MI A MAGYAR?

Az aszály és az öntözés. Az egész ország gazdasági életét megrendítő természeti csapás, amely a terméskiesés és főleg az állathullás révén, hivatalos adatok szerint is legalább 126 millió forint kárt okozott – a legsúlyosabban a Nagykunságot és az azt övező Közép-Tisza-vidéket érintette. (…)
Az aszály sújtotta területek körvonalaiban a csapadéktérképeknek az ország legszárazabb részét kijelölő görbéi rajzolódnak ki. E vidék mindig is a környező hegységek vízfölöslegére volt utalva, amelyet az árvizek hoztak le a síkságra. A legtöbbet szenvedett a Nagykunság: Kunhegyes, Kunmadaras, Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton és Fegyvernek határa. E gazdag vidéket soha ilyen aszály és a török–tatár óta ilyen csapás nem érte, mint 1863-ban. Állatállományának 78 százaléka elveszett, a lakossága éhezett. Nemcsak a legelők égtek ki, minden folyó és állóvíz kiszáradt, és sok helyütt maga a Tisza is lábolhatóvá vált.
Elképzelhető a nagykunsági aszálycentrum állapota, ha tudjuk, hogy ebben az időszakban a csapadékosabb Dunántúlon nemcsak a Velencei-tó, hanem még a Fertő tó is kiszáradt; a Balaton vízszintje pedig 1866-ra 45 centiméterre, vagyis a mai átlagos vízállásnál 150 centiméterrel mélyebbre süllyedt: a nádasok leégtek, a szárazon maradt parti sáv homokja pedig futóhomokká vált.
Korábbi hiányos ismereteink alapján joggal gondoljuk, hogy valamilyen felelőtlen demagógia hatására alakulhatott ki az a – valóban kissé leegyszerűsítő – felfogás, amely az aszály pusztításait a szabályozások rovására írta; sőt látszólag értelmetlenül, a „gátak széthányását” sürgette… Bizonyára nem hiányzott a demagógia, felelősségelhárítás, bűnbakkeresés sem egy olyan helyzetben, amikor a forradalmi kirobbanással fenyegető elkeseredés lecsendesítésére a kormány a megkezdett ínségmunkák mellett sok helyen szükségesnek látta csendőrség és katonaság kivezénylését is…
Ha azonban meggondoljuk, hogy a szinte éppen ekkorra befejezett töltések már 1859–60 óta elzárták a mentesített területektől a legelőket, réteket korábban megöntöző, a laposokat, tavakat feltöltő fokokat és ereket, s így azok az aszályos időszak elégtelen csapadékán kívül évek óta nem jutottak semminemű vízpótláshoz, akkor mégis el kell ismernünk, hogy csak volt „valami” összefüggés az aszály és az ármentesítés között. Az aszály korábban nem ismert méretű pusztításaiban bizony része volt a szabályozásnak is: a szabályozás „félmunkájának”, annak tudniillik, hogy a Tisza-völgy rendezésének következő lépését jelentő mesterséges öntözés még nem került napirendre.
A gátak megnyitásának szándéka sem volt olyan esztelenség, mint azt a terület életét, múltját nem ismerők gondolhatnák: valójában a régi fokok helyreállításával akarták biztosítani a legelők ősi, természetes öntözését. (Ugyanúgy, ahogy gyakran volt szükség a gátak átvágására az összegyülemlett belvizek levezetéséhez is.)
Az aszály az egész ország gazdasági életét megrendítette: rövid időre ismét felvillant a felismerés, hogy a Tisza-völgy rendezése nem helyi probléma, hanem országos, sőt nemzeti ügy. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sebtiben nyújtott segítség, az ínségakció nem megoldás, tenni kell valamit a csapás megismétlődésének megakadályozása érdekében is. Az aszály bebizonyította az Alföld öntözésének természeti szükségességét.
Erre az egybehangzó megállapításra jutottak a kor természettudósai, mezőgazdái, közgazdászai és mérnökei is: a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1863. évi szeptemberi gyűlésén, az Országos Magyar Gazdasági Egylet (OMGE) ülésein és a Magyar Tudományos Akadémián egyaránt.
Károlyi Zsigmond – Nemes Gerzson: A Közép-Tisza-vidék vízügyi múltja, II. (1972)