Pest megyében 140 szociális intézmény található, 77 százalékban civil szervezetek és egyéni vállalkozók kezében. A tizennégy egyéni vállalkozó közül ezúttal hárommal találkoztam, akik a rendszerváltozással szinte egy időben létesítettek idősek otthonát. A települések, ahol ezek működnek – Veresegyháza, Kerepestarcsa és Úri – eltérő adottságúak. Az alapítók szándéka viszont minden esetben azonos volt: a humánus szemléletű, személyre szóló gondoskodás és biztonság megteremtése. Ebben pedig az a bizalom is benne foglaltatott, hogy a szociális törvények és a jogbiztonság hosszabb távon segíti és nem akadályozza törekvéseiket.
– Érdekli-e a hivatalnokokat, hogy mi lesz a gondozottak sorsa, ha mi nem tudjuk tovább fizetni a számlákat? Vigyük ki őket a Kossuth térre járókerettel, ággyal, tolókocsival? – kérdi elkeseredetten Balogh Júlia, a kerepestarcsai idősek otthonának tulajdonosa, majd megpróbálja vázolni, hogy mi vár rájuk.
– Akárhogyan számolok, nincs az a takarékoskodás, amellyel egy ilyen mértékű elvonást át lehetne hidalni. Az épület fenntartásával járó kiadások rendre emelkednek. A gyógyszerek és az élelmiszerek ára szintén. Előírás, hogy a működtetés mellett évente az épület felújítására szolgáló tartalékot is kell képeznünk. Nálunk a negyvennégy, köztük fokozottabb gondoskodást kívánó idős emberre huszonkét fős személyzet jut. Az ő bérüket és azok járulékait szintén fizetnem kell. Ha elveszítik a kenyerüket, újabb családok helyzete lesz rosszabb. Most mit csináljak? Az ételből spóroljak, a munkabért ne fizessem ki, vagy ne adjak gyógyszert? Az ellátás minőségét nem csorbíthatom, nemcsak azért, mert szerződés kötelez rá, hanem mert az emberi hitelem is kockán forog. Ez nem egy étterem vagy vegyesbolt, ahol ha csőd van, egyszerűen lehúzzák a rolót!
Nem Balogh Júlia az egyetlen, aki személyes hitelét, szerény vagyonát kockáztatva ebbe a vállalkozásba fogott. Egyszerűen azért, mert megtapasztalta, milyen az, amikor idős, elgyengült emberek bekerülnek a „tömeges” egészségügyi ellátásba. Vagy éppen a hozzátartozóik nem szeretnék, hogy embertelen körülmények áldozataivá váljanak. Nem egy tragikus élethelyzetet ismert meg, amikor a felnőtt gyermek évekig tartó küszködés és a legjobb szándéka ellenére is képtelen volt már a magatehetetlen ember ellátására. Vagy egy idő után – különösen a szellemi leépülés egy szintje után – előállott az a helyzet, hogy a hozzátartozót is mentesíteni kellett a terhek alól, mert fennállt a veszély, hogy maga is ideg-összeroppanást kap, és egyben munkahelyét is elveszíti. A körülmények ismerete ösztönözte azokat az orvosokat, szociális szakembereket, akik e magánkezdeményezések első lépéseit megtették.
Közéjük tartozik dr. Sass János Úri községből. Jól emlékszik még azokra az időkre amikor a kollégái naponta faggatták: miért kockáztat? Ha már egy épületet megvásárol és rendbe hoz, miért idősotthonnak szánja, miért nem fog valami könnyebb, „semlegesebb” dologba? A falubeliek előtt nemigen kellett magyarázkodnia, hiszen ismerték életszeretetéről, türelméről. S azt is tudták, hogy különös érzékenységgel közelít az idős emberekhez.
– Ha ez a képesség nem lenne bennem, nyilván másfelé fordultam volna, hiszen a „vállalkozói vénájú” orvos ma már több területen feltalálja magát. De én feltételeztem, hogy a humánum, a szakmai tudás és a tisztességes üzleti szellem nem mond ellent egymásnak. Az idősgondozást tekintve bő tíz év tapasztalata áll mögöttünk. A kezdeti szerényebb épület mellett ma már különálló, komfortos lakásaink vannak, értő személyzettel. A lakások előtt kertek, igyekszünk az egyéni állapothoz és igényekhez igazodó napi elfoglaltságról is gondoskodni. Jelenleg a harmincnyolc idős ember ellátását tizenheten végzik. Természetesen akadnak olyan lakóink is, akik fokozottabb ápolásra szorulnak. Arra törekszünk, ha már bizonyos folyamatokat nem tudunk visszafordítani, legalább elviselhetővé tegyük napjaikat. A kezdeti elképzeléseink és a hitünk mellett ma is kitartunk, csak éppen erre senki nem kíváncsi – válnak tőle szokatlanul keserűvé Sass doktor szavai.
Veresegyházán a Napsugár Idősek Otthona épp most ünnepelné fennállásának tizedik évfordulóját. – Hát nem ünnepelünk – mondja Horváthné Kákos Mária. Két évtizede annak, hogy az időskorúak gondozását választotta hivatásul. Amint lehetett, maga mögött hagyta az állami egészségügyet. Családi és rokoni segítséggel, munkahelyteremtő támogatással, bankkölcsönnel építkezett s rendezte be az épületet. Most húsz embert gondoznak, de sok az érdeklődő. Nem lesz bővítés, szögezi le, és annak sem látja értelmét, hogy a nagyobb támogatás miatt vállalkozását közhasznú társasággá alakítsa át. Az okokról ennyit mond: – Túl nagy adminisztratív terhet rakna ránk. A lakóink zöme öt-tíz éve él nálunk. Amióta tudjuk, hogy hátrányban leszünk, a könyvelőmmel állandóan azon töprengünk, mi módon pótolhatnánk a kieső összeget. A gondozottjaink fele a többletszolgáltatásokért egyszeri, nagyobb öszszegű belépési díjat fizetett. Náluk a hozzájárulás emelése szóba sem jöhet. Akik napi térítési díjat fizetnek, azoknál megpróbáljuk az eddigi kétezer helyett napi háromezer forintban megállapítani az összeget. Amikor a hozzátartozókat tájékoztattuk erről, zúgolódtak, de tudomásul vették, hiszen ők is, mi is kényszerhelyzetben vagyunk. A jövő esztendőt próbának szánjuk. Megpróbáljuk a lehetetlent.
– És ha nem megy? – kérdem. Horváthné Kákos Mária azt feleli: nem tudja, mi lesz. Csak azt, hogy nagyon elfáradt.
A megbecsülés szempontjából figyelemre méltó az is, ahogyan az egzisztenciájukat, személyes hitelességüket és a gondjaikra bízottak sorsát meghatározó döntés „indokairól” értesültek. A megyei közigazgatási hivatal szűkszavú telefonja semmi támpontot nem adott. Egy kollégájuk véletlenül szerzett tudomást arról a körlevélről, amelyben Csehák Judit akkori miniszter a normatíva megvonását azzal indokolta, meg kell akadályozni, hogy a magánszféra „kimazsolázza” a speciális ellátásra szoruló, jobb módú időseket. Így indult útjára a fűnyíró.
Tévedés ne essék, a magánintézmények, így az egyéni vállalkozásban működő idősek otthonai szociális közfeladatot látnak el. Utóbbiak „bűne” csupán annyi, hogy a létrehozó és a tulajdonos azonos, a felelősség pedig nagy, az intézmény szabályos működéséért saját vagyonukkal felelnek. Noha – nyilvánvalóan – voltak közöttük, akik kihulltak az idő és a megmérettetés rostáján, ám az is igaz, hogy eddig a kifejezetten profittermelési célból alakuló, majd csődbe menő intézmények nem a kisvállalkozók köréből kerültek ki. A teljesség miatt szükséges megemlíteni, hogy a profitéhség ezen a piacon is jelentkezett. Valóban lehetett találkozni luxusberuházásokkal, előfordultak visszaélések is. De hát miért a szakmájának elkötelezett, szerény haszonra törekvő vállalkozásokon akarja a szociális és pénzügyi bürokrácia mindezt megtorolni? – kérdik az érintettek.
Hogy tisztán lássunk: a gondozottakkal 20-30 évre (életük végéig terjedő) szerződést kötnek. A kiemelt ellátást igénylők – ez állandó orvosi felügyeletet, összkomfortos különszobát vagy apartmant jelent – a rendelkezések szerint egyszeri, magasabb összegű belépési díjat fizetnek. Ez az általam megkérdezett körben kétmillió forint volt. (Felmerül persze, hogy a „rászoruló” miből teremti elő ezt az összeget. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt többnyire a hozzátartozók állják.) Az ellátás további forrásai: a már említett állami normatíva és a személyi, havi térítési díj, amelyet a nyugdíj arányában fizetnek. A talpon maradást és a fejlesztést szerencsés esetben még a pályázatokkal nyerhető összegek, adományok is segíthetik.
A jövőben az egyházi fenntartású szociális intézmények száznegyven százalékos személyre szóló térítést kapnak, az alapítványiak száz százalékot, az egyéni vállalkozói tulajdonban lévők pedig mindössze harmincat. Figyeljünk csak a kulcsszavakra: állampolgári jogon járó rászorultsági elv és közhasznú szociális feladat. Nem érti az intézkedés logikáját Sümegi Endre szociális menedzser sem, aki e terület minden ágát-bogát ismeri.
– Szakmai és morális szempontból egyaránt elfogadhatatlan állapot ez. A húsz-harminc éves gondozási szerződések megkötésekor mindkét fél az adott jogi keretekre, kötelezettségekre, pénzügyi háttérre épít. De mire a tulajdonosok ebbe beletanulnának, újabb és újabb előírásoknak, pénzügyi és működtetési szabályoknak kell megfelelniük. Ráadásul ezek az előírások ellentmondanak a napi gyakorlatnak, a realitásoknak. Nem is lehet ezeket betartani. Tapasztalataim alapján tudom, hogy az egy főre fordított ellátási összegek az egyéni vállalkozók által fenntartott otthonokban a legmagasabbak. De ez nem pazarlást jelent, hanem azt, hogy a magáról gondoskodni nem tudó ember mindent megkap, amire szüksége van. Nagy baj az, hogy most a hátrányos megkülönböztetéssel éppen azokat hozzák lehetetlen helyzetbe, akik a középrétegekre építettek, és hivatásuknak tekintik az idősgondozást. Nem tagadván azt sem, hogy az alkalmazottaiknak rendes bért szeretnének fizetni, a befektetésükért, a fejlesztésre fordított anyagiakért elfogadható jövedelemre számítanak. Nem sokkal tisztességesebb és áttekinthetőbb ez, mint amikor a közhasznú társaságok az adóból leszámítható költségként teszik ugyanezt?
Solymáron működik az ország első olyan magánotthona, amelyben kizárólag szellemileg teljesen leépült időseket gondoznak. Győrfi Antalnénak húsz esztendeje még a törvények ellenében kellett megoldást találnia arra, hogyan tud azokon segíteni, akiket már nem lehetett családi körben gondozni. A Minerva Családsegítő Szolgálat égisze alatt kezdtek hozzá e tevékenységhez. Ma ez az ország egyetlen ilyen jellegű pszichiátriai magánintézménye.
Győrfiné foglalkozására nézve ápolónő, három kisgyermek mellett gondozta hirtelen megrokkant édesanyját. Ekkor döbbent rá, hogy milyen emberi és különleges szakmai képességeket kíván ez a tevékenység. Abban a családi házban élnek ők is, ahol az idős emberek. Amikor arról faggatom, hogy lelkileg miként viseli el naponta a szomorú környezetet, azt feleli, van, aki már tíz esztendeje él velük, a többiek hét, nyolc, öt esztendeje. Lakóik átlagéletkora: 82 év. Igen, magatehetetlenek, pelenkázni, etetni kell őket, van, aki a nevét sem tudja már. Arról is meg van győződve, hogy ha nincs ez a gondoskodás, már nem élnének. Vagy a hozzátartozóik rokkantak volna bele az ápolásukba.
– Nem önző emberek, hiszen szinte végső erejükig próbálták a megszokott környezetben tartani édesanyjukat. Tapasztalatból tudom, hogy a döntésüket megszenvedik. Nálunk csak idős asszonyok vannak. Nincs egyszeri belépési díj, az ápolás költsége eddig havonta 57 ezer forint volt. Ebben a vészhelyzetben kénytelenek vagyunk kétszeresére emelni az összeget. A hozzátartozók valahogy kiszorítják, de ismerek olyan családot, ahol a hozzátartozó maga is nyugdíjas már, és egyetemista gyermekei vannak. Világosan látszik ennek az eljárásnak az embertelensége. Ismét a legnehezebb helyzetűekre raknak terheket.
A családi ház kertjében olykor látni, ahogyan Győrfiné nyolcéves unokája kézen fogja és sétáltatja azt, akinek még van ereje erre. Két leánya egészségügyi főiskolát végzett, szintén ennek a hivatásnak él. Amíg hagyják.
Mit jelent majd, ha az eddigi százszázalékos támogatás helyett harmincat kapnak majd? Az egyik negyven főt ellátó intézményben havonta négyszázötvenezer forintnyi hiányt, ez egy évben ötmillió forint – magyarázzák. Miként lehetne pótolni, arra csak egy igen morbid eszmefuttatás adhat választ. Mondjuk abból, ha a magasabb szintű ellátásért belépőt fizető emberek a vártnál korábban meghalnak, és újak kerülnek a helyükre – jegyzik meg elkeseredetten. Próbáljuk végiggondolni, mi történne, ha egyszerre több ilyen szociális vállalkozás csődöt jelentene. Nyilvánvaló, hogy a közigazgatási hivatalnak, tehát az államnak kellene átvenni az idős emberek ellátását. Mivel az ingatlanok és a berendezés magántulajdon, megvásárolhatná azokat, ha lenne pénze rá. Ha pedig nincs, és bérbe veszi az épületeket a tulajdonostól, szintén fizetni kellene érte. Nem beszélve az alkalmazottak béréről… Tehát miközben a szociális ellátásban a nagyobb ráfordítással és alacsonyabb nívóval működő állami intézmények arányának csökkentése a cél, a valóságban pontosan a fordítottja történhet majd.
A magánotthonok tulajdonosai közül néhányan több hónapja próbálkoznak, hogy az egészségügyi és szociális minisztériumban felhívják a figyelmet a változtatás negatív következményeire. Kilincseltek a képviselőházban is. Az országos ügyek „árnyékában” valahogy senki nem akarta meghallani őket. A megyei közigazgatási hivatalban csak a tanácstalansággal szembesültek. De akárhogy keresik a menekülési útvonalakat, oda jutnak vissza, hogy a kiadások, a fizetnivalók és az előteremthető működtetési költségek között negyvenszázaléknyi hiányzik. És ehhez még nem vették hozzá a várható áremeléseket.
Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium október másodikán tartott szakmai összejövetelén Sass doktor ismét igyekezett felhívni a figyelmet a helyzetükre. A jelenlévők belátták, hogy súlyosan alkotmányellenes intézkedésről van szó, amely amellett, hogy az intézmények tulajdonosain üt egy nagyot, különbséget tesz az állampolgárok között, a következményekről már nem is szólva. A megértő sajnálkozáson kívül semmi biztató nem hangzott el. Úgy látszik, az államkassza anynyira üres, hogy az ily módon besöpört „Lázár-fillérekre” is égetően szükség van.
origo.hu
Hoppá, XIV. Leó pápa már járt Magyarországon
