Kék, sárga, piros

Nyáron az aradi magyarok hitetlenkedve újságolták, hogy csoda történik: felállítják ismét a Szabadság-szobrot, amelyet tavalyelőtt szabadítottak ki a román haderő által használt csillagvárból. Nem adatott könnyű sors a város magyar vagy annak vélt szobrainak, emléktábláinak. Néhány évvel ezelőtt a hazai győzelemmel végződő román–magyar labdarúgó-mérkőzés után garázdák letörték Nepomuki Szent János szobrának fejét, és kipukkasztott futball-labdát tettek rá. Azóta a magyar emléktáblákat átmenekítették a római katolikus és református templomok előcsarnokaiba. Néhány magyar nyelvű közlekedési tábla is csak azért ússza meg a többnyire kék-sárga-piros átfestést, mert elég magasra tették. Zala György emlékművéért ma már nem kell aggódni. Pedig már a helyét is kijelölték, igaz, nem a folyó hídjával szemközti impozáns téren, ahol eredetileg állt, ott ugyanis második világháborús katonaszobor található, hanem a külvárosias Tűzoltó téren. Mint ismeretes, az elsöprően román többségű városi önkormányzat hozzájárult a szoborállításhoz, ám a bukaresti kultuszminisztérium az utolsó hetekben, amikor már elkészült a talapzat, és a restaurálás a végéhez közeledett, megtiltotta a munkálatok befejezését. Így a szoborcsoport továbbra is a minorita templom udvarán, rácsok mögött marad.
Több információ is utal arra, hogy egyeztetett kormányzati lépés történt, amelyre a köztársasági elnök, Iliescu adta meg a jelet. Méghozzá éppen magyarországi látogatása során, amikor kifogásolta a hazai román nemzeti kisebbség lélekszámának csökkenését és iskolai oktatását. Valóban, a magukat román nemzetiségűnek vallók száma az 1990. évi 10 740-ről 7995-re apadt hazánkban, miközben a román anyanyelvűek száma lényegében változatlan maradt (8730–8482). Körülbelül ugyanezen idő alatt a romániai népszámlálási adatok szerint a magyar nemzetiségűek száma 1 624 959-ről 1 434 377 főre esett, azaz mintegy 190 ezer fővel csökkent! Csak Aradon, ahol szintén rohamosan fogy a magyarság, még mindig háromszor annyi magyar él, mint román egész Magyarországon!
Arad az osztrák–magyar dualizmus idején virágzó, fejlődő város volt, Temesvárhoz, Nagyváradhoz és Szegedhez hasonlóan regionális szerepkört töltött be. Reprezentatív középületeket emeltek itt, ezek máig meghatározzák a települések jellegét. A román uralom a lakótelepeket hozta, tíz- és tízezer román telepes számára volt szükség rájuk. Arad az impériumváltozásig kétharmad részben magyar város volt, de éltek benne és a környékén szép számmal nemzetiségiek is, ahogyan a városból származó jeles írónő, Kádár Erzsébet írta: „De valahogyan határváros volt már akkor is, amikor még Nagy-Magyarország szíve táján feküdt: láthatatlan határok közé szorult. Magyar város, megyéjében és környékén azonban falunként más-más népesség él. Egy-egy nagyvásárkor beözönlik a vidék, és sokféle népviseletével, nyelvével, jellegével kivetkezteti a várost magyar nyugalmából. Nem emlékszem arra, hogy a világháború előtt komolyabb nemzetiségi villongás támadt volna Aradon vagy környékén. Arad, mint az egész ország bízott magyar fölényében. A szerb családok, akik kétszáz éve új városrésszel bővítették Aradot, nagyrészt beolvadtak a magyarságba. De igen erős és céltudatos román középosztálya van” (K. E.: Ritka madár. Bp., 1993).
A város magyar jellege ellenére nem került vissza Magyarországhoz a második bécsi döntés alkalmával. A visszacsatolt észak-erdélyi román lakosságú területek kompenzációjaként ugyanis a város a Bánsággal, Brassó vidékével, Aranyosszékkel együtt Romániánál maradt. Horthyék szerencsétlen döntése nyomán 1944 szeptemberében offenzíva indult a „fegyvert fordított” Románia ellen, s néhány hétre magyar kézre került a város. Szeptember 13-án – a helybéli öregek elmondása szerint – annyian mentek el a hatalmas minorita templomba a hálaadó misére, hogy a színházig ért a tömeg.
A város a párizsi béketárgyalásokon rajta volt azon az egyre csökkenő, végül csupán 4500 négyzet-kilométeres területen, amelyet a nyugati hatalmak vissza kívántak adni Erdélyből Magyarországnak, de a javaslat megbukott a szovjetek ellenállásán, akik az általuk elragadt román többségű Moldováért a teljes Erdéllyel kívánták kárpótolni Romániát.
A második világháború után etnikai homogenizálás ment végbe a térségben. Tízezer magyar nyelvű zsidó távozott a városból, többnyire Izraelbe, az új-aradi és glogováci (ma Vladimirescu) németeket pedig Nyugat-Németország „vásárolta fel”. Tágas házaikba a román nómenklatúra tagjai költöztek. Sok ezer magyar is elmenekült. A mai aradi magyarok többségét a szocialista téeszesítés és iparosítás sodorta a városba Iratosról, Pécskáról, Tornyáról, Szentannáról és a többi magyar településről.
A Szabadság-szobor visszaállítása nagyszerű lehetőséget adott volna az annyit emlegetett, azonban valamiképpen mindig elmaradó úgynevezett román–magyar megbékélés megkezdésére, amit a NATO és az európai egységszervezetek iránt megmutatkozó közös érdekeltség már annyira időszerűvé tenne. A szoborellenes román érvelés nem tud a műalkotás ellen konkrét kifogást emelni, legfeljebb az 1848–49-es események elfogult interpretációját eleveníti fel a szokásos túlzásokkal. A sajtóorgánumokban közzétett polemikus írások a korabeli szembenállásról, arról, hogy az aradi vértanúk tulajdonképpen ellenségei voltak a románoknak, teljes tájékozatlanságon és felelőtlenségen alapulnak.
Az emlékmű visszaállítása azért is fontos lett volna, mert ismét méltó keretet adhatott volna az október 6-i megemlékezéseknek. A mostani obeliszk egyfelől felettébb méltatlan környezetben található, hiszen a kommunista évtizedekben körülkerítették sportpályákkal, másfelől nem is az eredeti vesztőhelyen áll. A kivégzések valódi helye a vár közvetlen közelében található, ahogyan lelkes aradi helytörténészek megállapították.
A Szabadság-szobor román részről javasolt elhelyezése a szoborparkban újabb sértéssel ér fel, kár, hogy a magyar diplomácia ezt nem érzékelte. Talán külügyéreink még nem jártak a budapesti szoborparkban, ahol a kommunista évtizedek avítt emlékművei vannak panoptikumszerűen kiállítva? Talán elfogadhatónak tekintik, hogy az 1848–49-es szabadságharc eszméi éppen olyan anakronisztikusak ma, mint az 1990 előtti időkéi?
Külügyeink intézői arra is felfigyelhetnének, hogy mitől lehetett annyira magabiztosan elutasító a román fél. Több elemző a hagyományos bizánci politizálás jeleit vélte felfedezni a román politikusok viselkedésében. A nyugati keresztény kultúrától idegen az üres ígérgetés, halogatás, szemfényvesztés, az egyszer már megtárgyalt dolgok, megállapodások felrúgása, de most többről lehet szó. Bár a román kabinet kisebbségi kormányzást gyakorol, többek között az RMDSZ időnkénti támogatásának köszönhetően, mégis megváltoztatta korábbi álláspontját, s nemcsak a tényleg létező ultrasoviniszta veszély miatt, hanem mert úgy érzi, nyugatról, főleg az Egyesült Államok részéről nem kell bírálattal számolnia. Annak ellenére, hogy még nem NATO-tag az ország, csapatai hónapokkal korábban megérkeztek Afganisztánba és Irakba, mint a magyar egységek, s az iraki háború idején is aktívabb volt diplomáciájuk, mint a miénk.
A román politika régi sajátossága elevenedik meg az utóbbi hónapokban. Az a módszer, ahogyan nemzetközi politikai lépésekkel terítenek fátylat a belpolitikai problémákra, a gazdasági nehézségekre, s arra az antidemokratikus kisebbségi politikára, amelynek az aradi szoborügy is részét képezi. Tudják jól, hogy az ország nyugati támogatásának a konkrét tettek a legfőbb garanciái. Ez logikailag hasonló ahhoz, ahogyan a román diplomácia a 70-es és 80-as években működött. Látványosan és látszólagosan elhatárolódtak a szovjetektől és a többi szatellitországtól egyes kérdésekben, miközben bármelyiküknél szélsőségesebb politikát folytattak az országon belül, különösen a kisebbségi kérdésben. Ahogyan 1994-ben az amerikai Bloomingtonban rendezett tudományos konferencián megfogalmazta egy előadó, még 1985-ben is az volt a helyzet, hogy „az Egyesült Államok stratégiai érdeke és az emberi jogok ügye közötti egyensúly egyre jobban eltolódott az előbbi javára” (James M. White: Magyarország és a nagyhatalmak a XX. században. Bp., 1995). Csak 1987-ben, alig két évvel a rezsim gyászos vége előtt jutott el oda az amerikai politika, hogy felfüggessze a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt a már évtizedek óta kőkemény diktatúrát gyakorló országgal szemben.
Kísérteties a hasonlóság, mert az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak stratégiai érdekei ma is fontosabbak, mint a román belpolitika demokráciahiánya. Iliescu és Nastase ezzel tökéletesen tisztában van. Ezért nem oldják meg sem az állami magyar nyelvű egyetem kérdését, sem az egyházi javak visszaadását, sem a többi súlyos kisebbségi problémát. Ezekhez képest az aradi Szabadság-szobor ügye jelentéktelen, csupán szimbolikus. De a politika igazi arca is a részletekben mutatkozik meg. Ha még a szoborállítás terén sem képes a román vezetés politikai gesztusra, akkor vajon mire számíthatunk az igazi és kölcsönös történelmi megbékélés kérdésében?