Különféle összegekről hallani. Mennyit akarnak lefaragni az operaházi büdzséből, amely a folyamatos költségnövekedés mellett, az előző kormány által megemelten is csak egy elfogadhatónak tekinthető működésre elegendő?
– Az intézmény kapott egy tématablót, amelyben szerepeltek a tervezett elvonások. Már az öt százalékot jelentő 298 millió forint is húsbavágó; az ezenfelüli tételeket nem szeretném számszerűsíteni, mert amikor a „listát” megkaptam, levelet írtam a két illetékes államtitkárnak, amelyben közöltem: felállok a székemből, amennyiben további elvonások lesznek. A kulturális miniszter ezután tájékoztatott, hogy mivel még folynak a költségvetési tárgyalások, a tervezett csökkentéseket se tekintsem véglegesnek. Várakozó állásponton vagyok. Egyébiránt már idén is vontak el tőlünk.
– Nem érzi úgy, hogy egyfajta „cserbenhagyás” áldozata?
– Nem érzem, mert még nem tudni a végleges számokat. Tény, hogy amikor az előző miniszter felkért az intézmény vezetésére, csak azzal vállaltam el, hogy ugyanazok lesznek az anyagi kondíciók, mint amelyeket az előző kormány biztosított. Ha ezen változtatnak, ha a muszájszázalékon felül nyomorgatnak, akkor az új feltételekkel új pályázatot kell kiírni. Ha csak így mehet tovább a munka, az komoly átszervezést von maga után, amire én nem tartom magam alkalmasnak.
– Honnan fogja elspórolni az öt százalékot?
– Még nem tudom. Biztosan be kell vezetni a létszámstopot, a bérek emelkedése sem várható.
– Hogy áll a társulat karcsúsítása, amelyet programjában meghirdetett?
– Talán felzúdulást fog kelteni elképzelésem, amelyet Hiller miniszter úrnak is jeleztem: híve lennék, ha a szakmai nyugdíjazás elindítását a munkáltató is kezdeményezhetné – ez azonban csak a közalkalmazotti törvény módosításával lehetséges. Ez pár kérdésben megoldást hozhat. De ha már a költségvetésünkről beszélünk, nem tudom, Győriványi Ráth György mire alapozza kijelentését, mely szerint mi ugyanazt csináljuk 6,3 milliárdból, mint a korábbi, szánalmas költségvetésből. Be sem teszi hozzánk a lábát! Győriványi sűrűn hangoztatja, hogy félmilliárdot tettek félre az Erkel Színház felújítására. Egy fillért sem tettek félre. Többeket megkérdeztem a vezetőségből, senki nem tudott róla.
– Ismereteim szerint nem egy összegben érkezett a pénz, bizonyára a költségvetési évnek arra az időszakára tervezték, amikor már ön állt az intézmény élén.
– Tervezték? Az lehet. De félretéve nem volt semmi. Ebben az esetben a helyzet még rosszabb; ez így dilettantizmus. Félmilliárd forint elköltéséhez ugyanis közbeszerzési pályázatot kell kiírni, nyáron a színház zárva van – időnk sem volt rá, hogy lépjünk az ügyben. Az Erkel bővítésre alkalmas, a legjobb adottságú zenés színházunk lehetne. A Nemzeti Színház felépítése számomra példaértékű: megvolt az akarat, villámgyorsan elkészült. Az Erkel koncentrált rekonstrukciójára lenne szükség, de tudomásul kell venni, hogy a kormányzat most a Duna-parti kulturális centrummal van elfoglalva. De ha már arra keressük a választ, hová lett a pénz, mondhatok egyet s mást. Fél év alatt tizennégymillió ment el a kóverrendszerre. A művészek várakoztak a büfében, arra az esetre, ha valaki betegsége miatt be kellett volna ugrani. E rendszert megszüntettem, mégsem maradt el utána egyetlen előadás sem. A nemzetközi operaéletben egyetlen jelentős színházban sem kóverolnak neves művészek a színpad háta mögött. Hova folyt a pénz? Az Operaház ötmilliót adott Győriványi olasz turnéjára; ilyen az elmúlt harminc évben nem fordult elő. Az Operaház soha nem ad, ellenkezőleg, pénzt kap a vendégjátékért. Hatmillió ment el Vázsonyi Bálint Dohnányi-életrajzának kiadására.
– Ha valamire, erre csak büszke lehet a ház. A könyv a dalszínház gyönyörű gesztusa volt.
– Inkább gróf Bánffy Miklós életrajzát volna ildomos finanszírozni. Az ő személye jobban kötődik a házhoz. A Dohnányi Ernőről szóló könyvet talán a Zeneakadémiának kellett volna támogatnia…
– De ha egyszer nem érezték a maguk ügyének?
– Nézze, állami pénzből nincs joga az Operaháznak bármit is szponzorálnia. Hova ment el a pénz? Katharina Wagner, aki tavasszal a Lohengrint rendezi az Erkelben, a felét kérte annak, amit a Macbeth rendezője, Brockhaus kapott a Győriványi-vezetéstől. A Három nővér rendezője, Szabó István az ötödét kapta. Eddig hallgattam róla: Győriványi úr a közalkalmazotti fizetésével együtt minimum negyvenmilliót vett volna fel, ha marad. Erre nem volt példa az Operaház történetében. El tudja képzelni, hogy báró Lukács Miklós önmagának megállapítja Ferencsik János gázsijának dupláját?
– Apropó, turnék. A thaiföldi vendégjáték, melyről nemrég érkeztek haza, mit „hozott a konyhára”?
– Anyagiakban nem sokat, de senki nem járt rosszul, és óriási volt a siker. A bangkoki egy nagy ázsiai fesztivál, egy hónapig tart. A Toscát vittük és a Turandot-ot. A japán turnénkon huszonkétmilliót keresett a ház, és a művészeink is különjövedelemhez jutottak, nem beszélve arról, hogy forgott a nevünk ott, ahol szerepelt már a Covent Garden és a milánói Scala is. Jövőre a bécsi Staatsopert hívták. Azért ez egy jó névsor, nem?
– Most, hogy a turnézók is itthon vannak, lázas munka folyik mindkét színházban. Szombaton tartották Szokolay Sándor Vérnászának premierjét, ön pedig hetek óta próbálja a Hunyadi Lászlót, amelyet egyik legtehetségesebb növendékével, Harangi Máriával együtt rendez. Miért az Erkel-operát választotta az évadra tervezett produkciók közül?
– Az előző Hunyadi már játszhatatlan, a díszletei teljesen tönkrementek. Sokszor elmondtam: ennek a háznak a jelentőségét a nagyvilágban abban látom, hogy itt magyar operákat játszanak. Félreértés ne essék, nem azok fogják emelni operajátszásunk fényét, akik egyik nap itt, a másik nap Mantovában, harmadnap Bergamóban énekelnek. Persze nagyon jó, hogy eljött hozzánk a zseniális Anja Silja, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy valaki Bécsből vagy Berlinből azért jön Pestre, hogy itt láthassa őt, amikor ott is látja. Nálunk nézzék meg Erkelt, a mieink előadásában. Folyton ezt hallom, hogy „rangunk a világban”. Tudja, mit tartanak számon külföldön? Mondjuk azt, hogy egy közepes előadásban bemutatták Londonban a Hunyadi Lászlót.
– Ha már szóba hozta, magam is szerettem volna megkérdezni, miért nem a Magyar Állami Operaház társulata mutatta be a Hunyadit – például a két hét múlva bemutatandó rendezés, kitűnő szólistáival, a nagyszerű operaházi kórussal hitelesebb lett volna, mint a Dorset Opera előadása? Hallottam, tévéfelvételről látva meg is győződhettem róla, hogy bojároknak öltöztették a magyar főurakat. Fogalmuk sem volt a korszakról, a stílusról.
– Nem lehet megakadályozni, ha így vitték színre. Igaz, minket nem hívtak, de néhány kitűnő énekművészünk alakította a főszerepeket. A dorsetiek itt jártak nálunk, ők válogattak énekeseket. A Timesban remek kritika jelent meg az előadásról, azért az mégis valami.
– Úgy nézhették, mint egy csodabogarat.
– De mégis, valami magyar dolognak sikere volt.
– Mindenesetre boldogabban olvastam volna a mi társulatunk londoni Erkel-premierjéről. Ha már egyszer ilyen sanszunk adódik, hogy a brit földön gyakorlatilag ismeretlen kultúránkat „fókuszba” hozhatjuk. Elárulna valamit az itthoni Hunyadiról?
– Alaphangjában hagyományos, de mégis van benne egy-két halk utalás a mára. Gesztusnak szánom, hogy az irányításom alatt a szezon a Hunyadival és a Vérnásszal kezdődik. A magyar repertoár a mi nagy kincsünk, kötelességünk gondozni. Ezt vállalom a megbízásom négy éve alatt, valamint azt, hogy botrányok és drámák, az elődök leköpködése nélkül átadom a stafétabotot, ahogy az a világ kultúrországaiban szokás.
origo.hu
„Lepkefing” – Gulyás Gergely reagált Magyar Péter hangfelvételére
