Jellemző az ágazati állapotokra, hogy a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége a szarvasmarha-tenyésztők helyzete miatt demonstráció-előkészítő bizottságot alakított. De itt egy másik, csak első pillantásra jelentéktelen rövidhír is. Szili Katalin házelnök nemrég úgynevezett „iskolatejút-túrát” indított a Parlament elől; a kampány állomásain a helyi polgármesterek tejtermékcsomagokat és tejutalványokat adtak át – rászorulóknak. Valójában azért fontos ez, mert néhány év múlva talán már azok gyermekei is rászorulhatnak a tejúttúra áldásaira, akiknek 2003-ban még tejtermelő tehenészetük volt… Az érintettek állításai egybevágnak ezzel a feltételezéssel.
Mellesleg a tejúttúra-akciót egy alapítvány szervezte, nem a kormány. Utóbbinak a gyermekekkel kapcsolatban az iskolatej jár az eszébe, folyamatosan arra összpontosít, hogy feltámassza a korábbi ciklusban hét megyére kiterjedő iskolatejprogramot. Már határidőt is szabott magának: 2004. szeptember elseje. Az Oktatási Minisztérium friss szakmai javaslatának egyik változata rászorultsági alapon határozná meg a két deci iskolatejre jogosultak körét.
Visszatérve Szili Katalinhoz, gesztusát azért is meg kell becsülni, mert szükség van az egészséges táplálkozás népszerűsítésére. Példának okáért amíg 1987-ben évi 200 kilogramm tejet-tejterméket fogyasztott az átlag magyar, addig a kilencvenes évek közepe óta legfeljebb 150 kilogrammot. Mintha népakarat volna, hogy az új „morbus hungaricus” a kalciumhiányból kialakuló csontritkulás legyen.
A felmérések szerint legtöbben az életszínvonal romlása miatt fogyasztanak kevesebb tejet. Vagy elkerülik a bolti hűtőt, vagy az olcsóbb, az úgynevezett Reggeli ital, Frissföl után nyúlnak, talán nem is tudják, hogy ezek csak utánzatai a tejnek, tejterméknek. A Reggeli italban például az a tejsavó dominál, ami régebben csak állati takarmány volt. (De legyünk igazságosak, van azért ebben a termékben némi növényi zsír, szintetikus anyag is.)
A fogyasztói szokások alakulásába sajnos a divat is beleszól. Bebizonyosodott, hogy hazánkban a szegényebbek közül is mind többen pótolják folyadékhiányukat egészségtelen porlevesekkel, cukros-szénsavas üdítőitalokkal, holott azoknál nemcsak a tejimitátum, de még a valódi tehéntej is olcsóbb!
Ebben az írásban nincs mód táplálkozástudományi ismeretek részletezésére, de annyit még említeni kell, hogy a tej értékes bioaktív anyagai karbantartják például az agyműködést. Ennek fényében tűnhet úgy, hogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium irányítói az átlagosnál is kevesebbet fogyasztanak ebből a termékből.
Júniusban arról olvashattunk, hogy a szocialista kézen lévő agrártárca huszonnégy órán belül két egymástól gyökeresen eltérő ideával rukkolt elő az úgynevezett tejfölösleg eltüntetésére (HVG, június 21., Túró a fülekbe). Igen, a nyár első hónapjában odafönt hol úgy képzelték a termelés csökkentését, hogy kvótát vásárolnak vissza a gazdálkodóktól, hol meg úgy, hogy leszállítják a felvásárlási irányárat 72 forintról 68 forintra.
Ez utóbbi helyett később kötelező érvénnyel előírták a termelés ötszázalékos csökkentését. Legújabban pedig azt hangoztatják – hiszen az élet nem áll meg –, hogy immár teljesültek az állami kötelezettségek. Pontosabban azt állítja a minisztérium – a Tej Terméktanácsban helyet foglaló termelők és a feldolgozók vérnyomását megpezsdítve –, hogy még túl is szárnyalták a februári közös megállapodást. Vagyis: az önkéntes termeléskorlátozás, illetve az export támogatásával a vállalt 200 millió helyett 220 millió liter tejet vontak ki a belföldi piacról.
Nagyon eltérő számítások léteznek e téren. A Tej Terméktanács kitart amellett, hogy a szaktárca mindössze 90-100 millió liter sorsát rendezte el, s ezért még körülbelül 1,1 milliárd forintot kell áldoznia a piaci válság feltartóztatására. Az FVM hallani sem akar erről, vagy legalábbis egyelőre hajlíthatatlanságot mutat. Közben azt az érvet sem ejti el, hogy a tárca pénze, melyet a 2003-as költségvetésből a tejpiaci szabályozásra kapott, már elfogyott.
Ha tej, akkor „túltermelési válság” – ez a kulcsszó most a sajtóban. Később majd szólni kell arról, tényleg túl sok-e az a körülbelül 1,7 milliárd liter tej, amit évente Magyarországon az ipar felvásárol, illetve hogy 400 millió litert valóban feleslegnek kell-e minősíteni. Mindenesetre ez a belföldön pillanatnyilag nem értékesíthető mennyiség volt az, amiről az ágazati szereplők és a kormány között megállapodás köttetett. Nevezetesen: egyfelől a termelők és a tejipar, másfelől az állam fele-fele részben vállalt kötelezettséget a 400 millió liternyi tej sorsának rendezésére.
Ahhoz, hogy az idei, minden korábbinál nagyobb tejválság hátterét érteni lehessen, tudni kell, hogy e 200 plusz 200 millió liter kezelése nem kis részben a kivitel támogatását, vagyis veszteségfinanszírozást jelent. Ez a Tej Terméktanácson belül eddig úgy történt, hogy – ez év májusától – az export céljára valamennyi tejtermelő, illetve valamennyi tejipari szereplő minden egyes nála képződött liter után 5 forintot fizetett a TT uniós csatlakozási kasszájába, ám az exporttal is foglalkozó feldolgozók augusztus közepén már hiába nyúltak a kasszába, addigra kiürült. A hazai tejipar legerősebb szereplője, a piac 30 százalékát bíró holland Nutricia-Friesland-csoport és a szintén jelentékeny, ma már francia tulajdonú Pannontej Rt. nyomban intézkedett, hogy üzleti terveik – az állami segítség elapadása ellenére – teljesüljenek. Szeptember második felében – önkényesen – 14 forinttal csökkentették a felvásárlási árat, 72 forint helyett 58 forintot kezdtek számlázni a termelőknek.
Hogyan élhették meg ezt a szarvasmarhatartók?
A 72 forint a megingathatatlannak tűnő felvásárlási irányár volt, és nem mellékes körülmény az sem, hogy 2003 volt az első esztendő, mikor amúgy sem növekedett a korábban nagyjából inflációkövető, közmegegyezéses felvásárlási irányár. Nemcsak azok a tejtermelő tehenészettel rendelkező gazdák, gazdasági társaságok keseredtek el, akik az említett tejüzemeknek szállítottak, hanem a többiek is. Mert mi lesz, ha más feldolgozócégek is csökkentik az átvétel ellenértékét? Ha új, terméktanácson belüli megállapodás nem alakul ki, a tejipar többi vállalata sem maradhat le a Nutricia és a Pannontej mögött. Korábban már voltak jelei, hogy exportválságra hivatkozva akarnak árat csökkenteni még azok a felvásárlócégek is, melyek nem foglalkoznak kivitellel.
Az ágazati belháború során a feldolgozók azt követelték a Tej Terméktanács beszállítói oldalától, hogy ettől fogva – az eddigi literenkénti 5 forinton túl – további három forinttal növeljék a TT „perselypénzét”. Az ultimátum szerint akkor, ha a termelők engedelmeskednek, mégis maradhat a 72 forintos felvásárlási ár.
Lám, a ma már döntő többségében külföldi kézen lévő honi tejipar nem akart a jelen helyzetben újabb áldozatot vállalni. Mivel azonban a termelők makacsul képviselték azt az álláspontot, hogy nincs hová hátrálniuk, a két oldal szeptember 30-án abban állapodott meg, hogy ahogyan a tejtermelők, úgy a tejtermék-előállítók is beadják a közösbe az immár nyolc forintot literenként. A Tej Terméktanács továbbá azt követeli a földművelésügyi tárcától, hogy teljesítse vállalt feladatát; a tejágazat ugyanis az utóbbi többletbefizetéseit az államnak nyújtott hitelnek tekinti. A termelők és feldolgozók egyezsége csak november végéig szól.
Ezek a terméktanácsi küldöttgyűléseken lefolytatott napi csaták nagy, mozdíthatatlannak látszó válságot tükröznek. Ám ami itt csak tükröződik, az „lent”, egy vidéki szarvasmarhatelepen a gazdálkodó bőrére megy. Bács-Kiskun megyében a lajosmizsei Szabó Jánoséké az egyik legnagyobb családi gazdaság. A kisváros benei határában lévő tanyán 90 fejőstehén, 40 hasas üsző kérődzik mélán. Az egyik istálló 240, a másik 200 négyzetméteres. Még nagyobb építmény a szálastakarmány-tároló – 800 négyzetméter – vagy a 300 négyzetméteres magtár… Itt minden új, a fejőház a létező legkorszerűbb. És persze 250 hold összefüggő takarmányos a tanya körül.
Szabó János ötvenhét évesen most mégis ezt mondja:
„A környéken utolsónak fejezem be, ha befejezem, de sajnos bekövetkezhet az összeomlás. Pedig amit itt lát, az életem műve. Ha előre sejtem ennek a kormánynak a hátrányos intézkedéseit, nem fejlesztettem volna. Mind áthúzták azokat a korábbi kedvezményeket, amelyek nélkül nem tudtunk volna talpra állni. Az elmúlt ötven esztendőben annyi segítséget a magyar parasztság nem kapott, mint az Orbán-kormány alatt.”
Ha már történelmi távlatba helyezte sorsát, készségesen beszámol felmenőiről is. Mind lajosmizseiek, de azt is lehet mondani, hogy jászberényiek, mert a környék egykor Jászberény pusztája volt. Szabó János nagyapja egyenként tíz-tíz holdat juttatott tizenkét gyermekének, de 1952-ben mind a 120-130 holdat fel kellett ajánlani a kommunista rendszernek. Édesapja sem tehetett másként, mert az ávósok ököllel „agitálták” a községházán három napig. Pár évet gyárban dolgozott, de ’53-ban egy kis, azóta örökölt meg vásárolt földdel ismét elindult. 1962-ben megint jöttek a tagosítók, újra elvettek mindent. A fiú a hatvanas évek végén lépett a magángazdálkodói útra. A rendszerváltozás pillanatában harminc fejőstehene volt.
Micsoda érték pusztul el itt, ha ez a családi gazdaság megsemmisül!
Takarmánygabonából a szokásos kétezer mázsa helyett most csak kétszáz mázsa termett. Lucernából az idén négyszeri kaszálásból se lett annyi, mint tavaly egy alkalommal. A Kiskunságban ilyen arányokban pusztított az aszály. Soha nem kellett még Szabó Jánosnak takarmányt vennie, most meg mindjárt tízmillióért…
Ezzel szemben 204 ezer forintot kapott az államtól az aszálykár enyhítésére. „Megalázó összeg, inkább ne is adták volna – fakad ki az aranykoszorús gazda. – De hát itt már tervezni sem lehet, állandóan változnak az elképzelések, nincs mihez igazodni.”
Keserűségében jelen van a magyar tejtermelők sokrétű nyomorúsága, felgyülemlett bizalmatlansága. A 3,6 százalékos zsírtartalmú, extra minőségű nyers tejért már a felét sem kapják annak az árnak, ami a boltokba kerülő 2,8 és 1,5 százalékos zsírtartalmú tejé. A zsírkülönbözetből ráadásul az ipar vajat is piacra dob. Ám a termelők még ezt a mgállapított felvásárlói árat sem kapják kézhez: az alapanyagot átvevő feldolgozó vonja le belőle a terméktanácsnak literenként járó forintokat.
A lajosmizsei tehenész is úgy érzi, minden terhet rájuk, a termelőkre hárítanak. Szabó Jánosnak az sem tetszik, hogy a Tej Terméktanács mostani elnöke egy multinacionális tejipari cég leányvállalatának a vezérigazgatója. Szerinte bajosan képviselheti a magyar érdekeket. Nem lát ugyan a kulisszák mögé, mégis azt gyanítja, hogy a tejfelesleg csak a feldolgozók találmánya, hiszen minden külföldön eladott liter után borsos támogatást kapnak.
Eljutott Szabó János fülébe olyan feltételezés is, hogy jórészt ugyanazok hoznak be tejet az országba, akik – támogatással – exportálnak. Az idén ugyanis megduplázódott a tejbehozatal… „Az az érzésem – morfondírozik Szabó János –, hogy itt akkor is tejfeleslegről beszélnének, ha elérnék, hogy a mostani felére zsugorodjon a hazai szarvasmarha-állomány.”
A Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) székházában Tóth István titkár beszél arról, hogy milyen keserves dolog a termeléscsökkentés. Immár mégis sokaknak kell erre törekedniük, például azoknak, akik néhány éve fejlesztették tehenészetüket. A hozam megnőtt, az eredmény tehát most érne be, csak éppen – központi utasításra – csökkenteni kell a termelést. A kvótavásárlást egyre ritkábban és csak rövid időre, a feltételek nehezítésével teszi lehetővé a kormány.
De hogyan lehet a tejtermelést mérsékelni, ha a tehenek nem értik a szót, hogy „kvóta”? Előre lehet hozni az állomány ritkítását, ám amíg egy fejőstehén tenyészértéke háromszázezer forint is lehet, húsként eladva csak 60-80 ezret ér. Ráadásul a vágóhidak – ki tudja, ilyen prosperáló időkben, miért – túlkínálatra hivatkozva olykor át se veszik az állatot.
Termeléscsökkenés idézhető elő a takarmányadagolás mérséklésével is. Ezzel azonban – akaratlanul – előidézhető egyéb baj: gyengülhet a tej beltartalmi értéke, aminek megint csak piaci következményei vannak. Ha pedig nem szakszerű a takarmány-visszafogás, kihat a tehén egész további életére, teljesítményére.
Az viszont már a termeléscsökkentés kikerülésének nevezhető, mikor valaki kvóta hiányában – vagy azért, mert egyre kevesebb a haszon a nyers tej szabályos úton való értékesítésén, vagy mert nem bírja a minőségi versenyt –, feketén hozza forgalomba a tejet.
A MOSZ titkára mindezek ellenére sem használná a tejfelesleg kifejezést. Nem lehet folyamatosan egyenletes a hazai összteljesítmény. Tóth István úgy gondolja, hogy azt a 400 millió litert, ami jelenleg a belföldi piac szükségletén felül képződik, tartalékként kell értelmezni. Van például olyan évközi időszak, amikor biológiai okokból kisebb a kínálat. Ilyenek például – a májusi csúccsal szemben – a téli hónapok. Egyébként pedig a szóban forgó mennyiség elhelyezhető a külföldi piacokon, már ha az állam ezt megfelelően és megbízhatóan támogatja. Noha ezt a szaktárca elvállalta, és rendeletekben is szabályozta, a teljesítés megfeneklett. Tejválság alakult ki, ami végső soron a termelők kiszolgáltatottságát fokozza. Nos, ezért szerveződött demonstráció-előkészítő bizottság a (MOSZ-on belüli) szarvasmarha-tenyésztők országos választmányában, követelve az ágazat számára a már említett 1,1 milliárd forint állami injekciót.
„Egy kormánynak, ha körültekintő, nem lehet érdeke, hogy kisebb méretű legyen a hazai tejtermelés – érvel Tóth István MOSZ-titkár. – A tejtermelésből élő vidéki emberek ugyanis helyhez kötöttek, máshoz nem értenek, átképzésükre nincs esély, tehát óriási szociális és munkaerő-piaci gond, állami feladat keletkezne a kiesésükkel. Annál a tejtermelés versenyképessé tétele csak olcsóbb lehet.”
Tóth István szerint az állam részben úgy is kivonhatná a tejfelesleget, hogy megszervezi porítását és a tejpor tárolását. Ne a Tej Terméktanáccsal szemben mutasson bátorságot az agrártárca, hanem merje azt tenni, amit eddig senki: tekintettel a hazai piaci válságra, korlátozza a tejimportot!
Egy terméktanácsi vizsgálatra hivatkozva a MOSZ titkára úgy véli, nem igazolódott az a feltevés, hogy bizonyos, exporttal is foglalkozó tejipari feldolgozók jogosulatlanul vesznek föl kiviteli támogatást, mivel importot is bonyolítanak. A kétkedő közbevetésre, hogy vajon mennyire megbízható a terméktanács vizsgálata, ha abban maguk a feldolgozók is szerepet kapnak, Tóth azt feleli, a TT felerészben termelőkből áll, s ez hitelessé teszi a végeredményt. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy cégekre lebontva valóban nem volt mód nyomon követni a tejbehozatal útjait. Hja, az üzleti titkok…
Főleg az olcsó szlovák tej magyarországi megjelenése miatt idegesek a honi termelők. A MOSZ képviselője megjegyzi, hogy tudomása szerint csak fogyasztói tejről van szó, melyet a kereskedelmi láncok hoznak be, nem pedig feldolgozás céljából importált tejről. Más kérdés, hogy a Tej Terméktanácson belüli árviták idején a magyar termelők megismerkedhettek némelyik tejipari multivállalat nyomásgyakorlásával. Míg a tejtermelők az egyenlő tehervállalásért, megfelelő felvásárlási árakért küzdöttek, bizonyos feldolgozócégek kihívó módon szlovákiai partnerekkel tárgyaltak a nyers tej behozataláról. A szlovák tej olcsóbb, mint a magyarországi, mert a szomszéd államban nagyobb a termelők és exportőrök állami támogatása. Az Európai Unióban ez már másként lesz; igaz, májustól a vám is eltűnik a két belépő ország között…
De vajon helyt tud-e állni az egész magyar tejágazat az egységes Európában?
„Az attól is függ – hangzik Tóth István válasza –, hogy képes lesz-e a kormány olyan tejpiaci szabályozást alkotni, ami kitart 2004 májusáig. Nagyon aggasztó, hogy sokkal jobban tudjuk, milyen szabályozáshoz kell igazodnunk majd az unióban, mint azt, hogy milyen játékszabályokra kellene felkészülnünk a jövő év első négy hónapját illetően.”
Életben tartja a tenyésztők reményeit, hogy az FVM október 8-án mégiscsak megkezdte a tárgyalásokat a termelőkkel és érdekvédelmi szervezeteikkel.
Megemlíti, hogy mivel az EU-ra a területalapú támogatások a jellemzőek, azoknak a tehenészeteknek lesz talán a legnehezebb, melyekhez nem kapcsolódik megfelelő takarmánytermesztési háttér. Gazda is, szövetkezet is sok van, amely ma is azzal bajlódik, hogy nincs elegendő bérelt területe. És mi lesz a tíz-húsz tehenes gazdákkal, akik bármennyire is igyekeznek, akkor is csak első osztályú tejet tudnak előállítani, holott az május 1-je óta nem vehető át!? A MOSZ titkára kevesli, ami az ő szervezett üzleti megjelenésük érdekében történt. Árbevételük után kaphatnak ugyan állami támogatást, ha termelői értékesítési csoportokba tömörülnek, de mit ér ez, ha korábban nem kaptak segítséget ahhoz, hogy például korszerű fejő-hűtő berendezésekhez jussanak?
A malacok már előre örülhetnek a potyának: az immár hulladéknak minősülő, első osztályú tehéntejnek.
origo.hu
Veszélyes pók jelent meg Magyarországon
