Hattyútó, hattyúdal

A tömb kész. Valóság ez, nem álom, szomorral konstatálom. Tavaly óta először vetett ide a sors, most találkozom hát először vele. Tavaly még próbáltam tenni ellene, amennyi tehetségemből kitelt, ma legföljebb tehetetlenségem telik a történelmi távban. Egyébiránt, süket fülek, a Kolumbusz utca 87. alatt valamikor fellelhető szép ősparkra épült Táncművészeti Főiskoláról van szó, s ha hivatkozhatom ez egyszer magam, magam, akkor most a 2002. június 1-jei s a 2002. július 27-i Enciklopédia énezer aktualizálódik itt.
Már akkor is felkavart az ellentétpár, jelesül tánc kontra természetpusztítás érzelmileg, politikailag és főképp demagógiailag abszurd volta. Most pedig, hogy egy, a Szintézis Szabadegyetemen tartandó előadás kapcsán rám köszönt a hajdani ősfák helyett létesült táncművészeti tömb, csak még inkább zavarban vagyok. Elképzelem a felhevült, szép embertesteket. Amint ügyelnek a szépség részleteire. Tornatermi, megveszekedett küzdelem az esztétikumért. Hattyúk tava. S amit a természet mindehhez hozzáfűzni képes, az a hattyúk dala. Fák, madarak s az éneklő hattyúk dala. Merthogy az éneklő hattyú is egy az ember által végveszélybe sodort fajok közül.
Kit gyűlöljek hát? Kire haragudjak? S mit mentsek meg? Tizenkét év a Táncművészeti Főiskolán. Gályarabságnak is sok. Róna Viktor az égi vadászmezők elíziumi nagymestereként elkiáltja, hogy Föld, Föld. A világ az értelemnek nem kedves. Nem úgy működik, mint ahogy írva vagyon. Mert írva úgy vagyon, hogy a vadászerepülőgép, a katonai kiadás, esetleg a bevásárlóközpont a mi ellenségünk. Úgy sehol sincs megírva, hogy a Táncművészeti Főiskola legyen a mi ellenségünk. S úgy sincs megírva, hogy Harry Potter legyen a mi ellenségünk. Mindennapi ellenségünk add meg nekünk ma? Ha fölébresztenek éjfélkor azzal, hogy mondj már valami természetpusztítót, akkor nem Harry Potter lesz az első kinyögött szavad. Pedig hát a Harry Potterre szánt irdatlan papírtömeg eddig hatmillió fa életébe került. Rowlings imponáló módon ráébredt erre – avagy ráébresztették –, így a továbbiakban csak a Harry Potter környezetbarát kiadásaihoz járul hozzá. Ahogy a kutya csettint: ez már blöki… Jelzem, Harry Potter nem csak papírt eszik. Természetvédők tiltakoztak az ellen, hogy a Harry Potter-film ritka skót vadvirágokat „szerepeltetett”. Lótuszevő New Age – az okkultizmus megjelenítettségének is ökológiailag csatolt hatása s ára van.
Ezek a hatások s árak többnyire számolatlanok. Kényelmetlenek. Olyan ez, mint Kosztolányi visszagondolt százezer cigarettája. Mindig egy szálat szívunk. A halom absztrakt, a halmaz mindig másutt tornyosul. A pillanat egyke. Csak az idő társít. Egy kereskedelmi csatorna nemrég bemutatta, mi van a föld alatt. Mutatta, miként s hova folyik el Budapest szennyvize, felerészt még mindig tisztítatlanul. Vulkánusz isten nem lakik a magyar főváros alatt, ott csak kloáka van. S láss csodát, az állandóság a hír világában csak epizódszerű. Nem szeretünk folyamatosan elveszni a részletek között.
Ami tényszerűen való, az naturalizmus. Lautréamont megpróbálta művészi eszközökkel biológiaközelbe hozni az embert. Mik is vagyunk? Hús, bélsár, velő. A legszebb nő is elvileg szétszedhető, eljuthatunk benne a zsigerekig, a sejtig. A természettudomány szerint az, amit emberként élünk meg, e kevésbé szép szinteknek köszönhető, az emberi lét belvalósága e másik valóságnak mintha mégis nap mint nap ellentmondana. Biológiai lényként tételezni az embert: blaszfémia. Mikor a teremtés hajnalán szemérembe bújtunk, s fájni kezdett az igazság, a világ szerkezetére is hosszú árnyék vetült.
Ez a hosszú, szent árnyék, az emberi méltóság hosszú árnyéka ma nemcsak az emberi test, hanem a civilizáció tényszerű működését is említhetetlenné teszi. Beszélni a kloákáról, a szennyvíz bélsaráról, a civilizáció áráról, arról, hogy Harry Potter hány fa életébe kerül, hogy a Hatytyúk tava hány fa hattyúdalába kerül, blaszfémia. Kimondatlan méltóság sérelmére van, s ezért tabu. Vajon ki gondolta volna, hogy a méltóságérzet és a szeméremérzet egy nap akaratlanul bár, de a pusztítás szövetségese lesz?