Magyar Nemzet: Az utóbbi hónapokban gyakran borzolták a kedélyeket az áramszolgáltatás külföldi zavarairól szóló hírek. Kevesen értik azonban, mi is történt pontosan. Hogyan fordulhat elő, hogy egy ilyen, technikailag professzionális rendszer csődöt mond?
Járosi Márton: Ahhoz, hogy erre válaszolni lehessen, előbb tisztázni kell néhány fogalmat. A villamosenergia-rendszer természeténél fogva vertikálisan fölépített struktúra, amely a termelőből, azaz a különféle típusú erőművekből, az átviteli hálózatból és az elosztóhálózatból áll. Ez utóbbi egyben a szolgáltatói rész. Az, hogy ezek a rendszerek kialakultak, számtalan előnyt jelentett: lehetővé vált a közös tartalék és a minőségi paraméterek közös biztosítása. Megoldható lett az erőművektől távolabbi területek ellátása is, ugyanakkor az összeköttetéssel megjelent a kölcsönös egymásrautaltság. Tehát azok a zavarok, amelyek a rendszerben bekövetkeznek, legtöbbször az együttműködés hiányosságainak a következményei. Létezik technikai és gazdasági jellegű együttműködés. A termelés és a fogyasztás egyensúlyát megvalósítva a rendszernek folyamatosan kell alkalmazkodnia a változó igényekhez.
Tombor Antal: Tagadhatatlan, hogy a rendszerek egyesülésében bizonyos előnyök rejlenek. A háború előtt az akkor világszínvonalon álló kelenföldi erőműben úgy oldották meg az ellátást, hogy a 30 megawattos (MW) blokkok közül egy üzemelt, egy tartalékban, egy pedig karbantartás alatt volt. Vagyis a tartalék hatvanhat százalékot tett ki. Ez mára húsz százalékra csökkent, és minél nagyobbak a rendszerek, annál kisebbek lehetnek a tartalékok. A hálózatok úgy épültek ki, hogy az egyes rendszerrészek ki tudják segíteni egymást, de elsősorban nem hosszú távú szállításokra rendezkedtek be. Az egyes részek egyensúlya rendkívül kényes.
Magyar Nemzet: Az energiaszükséglet viszont nyilván folyamatosan növekszik.
Járosi Márton: A termelés és a fogyasztás egyensúlyát két aspektusból kell megvalósítani: a jelenben, tudniillik mindig annyi villany kell, amennyit elfogyasztanak; és a jövő szempontjából, mert ahhoz, hogy a rendszer hosszabb távon működhessen, biztosítani kell a távlati igények ellátásának lehetőségét is. Ezt hívjuk rendszerfejlesztési igénynek, kötelezettségnek. Kulcskérdés, hogy a rendszer idejében tudjon alkalmazkodni a növekvő igényekhez. Nagyon fontos, hogy gazdasági szempontból milyen alapon történik az együttműködés. A klasszikus modell szerint a célfüggvény kettős. Az első a biztonság, tehát az, hogy mindig legyen áram, a második pedig a legkisebb költség elve. Ez az elv azt jelenti, hogy először a legolcsóbban termelő egységeket üzemeltetik, és ha növekszik az igény, az egyre nagyobb költségűeket léptetik be a rendszerbe. Ezt nevezik növekményarányos terheléselosztásnak, és ez a legkisebb költség elvének az érvényesülése az üzemeltetésben. De amikor szabadjára engedik a gyeplőt, és liberalizálják a rendszert, a szereplők önállóvá válnak. Mindenki a saját érdekei szerint vesz részt az együttműködésben, és arra törekszik, hogy minél nagyobb jövedelemhez jusson.
Járosi Márton gépészmérnök 1936-ban született Nagykanizsán. 1959 és 1969 között a Borsodi Hőerőmű mérnöke, a Kazincbarcikai Távfűtő Vállalat vezetője, majd a budapesti Hőerőmű Vállalat termelési főosztályvezetője. 1992–1994 között a Magyar Villamos Művek Rt. általános vezérigazgató-helyettese. 1991 óta a Magyar Energetikai Társaság elnökségi tagja, az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke.
Magyar Nemzet: A versenyhelyzet ugyanakkor letörheti az árakat, nem?
Járosi Márton: Egy liberalizált rendszerben az ár elméletileg is magasabb, mint ott, ahol a legkisebb költségre optimalizálnak. Mondok egy példát: ha önálló termelő vagyok, és kimegyek a piacra, nem annyiért adom a villanyomat, amennyibe nekem kerül – plusz a tisztességes haszon –, hanem megnézem, hogy a szomszéd mennyiért adja, és ha azt tapasztalom, hogy az enyémnél drágábban, akkor én is igyekszem feljebb srófolni az árat. Közgazdasági nyelven szólva: nem önköltségtípusú lesz az áram, hanem értéktípusú. Vagyis a legmagasabb árakkal dolgozó piaci szereplő határozza meg az értéktípusú piaci árat. Mese, hogy a verseny le fogja vinni a villanyárakat. A liberalizált árampiac szereplői önállósulnak, más lesz a célfüggvényük, az eladókat nem érdekli az ellátásbiztonság.
Tombor Antal: A fogyasztónak nem szabad megéreznie, ha a villamosenergia-rendszerből kiesik egy elem, mint nálunk most Pakson. Tehát optimalizálni kell. Az erőműfejlesztéseket az befolyásolja, hogy mekkora a várható fogyasztói igény, és mennyi a ténylegesen rendelkezésre álló erőműi kapacitás. Természetes, hogy a fogyasztói igényeket állandóan csökkenteni kellene. E fontos célkitűzés megvalósítása elsősorban a gazdag országokban lehetséges. Ők megfelelő pénzösszeget tudnak mozgósítani erre a célra, hiszen a környezet védelme legjobban az el nem fogyasztott energiával valósulhat meg. Ugyanakkor bármekkora is a fogyasztói igény, tartalékra szükség van. A Nyugat-európai Villamosenergiarendszer-szövetség előrejelzése szerint körülbelül 2010-re elfogy az európai rendszer tartaléka.
Magyar Nemzet: Mi mennyi tartalékkal rendelkezünk?
Tombor Antal: 1265 MW tartaléknak kell rendelkezésre állnia minden pillanatban, ezt fizetjük meg a rendszerirányítónak. A 6000 MW-os csúcsfogyasztást tekintve ez a húsz százalékot éppen meghaladó érték. Megfelel annak a követelménynek, amelyet a Nyugat-európai Villamosenergiarendszer-szövetség előír. Nincs meg mindig ez a tartalék, és ez természetesen ellátásbiztonsági kockázatokkal jár elsősorban a nyári időszakban, amikor az erőművek karbantartás alatt vannak. Ezért álltak olykor kisebb tartalékok rendelkezésre a nyáron a paksi kettes blokk karbantartásának elhúzódása következtében. Felolvasok egy szöveget: „Kormányunk végtelen bölcsességgel néhány éve elhatározta, hogy privatizálja az erőműveket. Olyan helyzet felé tartunk, amikor a hasonló áramkimaradások egyre valószínűbbek, és meg is történnek. A múlt héten az egész országnak mindössze 300 megawatt tartalék energiája volt, és meg kellett fújni a riadót, mert akár nálunk is lehetett volna áramkimaradás. Néhány hónappal ezelőtt egész Rotterdam megbénult.” Ez egy holland olvasói levél, de fogadnék, hogy az első szavaknál Magyarországra asszociáltak.
Magyar Nemzet: Tekinthető-e olyan árunak az elektromos áram, mint bármi más?
Tombor Antal: Nem, mert annyira alapvető, hogy leginkább az oxigénhez hasonlíthatnánk. A közelmúlt üzemzavarai során láthattuk, hogy még a mobiltelefonok sem üzemelnek. Ez volt a legfájdalmasabb Olaszországban, amelynek lakosai nagy csevegők. Ráadásul a villamos energia nem tárolható gazdaságosan. Tehát két olyan tulajdonsága is van, amely azt mutatja, hogy jelentősen eltér minden más árutól. A liberalizáció azért sem vezet az árak csökkenéséhez, mert a csökkenés feltétele a tartalékok eladhatósága lenne. Ha már létrehoztuk a tartalékokat, akkor persze eladhatunk határköltség alatt, és akkor olcsó a villany, de amikor elfogy a tartalék – és ez már a világ sok helyén bekövetkezett –, egy a négy arányban megemelkedik a fogyasztói ár.
Magyar Nemzet: Ennek a fajta liberalizált, a piac szabályainak alárendelt energiagazdálkodásnak az ökológiai szemlélet szerint van valamiféle alternatívája?
Ámon Ada: Magam is úgy vélem, hogy a liberalizációval olyan rendszert próbálnak piaci alapokon működtetni, amely alapvetően természetes monopólium, és a leghatékonyabban „autoriter” módon, felülről irányítva üzemeltethető. Más kérdés, hogy azt a fajta villamosenergia-igényt, amely mai világunkat jellemzi, nyilvánvalóan nem lehet tovább fokozni. A kiemelkedő, sokszor az átlagos fogyasztás dupláját elérő hazai csúcsok igényeinek fedezése technikailag is bonyolult, és roppant költséges. A fogyasztói igények befolyásolására viszont számos olyan lehetőség van, amellyel a magyar kormányok nem éltek eddig. Ha például a fogyasztói csúcsidőszakban tényleges költségalapon állapítanák meg az árakat, akkor valószínűleg igen sokan megpróbálnák ilyenkor csökkenteni a fogyasztásukat. Úgy vélem, két szempontot mindenképp szem előtt kellene tartania a magyar energiapolitikának: a fogyasztói oldalon az igények befolyásolásának lehetőségét – persze a fogyasztás csökkentésének irányában –, a termelői oldalon pedig azokat a technikai fejlesztéseket, amelyek az ökologikusabb villamosenergia-termelési módozatokat tennének lehetővé. Németországban például 12 500 MW szélerőmű-kapacitás létesült az utóbbi pár évben.
Járosi Márton: A megújuló energiaforrások alkalmazása valóban nagyon fontos lehet. De az erőműveknek van egy, a rendszer szempontjából értékelhető teljesítőképességük, és ez a szélerőművek esetében sokkal kisebb más típusú erőművekénél. A szélkerék csak akkor tud energiát termelni, ha fúj a szél. Ha viszont nem fúj, akkor egy másik erőműből kell pótolni a hiányt, ahol folyamatosan rendelkezésre áll az energiahordozó. De ennek a pótló erőműnek a beruházását ki fizeti meg? Németországban a szélerőművek kapacitása nagyjából valóban 12 000 MW, amelyből a nyugat-európai rendszerszakértők szerint meteorológiai és egyéb műszaki okokból rövid idő alatt 9000 MW eshet ki, és ez a tartalék kapacitásokhoz képest már igen jelentős nagyságrend, ami ott is gondot okozhat.
Ámon Ada: Ha a környezetvédelmi szempontok nem kerülnek bele a rendszerproblémába, akkor egygyel kevesebb dimenzióról beszélünk, mint amire szükség lenne. És ha a politika is így gondolkozik, akkor nagy baj van.
Járosi Márton: Mindenütt, ahol van hasznosítható szélenergia, használni kell, de azzal legyünk tisztában, hogy ez nem oldja meg a helyzetet; rengeteg többletköltséget és olyan, többlettartalékban álló erőműveket igényel – szabályos, hagyományos erőműveket –, amelyek áthidalhatják a problémát. Ez ma már olyan mértékű nehézséget okoz, hogy a Nyugat-európai Villamosenergiarendszer-szövetség külön munkabizottságot állított fel. Tehát nekem mint energetikus szakembernek az a véleményem, hogy mindenből, ami nem termel szén-dioxidot, villanyt meg hőt kell előállítani. Ebbe persze beletartozik az atomenergia is. De ez nem oldja meg a gondot. A fenntartható fejlődéshez kényszer kell, egy összeomlás, valami olyasmi, amitől óhatatlanul visszatérünk a kisebb energiafogyasztásra. Az energiatakarékosság szemléletét már kisgyerek korban meg kellene tanulni, de hangsúlyozom, ez nem oldja meg a problémát. A megtakarítás tíz százalékon belül van.
Magyar Nemzet: A liberalizált villanypiac problémája tehát nem technikai jellegű. Mivel magyarázhatók a zavarok?
Járosi Márton: A szolgáltatás helyébe a személytelen kereskedés lépett. Megjelentek a rendszerben a villanykereskedők, a viszonteladók, és a korábbi, tényleges műszaki-gazdasági tevékenység virtualizálódott; a kereskedők jószerivel azt sem tudják, hogy mivel kereskednek. Óriási a tülekedés az átviteli hálózatokon, amelyeket nem ekkora forgalomra méreteztek. Viszont senki nem akar azért fizetni, hogy a hálózatot fejlesszék, mert az az illúzió alakult ki a kereskedőkben, hogy kereskedelmi szerződésekkel az egész rendszer működtethető. Ezt az illúziót táplálja a számítástechnika, amellyel rengeteg szerződést nyilván lehet tartani. A liberalizált piac szereplőinek nincs fejlesztési kötelezettségük, nem kötelességük új erőművekről és a hálózatról gondoskodni, és itt megjelenik egy alapvető ellentmondás. A tőkének nincs ellátási kötelezettsége, ő a szabadság híve, szabadon ad-vesz, kínál. Ez mindaddig működik, amíg a piacon felesleg, kínálat van. Amikor a felesleget felemésztik, akkor jelentkeznek a zavarok. A tőke csak akkor fejleszt, ha garanciát kap arra, hogy ez megtérül neki. Tehát hoszszú távú áramvásárlási szerződést, garanciát követel a tőke, mivel hitelből építenek mindent, s csak így hiteleznek a bankok. Ez az alapvető ellentmondás: szabad a piac, de a beruházásokhoz piacidegen garanciára lenne szükség, ami akadályozza a beruházást.
Tombor Antal: Ez a kétarcúság globális. Amerikában ugyanez a helyzet; amikor a cégek eladni akarnak, természetesen azt mondják, hogy őket senki ne korlátozza, amikor pedig pénzt fektetnek be, akkor mindenféle garanciákat követelnek. Ez ennek a rendszernek a sajátja.
Ámon Ada közgazdász 1969-ben született Budapesten. 1993-tól az Energia Klub munkatársa, 1995–1996-ban az International Institute for Energy Conservation (London) magyarországi konzultánsa, 2000 óta az Energia Klub ügyvezető igazgatója.
Magyar Nemzet: Zavarok esetén mit tesz az állam?
Járosi Márton: Ilyenkor mindenki természetesnek tartja, hogy az állam beavatkozik. A piaci szereplők azt várják, hogy az állam teremtse meg a gazdasági működés infrastrukturális feltételeit. Mert az állam feladata az, hogy biztosítsa a tőke szabad áramlását. A fogyasztó is az államra apellál, mert úgy gondolja, az állam azért van, hogy biztosítsa az életfeltétellé vált áramot. A problémák mélyén alapkérdés húzódik meg: mire való az állam? A piac működőképességének biztosítására vagy a közjó szolgálatára?
Ámon Ada: Magyarországon három nagy cég uralja az energiaszektort. Szakértők szerint pár éven belül Európában is hat cég között dől el a verseny. Mármost ugyanaz a cég az Elmű tulajdonosaként a szabad kereskedelem híve, miközben a Mátrai Erőmű tulajdonosaként a hosszú távú áramvásárlási szerződésekben érdekelt. Tehát ugyanaz a tulajdonos egymásnak ellentétes ötleteket sugalmaz a magyar kormánynak, miközben nyilván csak az érdekli, hogyan maximalizálható a profitja.
Magyar Nemzet: Hogyan kerültünk bele ebbe a kelepcébe?
Járosi Márton: A rendszerváltozás utáni kormányok fokozatosan kivonultak az energetika területéről, átadták a befektetőknek és kereskedőknek. Az Antall-kormány igyekezett fönntartani az állami tulajdon dominanciáját az energetikában, de előkészítette a privatizációt. A Horn-kormány könyörtelenül végrehajtotta a kiárusító energiaprivatizációt. A Fidesz-kormány – miközben igyekezett ellenállni a fogyasztói áremeléseknek – a hivatalos politika rangjára emelte és törvényesítette az energialiberalizációt. A Medgyessy-kormány tovább privatizál, és teljes gőzzel liberalizál. Amikor Magyarországon elkezdték propagálni a liberalizációt, minden rosszat összehordtak a hosszú távú áramvásárlási szerződésekről, amelyek az ellátásbiztonság garanciái. Az 1993-ban kidolgozott megújító erőmű-építési programot a privatizáció miatt nem hajtották végre; a nem korszerűsített erőművek – a hosszú távú szerződések következtében – a liberalizált piacon ezért termelnek áram helyett úgynevezett „befagyott költséget”.
Magyar Nemzet: Hogyan alakultak a fejlesztések?
Járosi Márton: A privatizáció előtt nagy konferenciákat rendeztek, amelyeken a külföldi befektetők sok ezer megawattos erőművek építését helyezték kilátásba. Ennek ellenére előre látható volt, hogy mi fog történni. Épült néhány gázturbinás erőmű, a 200 MW-os blokkokat felújították, ellátták kéntelenítővel és szigorú befektetési garanciával a piacosítók által kárhoztatott hosszú távú áramvásárlási szerződések fedezete mellett. Jellemző, hogy a korszerűsítés garanciájaként a liberális villamosenergia-törvény kihirdetése előtti utolsó pillanatban kormányzati egyetértéssel hosszú távú áramvásárlási szerződéseket kötöttek a Tiszai Erőmű és a Dunamenti Erőmű 210 MW-os blokkjaira. Ugyanakkor a hazai tulajdont diszkriminálva nem kötöttek ilyen szerződést a Vértesi Erőművel és az egyetlen hazai befektetővel, a Transelektro Rt.-vel. De ami még nagyobb baj, pénz sem érkezett a rendszer megújítására, hanem leginkább kifelé ment. Az állami tulajdonú Magyar Villamos Művek Rt. (MVM) és a hozzá tartozó atomerőmű ebben az időszakban nagyjából négymilliárdnyi veszteséget termelt. Tehát a privatizáció óta végrehajtott áremelések a befektetők profitját növelték. Ebből a pénzből meg lehetett volna újítani a rendszert. A rendszerfejlesztésre, például a gyorsan indítható csúcserőművekre csak a veszteséges MVM Rt. költött. Ezért nincs a magyar villamosenergia-rendszerben megfelelő nagyságú üzembiztonsági tartalék. A magyar rendszer nem azért működik, mert van egy csomó üzleti szerződés, hanem azért, mert a teherelosztóban tisztességes, hozzáértő szakemberek irányítják.
Ámon Ada: Magyarországon 1993 óta gyakorlatilag nincs energiapolitika. Abban a ciklusban megszületett egy parlamenti jóváhagyás az akkori energiapolitikai koncepciónak megfelelően. Azóta történtek módosítások, de valójában Magyarországnak semmifajta koncepciója nincs arra, hogy mi lesz az villamosenergia-szektorral, gázszektorral, távfűtéssel – általában az energetika ex lex állapotban van. Európa közepén egy kis ország úgy tengeti az életét, mellesleg 70–80 százalékos energiaimporttal a nyakában, hogy nincsen elképzelése arról, hogyan lehet feloldani vagy enyhíteni ezt a problémát. Minden olyan beruházás, amely 1996 óta a magyar villamosenergia-rendszerben történt, kifejezett nyomásra és az utolsó pillanatban történt. S közben 2004 végéig gyakorlatilag mindenfajta követelménynek meg kell feleltetni magyar villamosenergia-rendszert, különben elvileg le kellene állítani az erőműveket.
Tombor Antal villamosmérnök 1940-ben született Újpesten. 1985 és 1991 között a Magyar Villamos Művek Rt. szolgálatvezető főmérnöke, 1994-től az Országos Villamos-teherelosztó műszaki vezérigazgató-helyettese, majd vezérigazgatója. 1998 óta a Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító Rt. elnök-vezérigazgatója.
Magyar Nemzet: Mindez a fogyasztókon bosszulja meg magát.
Ámon Ada: Sokkal, de sokkal több áramkimaradás van, mint amennyi a privatizáció előtt volt. A szolgáltatás színvonala kifejezetten romlott. A közép-európai országokban a privatizáció után harminc százalékkal csökkent a villamosenergia-rendszerben dolgozók létszáma. Ez az arány Nyugat-Európában húsz százalék volt. Ez vagy azt jelenti, hogy kevésbé hatékonyan dolgoztak, vagy azt, hogy az Electricité de France a saját országában az erős szakszervezetek mellett nem tudott olyan durván leépíteni, mint itt. Mellesleg a leépítés kihatott a szolgáltatás színvonalára is. Ha valaki privatizál, amellé szabályozást kellene rendelni. A piac is csak szabályok mellett működik.
Járosi Márton: A létszámcsökkentésnek két oka lehet. Az egyik az automatizálás, amelynek célja gyakran kereslet támasztása a „korszerű” berendezést előállító nyugat-európai gyáraknak. Kifizetjük érte a pénzt, drágul a villany, megszűnnek kezelői munkahelyek, selejtezik a még használható berendezést. A másik ok, hogy megszüntetik a körzeti kirendeltségeket. Ha faluhelyen péntek délután vagy szombaton reggel leszakad a hálózatról egy fázis, akkor csak hétfőn reggel kezdenek foglalkozni a hiba elhárításával. Az úgynevezett sötét órák száma jelentősen növekedett. Közben óriásplakátokon hirdetik, hogy a magyar fogyasztó lopja az áramot. Kérdés: ha a termelékenység növelésével csökkentik a költségeket, miért emelkednek a villanyárak?
Magyar Nemzet: Az uniós csatlakozás hogyan hat a villamosenergia-piacra?
Járosi Márton: Az EU alapját képező római szerződés még kereszténydemokrata szellemiségű, a közszolgáltatásokat kivonja az áru és a tőke szabad mozgására vonatkozó előírások hatálya alól. Az EU energiapolitikája angolszász hatásra vett neoliberális irányt. A meghirdetett energiapolitika célja a villamosenergia-ellátáshoz kapcsolódó monopóliumok korlátozása, a villanypiac liberalizálása lett. Azzal érveltek, hogy a verseny, amelynek fő eszköze az energiahordozó-hálózatokhoz való szabad hozzáférés, árcsökkenést eredményez. Az EU-irányelvek nem írják elő és nem tételezik fel a villamosenergia-piac privatizálását, a francia EdF mindmáig állami tulajdonban van. Ezzel szemben az európai méretekben kicsiny magyar villamosenergia-rendszer részekre bontását és privatizálását – hamisan – a piacosítás, az EU-hoz való csatlakozás feltételeként tüntették fel. Az unió elsősorban közös piac, amelynek keleti bővítése a multinacionális energiaszolgáltatók piacának kiterjesztését jelenti. Az uniós irányelvek a privatizáció és liberalizáció trójai falovának szerepét töltötték be a csatlakozni szándékozó kelet-európai országokban, s elsősorban e szegény országok energiapiacainak megszerzését célozták. Ha a Magyar Villamos Művek Rt. mint állami cég szerepelne ezen az európai piacon, sokkal jobb helyzetben lennénk. Mert ez az ötezer megawattos rendszer fel tudná venni a versenyt a nagy európai szolgáltatókkal. Ez nem lenne egyedülálló. A franciák odahaza sziklaszilárdan képviselik a nemzeti érdekeket, de nálunk természetesen csak a profit érdekli őket.
Magyar Nemzet: Hogyha szakértők lennének a törvényhozók, mit mondanának, merre az előre? Visszaléptethető az állam a klasszikus szolgáltatói szerepbe, vagy legalább megmaradhat a kezében a domináns felügyeleti jogkör?
Járosi Márton: Fékezni, modifikálni lehet bizonyos dolgokat, de csak egy kis pötty vagyunk Európa térképén. Nem tudom, minek kell még bekövetkeznie, hogy az európai politikusok komolyan nekiálljanak a modell felülvizsgálatának, és megnézzék, hogyan lehet visszavarázsolni a rendszer biztonságát. Politikafilozófiai kérdés, hogy a mai világmozgások közepette mekkora lehetőségei vannak egy hazánkhoz hasonló méretű országnak.
Tombor Antal: Fontos, hogy az energiahivatal teljesen függetlenül működjön, éppen azért, hogy szankcionálni tudjon, ha üzemzavar lép fel. Ehhez vannak mérőszámok, meg lehet mérni, hogy a hibaelhárítás mennyi ideig tart. Az energiapolitikáról még csak annyit: való igaz, hogy a 90-es évek eleje óta gyakorlatilag változatlan, de úgy tudom, most készül az új energiapolitikai koncepció, és rövidesen a parlament elé kerül.
Magyar Nemzet: Mit tudnak tenni a szakemberek?
Járosi Márton: A liberális energiapolitika nem szereti a szakembereket. Ahogy mondják: a liberalizált piac működtetéséhez nem szakemberekre, hanem menedzserekre van szükség. A magyarországi villamosenergia-rendszer liberalizációjával párhuzamosan egyfajta tudatos szellemi leépítés ment végbe, amelynek során nem szakemberek kerültek vezető pozíciókba. A szakemberek etikai felelőssége, hogy a szakmai igazságok mellett kiálljanak, és ezzel a politikát befolyásolják. Ehhez szakmai függetlenség kellene, csakhogy nemcsak az energiarendszert, de a szakembereket is „privatizálták”. A tőke megvásárolta a szakemberek és a szakmai egyesületek többségét, s ők egzisztenciális félelmükben általában azt mondják, amit várnak tőlük, és úgy tesznek, mintha a liberalizációval is egyetértenének.
origo.hu
Itt a megrázó felvétel arról, ahogy a tatabányai áruházban betörik egy férfi fejét - videó
