Na és?

Jezovics, ki hivatásos, de rejtett őrültként élte le hosszadalmas életét, irtózott a politikától, mondhatni, undorodott. Természetesen, mint minden jobb fajta ifjú, Messiásnak készült, megvoltak örökletes adottságai s családi példaképei is hozzá. Apja fennkölt szellemű és szent baleknak volt mondható, ki Rákosfalva főterén, szemközt a „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok” föliratú, szerény küllemű, de hites kistemplommal, a megrogyott, de a zászlót hősiesen tántorogva is tartó első világháborús kőkatona alatt hirdette a fél-proletár, fél-paraszti, fél-majorosi, fél-polgári lakosságnak, hogy „A munka a nyolcadik szentség” – mely tételt talán még az apja által favorizált katolikus egyházacska sem nézett és hallott jó szemmel, illetve füllel, de fölemelte, „sursum corda” a néplakosság nyomorú, egyformán tragikus szívű tagjait – hová? Talán a békébe. Az illúzióba? Hitbe? Emberségbe?
Ilyennek látta és örökölte – a politikát.
Gyerekkorában. Nem sokáig.
Az ostrom utáni politikai kavargásban, hol az új rendszer bosszút akart állni a régiért – á la Sztálin –, hamar rádöbbent kamasz fejével is, hogy olyan „politikus”, mint apja – nincsen. A porond, melyen vezetőink ágálnak, gyilkos porond. Rákosi hamar eltette lába alól ellenfeleit és barátait, jó volt, ha nem denevérként szögezte fel őket a kapufélfára, miközben jótét mosollyal morzsolgatta az áldozati búzát az egyéni gazdálkodók kolhozos határában. Ó, minő borzongató förtelem! Minő történelem! És fotó!
Rájött, a helyi megváltó szerepéről is le kell mondania, s már vagy negyven évvel ezelőtt megírta a szabadságharc és forradalom utáni Halló, Krisztus című versét, melyet még kötetcímnek sem fogadtak el további negyven évig a jól fésült – itt meg nem nevezett, ám mégis fél-hasznos – irodalmi Fő-Gyávák, kik surranó folyosókon gyakorolták a belpolitikát.

„Már mindenféle Krisztus voltam,
sovány, erőszakos, dagadt,
és úgy tartottam, ahogy illik,
ütés alá a vállamat.

Hülyéskedő voltam, fölényes,
aztán meghúzódó, sunyi,
hogy el ne szóljam magam arról,
amit ki kéne mondani.

Az összes szerepet kiálltam,
hogy ne tűnjek föl olyan nagynak,
amilyen érdemeim vannak
ebben a világmegváltásban.

Az olajfák közt imádkoztam,
míg elaludtak társaim,
és azt kértem, hogy segíthessek
egy emberen csak, valakin,

de ez sem így megy. Jöttek értem
és felszögeztek háttal az
emberiségnek, hogy megértsem
hiábavalóságomat.”

Ennek megfelelően ügyködött a világ jobbra fordulásán, melyen nem köll politikai irányt érteni. Belül. Bent kell élni, gondolta, és dolgozni, csak ez termeli ki a maga vércsöppjeit.
Ezt a borzalmat, melyet a Rákosi-rendszer jelentett, jószerivel nem is lehet érzékeltetni annak, aki nem élte át. A rettegés, a bizonytalanság, a fenyegetettség állandó jelenléte azok által, aki a politikát az erőszakszervezetek – pártok, szakszervezetek, ávéhák – tudományának tekintették.
Ehhez eredendően olyan gátlástalanság kelletik, mellyel ő nem bír, de némi kacska-kezű, párt-motyogó, púp-hátú emberek igen.
S ahogy utóbb kibomlott a rendszerváltás baljós virága, rájött, a minden förtelmükre „na és?”-t mondó egyedeknek – annyi. Nincs tovább. Ahogy – természetesen ösztönük szerint – vissza akarják lopni a rákosista rendszert – elég. Fönntartanak olyan légkört, melybe a néplakosság belegebed, paraszt földet nem talál, iparos adót csal, tanár retteg, orvos sunyít, politikus mószerol, ráken másokra oly bűnöket, besúgás, kémkedés, melyeket ő követett el – azoknak, békével s idővel békétlenül, távozniok kell a politika porondjáról. Bizony. Ahogy Jézus megsodorta kötelekből a korbácsot, s kiűzé Atyja házából a kufárokat El Greco festményén. Ideje, hogy megtanuljuk:

Krisztus kiűzi a kufárokat
Csoda, hogy megfeszítették? Dehogy.
Menekülnek kidőlt kosaraikkal,
kinyúlt keze a fejükre zuhog,
söpörgetnek, kapkodnak össze-vissza.

Hirtelenében mázsákat emelnek,
és futnak el, még tetszik is nekik,
ahogy a karja fölemelkedik
s korbácsával fejen sújt egyet-egyet.

És susutorognak, mutogatnak és
menekülésük közben megbeszélik,
mikor kell elveszítni ezt a férfit,
a szög helyét nézik: ez az a kéz.

Jajongnak közben mintegy kéjbe esve,
bősz arcuk, őrült hónaljuk ragyog,
s mazochista galambok ablakot
törve szállnak ki a közeli végtelenbe.

Bizony, sztálinkáim, „na és”-kéim, pupikáim – ezt a saját embereitek fogják elvégezni. Ilyen a politika – tőletek tudják.