is. Nem adtak ugyanis helyt a szabad mozgás korlátozását, a biztonság garantálását és a diszkrimináció tiltását érintő keresetnek, így a felperesek, még inkább az ügyben közvetetten érintett baltikumi orosz kisebbség és az állampolgárság nélküliek nem igazán örülhetnek. Különösen a diszkrimináció tényét elutasító döntés miatt, ugyanis az ügyet nehezen lehet az egész közösségre nézve precedensértékűnek tekinteni, hiszen többségük lakását nem vették el, s az országból sem utasították ki őket. Ettől függetlenül jogaikban erősen korlátozottak, s ez a diszkriminatív helyzet például Lettország uniós csatlakozásával sok tekintetben tovább romlik.
Az ország lakosságának mintegy harmadát kitevő orosz ajkú kisebbség a Szovjetunió felbomlásával, s Lettország függetlenné válásával szembesült kisebbségi helyzetével. Az uniós bővítéssel több mint félmillió baltikumi állampolgárság nélküliként, hontalanként lép be az Európai Unióba, amely mintha nem akarna tudomást venni erről a problémáról. Ők nem részesülhetnek majd a szabad helyváltoztatás és munkavállalás jogából, míg lakóhelyükön szintén diszkriminációk sora éri őket. Nem szavazhatnak a helyi választásokon sem, kizárják őket bizonyos foglalkozásokból – diplomata, rendőr, közalkalmazott, ügyvéd stb. –, számtalan bejelentés érkezik megfélemlítésükről, és súlyosan sérülnek a nyelvhasználathoz fűződő jogaik is. Kettős mércére utal, hogy miközben az EU Macedóniában hasonló lakossági arányok mellett elismertette második hivatalos nyelvként az albánt, Lettországban még az itt születettek sem kaphatnak állampolgárságot a lett nyelv ismerete nélkül. A sokszor megalázó procedúrát az idősek eleve nem vállalják, míg a fiatalok ráadásul még a sorkatonaság miatt is ódzkodnak tőle. A macedón modellt az EU itt nem nagyon ajánlgatta, s csak akkor lépett fel határozottabban, amikor a lettországi orosz iskolákban is 35 százalékra akarták leszorítani a kisebbségi nyelven tanítható tárgyak arányát. Aligha lehet tehát csodálkozni azon, amikor a lett elnök, Vaira Vike-Freiberga a strasbourgi döntés után leszögezte, országa minden nemzetközi normának eleget tesz az orosz kisebbség védelmét illetően.
Tatyjana Szlivenkót és családját tehát visszahelyezték jogaikba. Annyiban legalábbis, hogy visszaköltözhetnek hazájukba, ahol az ítélet többi része szerint egyébként diszkriminációtól mentesen (!?) élhetnek. A kártérítés pedig arra talán elég lesz, hogy új lakást vásároljanak maguknak, amíg az elkobzottat visszaperelik.
origo.hu
Borzasztó baleset: frontálisan ütközött egy kombájn és egy személyautó
