Reménytanyák, avagy menekülés a semmibe

Külön kasztot alkotnak a tanyán élők között azok, akik a városokból költöztek ki. Menekülés ez inkább, mint vándorlás. A magas számlák és rezsiköltségek elől szöknek el, hogy aztán kint a pusztán még nagyobb nyomorba zuhanjanak.
Zákányszék határában fújja a szél a homokot, az apró szemcsék bejutnak az ember orrába és a torkába is. Még lélegezni sem könnyű, ha szeles az idő. Ezen a vidéken a légmozgás mindig erős. Igazi megnyugvást jelent, amikor Farsang István beenged tanyájára. Igazolványt kér, mielőtt székkel kínál. Mindenki gyanús a szemében, aki a madár által is ritkán látogatott vidéken jár, mert az ötvennégy éves férfi élettársával, Rózsahegyi Ilonával eldugott helyen lakik. Egyik helyiségét fűtik csak a kétszobás háznak, ott beszélgetünk, de leginkább Farsang István a keserűségét önti elém.
– Géplakatosként Szegeden dolgoztam egy építőipari cégnél. Amikor 1990-ben megszűnt, munkanélküli lettem, de sehol nem tudtam elhelyezkedni. Feleségem rákban megbetegedett, az összes tartalék pénzünket gyógyszerre és orvosra költöttem. Gyűltek a kifizetetlen számlák, jöttek a végrehajtók, vitték, amit lehetett. Amikor a köztartozások miatt jelzálogot tettek a lakásomra, ami elérte a félmillió forintot, eladtam a szép összkomfortot 1992-ben. Kilencszázezer forintot kaptam érte és négyszázezerért vettem a tanyát. A különbözetből kifizettem az adósságot. Ide már egy fillér nélkül és két lányommal költöztem, mert meghalt a feleségem.
Csak egy évig hitte azt a géplakatos, hogy olyan élet vár rá, mint az amerikai farmerre, az ígéret földjén. A homok nem adott semmit. Egy holdon ültetett krumplit, de a szárazság mindjárt elvitte a termést. A következő esztendőben a földdel már nem is kísérletezett, elszegődött napszámosnak. Éppen csak annyit keresett, hogy a segélyekkel kiegészítve elegendő volt a gyerekek nevelésére. Nagy kő esett le a szívéről, amikor lányai felnőttek, saját lábukra álltak. Visszaköltöztek a városba. Az irántuk érzett felelősség annyira nem nyomasztotta. Aztán beütött a krach. Agyvérzés érte és két évre rokkantnyugdíjas lett. Élettársával negyvenezer forintból tengődnek. A szikár, sápadt férfi búcsúzóul csak annyit mond: – A hideg téltől félek, azért aggódom, hogy lesz-e elegendő pénzem tüzelőre…
A Homokhátság, ahol Farsangék is élnek, a Duna–Tisza közén, az ország déli szegletében terül el, s itt húszezer tanyait regisztrálnak. Nemrég fejeződött be az a szociológiai vizsgálat, amit ezen a vidéken végeztek az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium támogatásával. Derűre nem ad okot a statisztika, hiszen még mindig nincs minden épületben villany és egészséges ivóvíz. Télen a legtöbb helyen csak egy szobát fűtenek, abban zsúfolódik össze a család. Csökken a fogyasztás, ezért egyre nehezebb értékesíteni a zöldséget, gyümölcsöt, amit helyben megtermelnek. Leírhatatlan a nyomor azokon a tanyákon, ahol főleg a városiak laknak, mert nem értenek a mezőgazdasághoz, így nem tudják miből fenntartani magukat. A homokhátsági kistérség központjában, Mórahalmon a szociális osztály vezetője, Rozsnyainé Hódi Mária a tanyai lakosság egyötödére becsüli ezt a réteget. Nagy részük eleve azzal a céllal költözik a külterületre, hogy az olcsóbb világban valahogy ellesz a segélyekből. Mások nekirugaszkodnak, igyekeznek beilleszkedni a környezetbe, próbálják felvenni a ritmust. Ha nem sikerül, segélyért kopogtatnak. Egyre többen csúsznak le, a kérelmek növekvő száma is ezt mutatja. Tavaly harmincnyolc, az idén már negyvenegymillió forint segélyt folyósítottak a tanyaiaknak. Legtöbben tüzelőre és gyógyszerre kérnek pénzt. Elsőrendű szempont a támogatásoknál a gyermeknevelés. Ezen a címen egy-egy család évi háromszázezer forinthoz is hozzájuthat. Az osztályvezető állítja, ha az állam nem karolja fel ezt a szerencsétlen réteget, akkor semmilyen reményük nem marad, hogy emberi módon élhessenek.
Faragóék mindent kipróbáltak. Három éve költöztek Mórahalom mellé egy romos tanyára. Három gyerekükkel egy szobában szorulnak össze, mert a többi helyiség nem használható, állaga miatt lakhatatlan. Faragó Szilárd ács, Miskolcról jött az Alföldre, mert otthon munkahelyét felszámolták. Felesége, a lajosmizsei Fazekas Anett azért húzódott délebbre, hogy hasznot húzzon a benzinturizmusból. A röszkei úton ismerkedett össze a házaspár még a kilencvenes évek elején, majd együtt fuvarozták az üzemanyagot az embargóval sújtott háborús Jugoszláviába. Nem tagadják, akkoriban jól ment nekik. Néhány millió forintot összegyűjtöttek és a mórahalmi keresztanyjuk rábeszélésére tanyát vettek, gazdálkodni kezdtek. Amiről Faragóné mesél, felér egy rémtörténettel.
– Először három és fél holdon paprikát termeltünk. Egymillió forintot fektettünk be, de a termést nem tudtuk eladni. A második esztendőben ráálltunk az eperre. Kiszáradtak a tövek, a nagy szárazságra nem készültünk fel, nem volt víz a locsoláshoz. Ezután burgonyával kísérleteztünk, de azon is csak vesztettünk. Ha az idén nem kapunk segélyt a mórahalmi önkormányzattól, akkor megfagyunk a nagy hidegben.
Amikor a telet átvészelték, Faragó Szilárd felkerekedett. Körüljárta az országot, végül az ősi fészekben, Miskolcon kötött ki. Alkalmi munkát talált a rokonok segítségével. Kéthavonta jár haza a tanyára, azért ilyen ritkán, mert nem akarja elvonatozni keresetét. Amikor a boldogságról beszélgetünk, a huszonhét éves feleség elsírja magát. Csak az tartja benne a lelket, hogy hamarosan a városba költözhetnek, a mórahalmi önkormányzattól szociális bérlakást kapnak.
Már csak az idős emberek emlékezhetnek arra, hogy a két világháború között milyen volt Pesten a Mária Valéria-telep. Egykoron a magyarországi szegénységet ez jelképezte. A Szegedi Tudományegyetem klinikai szakpszichológusa, dr. Szalma Ibolya olvasmányélményei alapján emlegeti a Valéria-telepet, és hasonlítja össze a tanyai élet hétköznapjaival. A mórahalmi tanyavilágba rendszeresen eljár a pszichológusnő, a szellemi fogyatékos gyerekeknek tart tréninget. Megdöbbent a szakember tapasztalata, amit egyszerűen így fest le:
– Amikor a férjek felhagynak az erőfeszítéssel, mert kilátástalannak ítélik sorsukat, az alkoholizmusba vagy öngyilkosságba menekülnek. Pusztul egy fiatal, erős korosztály, de tönkremennek gyerekeik is. Sajnos, naponta látom, hogy az utódok hátrányos helyzete miképp hatványozódik és hogyan termelődik újra a nagyon maszszív lumpenréteg.
A negyvenéves Lőrincz Róbert mindent megtesz azért, hogy ne ez a sors várjon rá. A Vajdaságból, Bácskatopolyáról a háború elől menekült 1992-ben a mórahalmi tanyavilágba. Feleségével, Piroskával és tízezer német márkával érkezett, ami akkor elég nagy pénz volt, de gyorsan elfogyott. Tanyájukat háromszázötvenezer forintért vették és Faragóékhoz hasonlóan a földbe fektették forintjaikat. Burgonyatermeléssel akartak megkapaszkodni, de nekik sem sikerült. Úgy kerülték el az összeomlást, hogy Lőrincz munkát vállalt a szegedi kendergyárban. Váratlan szívbetegsége miatt ezzel a foglalkozással is fel kellett hagynia. Három gyerekükre tekintettel, önkormányzati segítséggel Mórahalmon kapott éjjeliőr állást. A semminél ez is több, így legalább télre tűzifából bevásároltak. Faragóné mégis kesereg.
– Féltem a páromat és magunkat is. Robi súlyos szívműtét előtt áll – mondja az asszony elcsukló hangon.
Mórahalom polgármestere és fideszes országgyűlési képviselője, Nógrádi Zoltán nem csak azért viseli szívén a tanyaiak sorsát, mert ott született. Attól tart, ha állami segítséggel nem teremtenek esélyt a leszakadók felzárkóztatására, akkor nagy számú csoportok hullanak ki a civilizált társadalomból. A polgármester évek óta szorgalmazza a különböző felméréseket, amelyek ország-világ előtt feketén-fehéren bizonyítják, lehetetlen körülmények közé jut egyre több honfitársunk. A dokumentumoknak eddig nem sok haszna volt, ezért Nógrádi Zoltán újabb lépésre készül.
– Elszánt vagyok, ha kell, tüntetést szervezek Budapesten, így próbálom majd a kormányzati segítséget kicsikarni. Szeretném elérni, hogy jogszabályokkal garantálják azokat a speciális szolgáltatásokat – mint a tanyai gondnoki rendszer megerősítése, villamosítás, iskolabuszok vásárlása, a tanyai szolgáltatóközpontok létrehozása –, amelyek nélkül egy népréteg sorsa véglegesen megpecsételődik.