Isten pártja

Jezovics már megette a kenyere javát – ha volt valaha egyáltalán kenyere, és volt valaha egyáltalán java, hisz valójában az élet eme két nagy „csapdája” sosem izgatta, ezért elég szabad maradhatott a társadalomtól, pedig igencsak vágyott beléje –, amidőn rádöbbent, ő is tartozik valahová.
De hova is?
Magányos gyerek volt. Sokszor húzódott meg a nagy asztal átlós fatámasztékainak keresztpontján, ott üldögélt szúrós szvetterében – már az sz-v-től is borzongott, nemhogy magától a vékony ingen átütő, drótkefe erősségű, kunkori és érdes anyagtól –, szóval ott üldögélt szvetterében, eme szőrpáncélban, s olyan egyedül volt, hogy anyja édesgető szeretete sem tudta elővarázsolni vacsorára.
Még Bibliát sem olvasott, hamar rájött, kenyérbe és „jav”-ba buknak bele a felnőtt emberek a legtöbben. Hogy legyen nékik mindig elég.
Őt nem izgatta a későbbiek során sem. Ámulva látta azt a hiúsági versenyt, amelyben legjobb társai is teljes erőbedobással részt vesznek – hogy legyen sok jav és sok kenyér. Volt olyan idősebb embertársa, ki hízelkedést, fondorlatot, elnökséget, olykor miniszterséget is vállalt akár, hogy legyen sok jav és sok kenyér. Ezek közben, míg halmozták a házakat, javakat s kenyeret, szomorúak voltak. Főleg, minthogy a kenyér megpenészedett, a jav meg oly börtönt képezett, amelyben jajongva szenvedtek.
Ő talán már a nagy asztal gyerektrónján, a tartólécek átlós találkozásában azt gondolta – egy a szükséges. A többi mind hozzá adatik néktek. A többi romló porcelán és foszló, zöld kalács.
Az azonban kétségtelen, hogy egyedül volt. Nem tartozott sehová.
„A közösségbe vágytam mindig én is,
mint árva pajtás, tárgy közé a tárgy,
s mint a hunyóban, szívrepesve vártam,
amíg valaki rám talált…”
De nem volt soha semmi ingerenciája, hogy bármely pártnak akár a tájékára is menjen.
Ámulva nézte még apját is, ahogy egy párt – a Keresztény Községi Párt – ünnepségén szónokolt Rákosfalván az első világháborús, megrogyott kőkatona zászlótartó szobra alatt, szemben a templom boltíves kis bejáratával, amely fölé oda volt pingálva: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok, és én megenyhítelek benneteket!” Hogy „a munka a nyolcadik szentség” – tetszett néki, de visszariadt a pártszervezettől még itt is.
Na és aztán jöttek a többi pártok mint lehető közösségek. Ezektől egyenesen visszaborzadt. Negyvenöt után lelkesen tapasztalta, hogyan oszt földet a kisgazdapárt, amelynek hatalmas árnyékában annak idején Bajcsy-Zsilinszky bozont feje derengett, élő honi pártvezetői nemes és hősies kiállás és ellenállás után „elhulltanak”, mint legjobbjaink, még idő sem maradt a kenyérre és javra, amelyet egy országnak akartak adományozni. Csakígy rajongva nézte kisdiákként azt a parasztpártot, amelyben oly nagyságok grasszáltak, mint Illyés Gyula, Veres Péter, de maga az általa rajongva szeretett, haja homlokába hulló Szabó Lőrinc is keringett. Ám gyerekesen tapasztalhatta: egy részük elszállt a társadalmi igazságtalanságok elleni izzadós küzdelemben – ha nem is, mint a győzelmi zászló –, de furcsa ködökkel a fejében. Sinkák – Erdélyiről nem is beszélve –, Féják, Kodolányik is, de eme nagyságok legalább eszmei irrealitásukkal kiváltottták lelkesedését, ám a tömegtől visszariadt, amely óhatatlanul körülvette őket, míg le nem hulltak, mint áldozatos csodacsillagok. S ő, aki jól tudta már fiatalon, hogy a munkásember József Attila-i izzadsága a legmegrendítőbb verejtékgyöngy, midőn a Szociáldemokrata Párt meztelen ágyékú, vörös kalapácsos embere meredt fölé az akkori Palace Szálló homlokzatán, csaknem ugyanúgy visszahőkölt az áligazsága elől, mint a mélyben reménykedő zugkommunisták pártjától, amelyhez könnyed gyilkolási egyszerűséggel csatlakoztak a moszkvai bosszúügynökök. Na, nem…
Aztán jött a rendszerváltás sokszínű kavalkádja, midőn azt hihették az emberek, a nagy MDF-mozgalomban hazatalálnak. Maga A. J. is, a későbbi miniszterelnök s oly édes-tehetséges emberek, mint Cs. S., sőt a nagy böhöm remekíró Cs. I. – hogyan szenvedtek a közös zászló járma alatt! Talán a belvárosi álpártról nem is érdemes szót ejteni, amelynek hívei a szegények ügyének gazdag fölkarolása révén kívántak maguknak s pártjuknak több kenyeret és javat. Sorolhatók lennének a pártok, s Jezovics csak javakorában jött rá, midőn a Bilicsi-díjat szorongatta nedvdús kezében és öregen, hogy ebben a Bilicsiben volt valami, amivel talán közösséget tudna vállalni. Visszaidézte Bill áradóan alázatos arcát, szerény halhatatlanságát, sziporkázó tehetségét s egyik legutóbbi beszélgetésüket.
– Bill, te melyik pártban voltál benne valaha?
– Rejtett párt. Mondhatni láthatatlan – mondta, majd odaintette Jezovicsot, s a fülébe mormolászta a lejtős beszédet –: fiam, én az Isten pártjában vagyok.
– Van valami szolgálati szabályzat?
– Van. Alázatosnak kell lenni, mint a kutyának.
– Tagdíj?
– Hát, az elég magas… Életed szenvedése. Mindenki maga találja ki esküje szövegét. Én ezt mormoltam: „Bohócnak elmegyek, / ha kedve kél a kócnak, / biz’ isten, gyermekek, / én elmegyek bohócnak!” Nekem bevált.
Jezovics forgatta kezében a Bilicsi-díj sárgácska szobrát, s szempillái ablaktörlőként, sűrűn súrolták szemgolyóját. Benyúlt a szekrényébe, s elővette szúrós, szürke szvetterét, magára húzta, mert hűvösödni kezdett.