Hetvenkedő

Ez olyan ország, ahol kizárólag a híres emberek szoktak hetvenévesek lenni. Olyanok, akik már írtak ezt-azt; a világot jelentő deszkákon tébláboltak; tarka bulvárlapok címlapjain estek szerelembe, léptek félre és szakítottak; netán dollármilliárdos kölcsönöket vettek fel az állampolgárok nevében, hogy aztán tisztes jólétben, zöldövezeti villájuk kies ősparkjában révedjenek vissza a daliás időkre, amelyeknek, ugyebár, mégiscsak megvolt a hamisítatlan romantikájuk. Hetven körül – ha vannak barátaik közel a tűzhöz – reménykedve várhatják a postást, hozza-e az értesítést merített papíron, mikor kell megjelenniük a Parlament vadásztermében, s addig is kellemes izgalommal lehet találgatni: kiskereszt lesz-e belőle vagy nagy, s miféle kiegészítő csecsebecsékkel. A híres hetvenesek közé immár az üzletemberek is felzárkóztak – ők nem kapni, hanem alapítani szokták a díjakat. Ilyenkor kibérelik maguknak fél órára valamelyik országos tévét (ha megadják a módját, akkor valamelyik kereskedelmit; ha a fogukhoz verik a garast, akkor jó lesz a lerongyolódott közszolgálati is); elmondják, hogy is volt fiatalon abban a dohos albérleti félszobában, amelynek ablaka a tűzfalra nézett; mesélnek arról, milyen érzés volt kétség s remény közt felhalmozni a tőkét eredetileg; egyszer kormányt gründolni, máskor meg kormányt buktatni, ilyesmi. Nem marad homályban az sem, hogy könny szökik a szemükbe, ha olykor éhező vagy kolduló gyermek kerül az útjukba – ilyenkor kicsit szünetel az sms-ező őrültek permanens szalagfóruma, s diszkréten átúszik a képernyőn (mindig szigorúan balról jobbra) egy szemérmes bankszámlaszám.
Van persze másfajta hetvenkedés is. Szondi György, a makacs irodalmárok prototípusa néhány esztendeje a fejébe vette, hogy évről évre kötetbe gyűjti a hetvenéves írók portréit. Vastag könyv szokott ez lenni, és igen változatos: a dolog természetéből fakadóan minden évben más-más írók hetvenévesek. A seregszemle izgalmát az adja, hogy nincsenek határvonalak izmusok és iskolák között – szomszédságba kerülnek esetleg olyanok is, akik amúgy a való életben talán szóba sem állnának egymással. Ráadásul hetven körül már jobbára kiderül, kiből lett fénylő kitinpáncélú cserebogár, s ki marad immár örökre beváltatlan ígéret. A kiadvány egyetlen eredendő hibája, hogy mind a hetvennél kevesebbet megért zsenik, mind a fiatalabban elhalt dilettánsok törvényszerűen kiszorulnak a számvetésből.
Ha lehet, én mégis maradnék a hétköznapi hetveneseknél. Vegyük például a keresztapámat. Miközben négy-öt tábla szőlőt dolgozott, „mellékesen” hivatásos sofőr volt világéletében, vezetett „fakarusz”-t és „faros” buszt, később egy világoskék Robur teljhatalmú ura lett. Gyermekkoromban egyszer elvitt egy egész napra magával – ez a hosszú műszak azóta is a kaland és a szabadság alapélményeként él bennem. Pásztó fölött, a Mátrában építettünk egy víztározót, s míg keresztapám egyre-másra bonyolította a fuvarokat földdel, kőzúzalékkal és cementtel, addig én a kikericcsel teli környező dombokon nyargalásztam egy hasonszőrű fiúval. Ha megéheztem, rájártam a kisebbfajta zsák kiflire és a fél kiló szeletelt parizerre. A nap végén pedig, amikor a munkásokat vittük haza, bekukkantottunk Vidróczki csárdájába is, ahol „a világ legnagyobb málnaszörpjét” szolgálták fel nekem. Hazafelé a mitfahrerülésen már elnyomott a buzgóság: kikericsekkel és Vidróczkival álmodtam. Betyár jó volt.
Keresztapám hetvenedik születésnapját amolyan „kis lagzival” ünnepeltük. No, nem volt azért akkora felhajtás, mint amikor egy műanyag sztárocska (aki arról híres, hogy egyszer egy óriásplakáton szerepelhetett Törőcsik Marival) másodszor veszi feleségül gyermekei anyját – de azért meglehetős rendezésről beszélhetünk. Az esemény színhelyéül a Markazi-tó partján lévő községi vendégház szolgált, amelyet kemény ötezer forintért béreltek a jeles alkalomra. A valószínűtlen átmérőjű tányérokról valósággal lelógtak a húsok, az ünnepelt bűbájos tósztja után (amelyet saját termésű borával a kezében mondott) pedig önfeledt mulatozás kerekedett. A két hosszú asztalnál együtt nótáztak különféle generációk, családtagok és barátok.
Kimerevült az idő, így fel sem igen tűnt, amikor kilopakodtunk a fiammal a tópartra. A borzongó tükör, amelyet eredetileg a Gagarin Erőmű víztározójának rekesztettek el, kísérteties, túlvilági fényekben játszott. Odaát már kivilágították a katolikus templomot, égtek a módos falu villanyfüzérei is; fent, a Mátra sörénye alatt meg látni véltem a szétlőtt markazi vár maradékait, amely évtizedeken keresztül szolgált az abasári harckocsizók célpontjául. Ha a fiam picit nagyobb lesz, majd el kell mesélnem neki azt is, hogyan mentünk valaha a Paskom szőlőibe: ha a laktanya tetején a fehér tárcsa volt fenn, szabad volt a járás; ha a piros tárcsa, akkor a lánctalpaké és lövegeké volt a terep.
Meg aztán el kell vinnem ahhoz a pásztói gáthoz is, ahol talán még nyílnak a kikericsek. Talán ráérez majd, hogy előtte is volt élet. Talán nem tartja hetvenkedésnek…