Mellbedobás

Elégedetlen a melleivel Anikó. Most ez a hír. Ez hír. Ez hír lehet. Ez lehet hír. Anikó elégedetlen a melleivel. Nagyobbítani szeretne rajta. Kissé felpótolni. Felhabosítani. Feltuningolni. Na mármost, ahol épp tartunk, az rendszerelméletileg tekintve, mondhatnók, egy találkozási góc, ideg-élettanilag tekintve szinapszis, kaotikailag tekintve pedig bifurkációs pont, ahonnét bizony nagyon sokfelé lehet tájékozódni – de hisz a Szintézis Szabadegyetem jelmondata is az, hogy elágazó jövők.
Mindenekelőtt tájékozódhatunk abba az irányba, hogy pfuj. A spontán felháborodás és a műanyag nyelű műbalhé irányába. Húzhatunk kékharisnyaálarcot magunkra, s mondhatjuk, miért hír az ilyen. Ami elvileg magánügy. Vagy az sem. Két ortopédiára váró természet közeli félgömb ürügyén nekiugorhatunk a bulvársajtónak, s buldogként beleakaszkodva a bulvár hiénák tomporába áltathatjuk magunkat azzal, hogy kizárólag emiatt már eleve az értékek őrzői, egy magasabb rend letéteményesei vagyunk. Aztán tájékozódni lehet a nosztalgia irányába is. A Tolnai Világlapja például – oh, arany békekor – tele volt különféle kebelkrémek s kebelnövelő praktikák reklámjaival. A debellák már akkor is tehenek szerettek volna lenni, anorexia nervosa híján. Érdekes belegondolni abba, hogy Ferenc Jóska tudhatta, mi az istenadtánál nagyobb kebel, hát még a villendorfi Vénusz megalkotója!
Miképp a természetről természettudományosan gondolkodó ember újabb keletű – keltezésű –, a természetről istenesen és átszellemülten gondolkodó embernél, azonképp a nem manipulált, természet közeli embertest is történetileg újabb keletű a manipuláltnál. Erre kell ráébrednie annak, aki valamiféle rousseau-i természetesség jegyében tiltakozik a műember ellen. A tetoválás, a testékszer mind-mind – a múlt. Indiánus ámul-bámul, így a régi bökvers, a felfedezők is bizony megbámulták az indiánokat, hisz közöttük egy sem akadt antik jelleggel testileg természetes. Itt tányérajak, ott nyújtott fül, amott az amputált ujj dívik. Az emberré, felnőtté válás a legtöbb természeti népnél az ember eredeti alakjának megerőszakolásán keresztül megy végbe. Mindez pedig a tudat ajzószerek, drogok útján történő manipulációjával, módosításával egybekötve legtöbbször.
Az olümpiai karakterű testkultusz, mely Platóntól Leni Reifenstahl diadalmas akaratán keresztül a szocreál vasművek előtti kalapácsos emberszobrokig tartott, s a mai olimpiák is éltetik, egy szűk szellemi csakra-csatorna az emberiség egész önhagyományához, önképéhez képest. Ebben a mezőben a nagyobb kebel, az íveltebb ajak, az örökre szőrtelenített lábszár kevésbé idegenszerű. Az viszont más kérdés, hogy a test plasztikai doppingja szépségversenyeken miképp egyeztethető össze az erő és ügyességi versenyek természet közeli etikájával.
Az antik testkultuszt újrafényező modern közérték ma úgy véli, hogy a legkisebb dopping is bűn. Az amerikai társadalom a szexuális zaklatásra vált túlérzékennyé, allergiássá, a sportvilág pedig a doppingra. Kósza orrcsöppek s gondatlanul elkövetett ragtapaszok nyomán törnek meg nagy ívű sportpályafutások. Miközben mindinkább természetellenessé válik körülöttünk a világ, a sport annál görcsösebben ragaszkodik a teljesítmények természetes eredetéhez. E kontextusban megdöbbentő, hogy egy, a fizikai teljesítménynél is személyesebb teljesítmény, a test maga versenyeztetve plasztikailag doppingolt lehet. Közmegegyezésünk szerint a sportteljesítmények terén a dopping tilos. Akkor az esztétikai testteljesítmények terén miért megengedett? Miért győzhet valaki mellbedobással, ha szép kíván lenni, s miért van diszkvalifikálva, ha erős akar lenni és ezért izomagyú?