Ilyen vendégszeretetben még nem volt részünk – írták köszönőlevelükben az osztrák cserkészek 1933-ban, a gödöllői dzsembori után. Az ország apraja-nagyja egy emberként tette ki a lelkét azért, hogy a megcsonkított ország megmutathassa a világnak: nem érdemeltük meg azt, ami velünk történt.
Ötvennégy nemzet 26 231 cserkésze 1,5 négyzet-kilométernyi táborban, 5363 sátorban. Csaknem négyszázezer látogató volt kíváncsi az eseményre, amely egyébként kétszázezer pengő bevételt hozott Gödöllőnek. Imponáló adatok, de nem ezek tették naggyá a dzsemborit, hanem a hozzáállás. „Mindenki, aki előmozdítja a dzsembori sikerét – írta Teleki Pál miniszterelnök és a nemzetközi cserkésztábor parancsnoka –, nemzetének, az ország egész népének, ezen belül barátainak, hozzátartozóinak és nem utolsósorban önmagának tesz nagy szolgálatot. Önmagának, mert nyelveket tanul és látóköre tágulni fog.”
Mai szemmel nézve lenyűgöző az a gondosság, amivel Teleki Pál vezényletével két év alatt sikerült tökéletesen előkészíteni a rendezvényt. A súlyos gazdasági válságban lévő magyar állam 250 ezer pengőt tudott felajánlani, ezenfelül az ország minden cserkésze lehetőségeihez képest hozzájárult a rendezés költségeihez. Volt némi vita arról, hogy Gödöllő vagy Budapest legyen-e a helyszín, de a királyi nyaralóhelyen sokkal kedvezőbbek voltak a feltételek a táborozáshoz, igaz, a szükséges infrastruktúrát ki kellett építeni a kastélyparkban, az Erzsébet parkban, illetve az addig kukoricásnak használt koronabirtokokon.
Keveredett viszont némi diplomáciai bonyodalom abból, hogy a világba szétküldött tájékoztatókban a rendezők megemlítették, hogy a déli harangszó a kereszténység iszlám felett aratott győzelmének emlékére szólal meg. Szerencsére sikerült a mohamedán cserkészeket megbékíteni, olyannyira, hogy a szírek, amikor megköszönték a vendéglátást, ezekkel a szavakkal invitálták hazájukba a magyar fiúkat: „Elég, ha azt mondjátok, magyarok vagytok, hogy tárt karokkal fogadjanak benneteket.”
A szervezők igyekeztek minden részletre odafigyelni: 1931-től például ingyenes nyelvtanfolyamokat szerveztek a dzsembori leendő résztvevőinek. Olyan aprónak tűnő dolgokra is gondoltak, hogy szakképzett személyzet álljon rendelkezésre a látogatók kisbabáinak őrzésére, vagy Budapesten női bizottság alakult, amelynek 38 tagja összesen 17 nyelven beszélt – még malájul is tudott valamelyikük. Azt vállalták, hogy látogatni fogják a budapesti kórházakba kerülő kiscserkészeket, amolyan pótmamaszolgálatot látnak el.
A dzsembori megnyitója 1933. augusztus 2-án volt a mozgalom alapítójának, Sir Robert Baden-Powelnek és Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának a jelenlétében. Két hétig, augusztus 15-ig tartott a nagy együttlét.
A gödöllői emlékkiállítás megnyitóját Gaálné Merva Mária, a városi múzeum igazgatója azért látta célszerűnek két hónappal elcsúsztatni az évforduló dátumához képest, mert augusztus elején az érintettek, vagyis a cserkészek táboroznak. A Magyar Cserkészszövetség székházában augusztus végéig látható volt egy tárlat, ami emléket állított a hetven évvel ezelőtti cserkésztalálkozónak, innen is átkerültek tárgyak a gödöllői kiállításra.
Királyi kastély, művésztelep, dzsembori. Ez az a három dolog, ami egy hazánk fiának, ha kicsit is tájékozott, eszébe jut Gödöllőről. A nagy cserkésztalálkozó kapcsán mindezek összekapcsolódtak. A dzsembori emblémáját, a szökellő csodaszarvast Nagy Sándor, a művésztelep meghatározó személyisége tervezte. Magyar szokás szerint volt egy kis vita e körül is, néhányan úgy gondolták, diadalmasabbra, győzedelmesebbre kellett volna rajzolni a csodaszarvast.
Baden-Powel ugyan magáénak tudhatott egy csinos sátrat az Erzsébet park területén, a szépséges királyné és a Szent Korona szobra közötti területen, valójában azonban a királyi kastélyban lakott a kormányzó vendégeként. A tárlókban elhelyezett fényképeken egy igencsak öreguras Baden-Powel látható, és ez nem meglepő, a főcserkész 1857-ben született. A kiállítás egyik szenzációja az a levél, amiben derűs, kerek betűivel megköszöni Horthy Miklósnak a vendéglátást: „Az itt töltött napok sokkal kellemesebben teltek, mint gondoltam volna. Köszönöm a kastélyban élvezett nyugalmat, amelyben a tábor sűrű programjától időnként elszabadulva elmerülhettem…” A levél a Horthy család kenderesi könyvtárának egyik könyvében bújt meg. Véletlenül találták meg, egy rendszerezés során. Legalább ekkora szenzációnak ígérkezik az a kézzel írott, gobelinfedelű napló is, amit az unitárius János Zsigmond cserkészcsapat vezetett a táborozás során, és amit sok ezer résztvevővel aláírattak.
Végre visszakerült Gödöllőre, és most megcsodálható a premontrei gimnázium 44. Számú Rákóczi cserkészcsapatának zászlaja is, amit a háború során az oroszok – akik a gimnázium épületében fogolytábort működtettek – elvittek. Később, már Oroszországban, a táborban egy bencés atya felismerte, csere révén visszaszerezte és a tábori oltár terítőjeként hasznosította.
A kiállításra belépve visszacsöppenünk a régi Gödöllőre, ami akkoriban roppant bájos, de picike falu volt, összesen 3600 lakossal. A korabeli hirdetőoszlopokon a helybeli kereskedők igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. „Cserkészek! Testvéreim! Támogassatok! A 25 éve fennálló becsületességéről ismert fűszer- és csemegeüzletben várlak titeket, hogy cserkészhez illő becsülettel kiszolgálhassalak. Pogáts József csemegeüzlete, Gödöllő, Rudolf út 10. szám.” Az ember komolyan elgondolkodik, hogy a cserkészeknek osztogatott háromnyelvű gödöllői kalauz fő reklámozójának, dr. H. Jenőnének fajbaromfitelepére, amely Rhode Island és Khaki Campbell tenyésztojásokat és tenyészállatokat ajánlott, vajon hányan látogattak el?
A múzeumban felépült a tábor egy részlete eredeti tárgyakkal: cserkészegyenruha a budapesti cserkészboltból, sátor, kifeszített szarvasbőrre írt tábori parancsok, pléhlábasból készült bendzsó, tábori kürt, csajkák. Ezeknek a tárgyaknak a többsége a gödöllői családok féltett öröksége. A városban a cserkészekről évtizedekig beszélni sem volt szabad, a dzsembori emlékművét ledöntötték, Siklódy Lőrinc cserkészszobra a mai napig nem került elő. A rendszerváltozás után elkészült emlékmű Kisfaludy Strobl Zsigmond cserkészfiút ábrázoló kisplasztikájának felnagyított másolata.
Vannak a falakon nagyon vidám fényképek. A legkisebb, a legnagyobb és a legkövérebb cserkész vidáman néz a lencsébe, egy másik fotón egymásba kapaszkodnak hatalmas tolldísszel a fejükön az észak-amerikai indián cserkészek. Más képek elgondolkodtatók. Nem lehetett egyszerű az élet a táborban, a látogatók egymást taposták, hogy láthassák a természet ölén élő fiúkat: döbbenetes az a fénykép, amelyen a francia cserkészek ebédelnek, a látogatók pedig úgy állják körül őket, mintha állatkertben lennének. A magyarok is panaszkodtak: „Keveset lehettünk magunkban, inkább mutatványokat, mint cserkészéletet akartak látni tőlünk” – írták a 25. Szent Imre cserkészcsapat tagjai.
Volt ennél nagyobb keserűsége is a magyar cserkészetnek: a romániai csapatok magyar tagjai nem szólalhattak meg az anyanyelvükön, a csehszlovákiai magyar cserkészek pedig el sem jöhettek. Sík Sándor, aki cserkészparancsnokként is rész vett a találkozón, úgy tartotta, maga a dzsembori lehet a válasz az elszenvedett megaláztatásokra: „Idehívtuk a népek fiait Gödöllőre, de nem csináltunk propagandát. Nem hirdettük a mi igazunkat. De táborozásunkkal, kultúránk, művészetünk, országunk bemutatásával megbecsülést szereztünk a magyar névnek. És ha kérdeztek, akkor feleltünk. Aki idejött és megszeretett bennünket, az a kérdéseit bizalommal tette fel, és egészen másképp hangzott az ő fülében a mi feleletünk, mint a sokfajta propagandafüzet szövege.”
origo.hu
Vége van! Nem kicsit, nagyon! – Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása
