A láthatatlan látogató

Ha bulvárújságíró lennék, egy ideig ki sem tenném a lábam London városából. Amióta bejelentették Bush elnök látogatását, a Temze partján majdnem minden napra jut valami hecc. A Daily Mirror munkatársa például – hamis ajánlással – fullajtárnak szegődött a palotába, és mindennemű biztonsági ellenőrzést kijátszva bejárta a Buckingham legrejtettebb zugait. Így bekukkantott a királynő szobájába és megfordult a Bush házaspár számára kijelölt „belga lakosztályban” is. Nem sokkal ezelőtt egy hatvanegy éves nagymama korbácsolta fel az indulatokat azzal, hogy felmászott a Buckingham-palota kapujára, és két órán lobogtatta tiltakozó transzparensét.
Londonban legutoljára Hasfelmetsző Jack idején mozgattak meg ekkora rendőri készültséget a ködbe burkolózott titokzatos ellenség ellen. Jóllehet ezúttal nem a késes gyilkosra, hanem a „világterrorista” nemkülönben rejtélyes alakjára vadászik a Scotland Yard, könynyen előfordulhat, hogy a 14 ezer – utcára vezényelt – biztonsági ember sem képes szavatolni a rendet. A londoniak számára egyébként nem újdonság a fokozott rendőri jelenlét, hiszen az Ír Köztársasági Hadsereg bombamerényletei miatt eddig is akadt példa arra, hogy speciális egységek semmisítették meg a háziasszonyok bevásárlószatyrait, ha egy percre gazdátlanul hagyták a szupermarketben. A különbség abban rejlik, hogy ezúttal tízmillió fontot, mintegy 3,7 milliárd forintot költöttek a biztonsági előkészületekre, márpedig ebből az összegből – Keller László örökbecsű gondolatát idézve – Angliában is kitelt volna néhány lélegeztetőgép.
A brit kormánynak azonban semmi sem drága, ha amerikai szövetségeséről – és tegyük hozzá, önnön tekintélyéről – van szó. Pedig az előjelek alapján már sejteni lehetett, hogy ezúttal nehéz lesz megfékezni az indulatokat, hiszen a Bush-ellenesség valósággal elsöpört minden más érvet a szigetországban. A négynapos látogatás hírére tüntetést szerveztek a háborúellenes szervezetek, és ebben a pillanatban csak remélni lehet, hogy nem torkollanak zavargásokba a felgyülemlett indulatok.
Bár a felmérések szerint a brit társadalom egy része örvendetesnek tartja Bush elnök londoni látogatását – ne feledjük, Woodrow Wilson 1918-as látogatása óta nem járt amerikai elnök brit földön az uralkodó meghívására –, sok örömük nem lesz a híres vendégben, hiszen sem ő, sem felesége nem mutatkozik a nyilvánosság előtt. A Daily Telegraph maró gúnnyal el is keresztelte Bush elnököt láthatatlan látogatónak. Mindenesetre a tegnap kezdődött elnöki vizitet mindennek lehet nevezni, csak barátságosnak nem, tekintve, hogy a Fehér Ház lakójára állítólag hatszáz FBI-ügynök vigyáz majd a különböző helyszíneken. Alaposan feltüzelte a londoniakat Ken Livingstone, a város baloldali főpolgármestere is, aki folyamatos hangzavarral, állandósult demonstrációkkal riogatta a magas rangú vendéget. És éppen ez az, ami a botrányosnak ígérkező látogatást érdekessé teszi Magyarországon is. Külföldön ugyanis senki sem nevezi szélsőségesnek a Bush ellen tüntető brit polgárokat pusztán azért, mert az utcán élnek alkotmányos jogaikkal. Merőben másképp vélekednek az efféle tiltakozásokról, hasonló magyarországi kezdeményezésekről honi szocialistáink és liberálisaink. Ismét a sokat hangoztatott kettős mérce alapján ítélnek. Ami alulról jövő kezdeményezés, a nép istenadta joga Nyugat-Európában, az hovatovább üldözendő cselekedet a szociálliberális kormány másfél éves kormányzása során kvázidemokráciává süllyedt Magyarországon. Mint ahogyan nem létezik a brit Loppert Dániel – honnan is vennék maguknak a bátorságot a brit hatóságok, hogy bíróság elé citáljanak egy bekiabáló fiatalembert? –, úgy nincs közöttünk a magyar Livingstone, az elveiért kiállni kész, valódi népképviseletet megtestesítő városvezető sem. Nekünk egyelőre be kell érnünk Demszky Gáborral. Az ő produkciója alighanem kimerülne abban, hogy hajbókolva átnyújtaná a város kulcsait a hazánkba látogató George Bushnak.
Az a tény, hogy London nem kér az amerikai elnökből, egy másik szempontból is figyelemre méltó fejlemény. Mindannyian emlékszünk, hogy a tavaszi hadműveletek idején éppen az Egyesült Királyság volt az az ország, ahol a háború támogatói nagyjából annyian voltak, mint ellenzői. Most változni látszik a brit társadalom szimpátiája, az iraki utóvédharcok ellenzői legalábbis erősebben hallatják a hangjukat ezekben a napokban-hetekben. Könnyen meglehet, a tiltakozók számára Bush és Blair tevékenysége egybefonódik, márpedig akkor még az is elképzelhető, hogy osztozkodniuk kell egymás sorsában. Ami a brit miniszterelnököt illeti, számára létfontosságú, hogy fél évvel a háború befejezése után valamiképpen önálló cselekvésre képes államférfi alakját öltse a polgárok előtt, akik a közelgő választásokon hamarosan megítélik, alkalmas-e az ország vezetésére. Szuverén politikusnak mindenesetre nehezen mutatkozhat, tekintve, hogy hosszú-hosszú évek óta ő a leglelkesebb pártfogója az amerikai világpolitikai törekvéseknek. Blair két tűz közé szorult: egyfelől nem teheti semmissé a brit–amerikai fegyverbarátság politikai hozadékait, másfelől meg kell birkóznia az egyre erőteljesebb bírálatokkal, amelyek – sajátos módon – a Munkáspárt soraiból is újra és újra megismétlődnek.
Ami George Bush elnököt illeti, számára már alighanem az is komoly eredmény, ha az érkezésének hírére oly ellenséges brit sajtó a hét második felében nem háborgatja tovább. Ami látogatásának politikai céljait illeti, mindenekelőtt szeretne gátat szabni az önálló európai haderő létrehívásával kapcsolatos ötletnek. Bush joggal hiheti, hogy a tervet lelkesen támogató Berlinhez és Párizshoz Londonon keresztül vezet az út, csak arról feledkezik meg, hogy Blair a maga uniós mozgásterét szűkíti, ha látványosan támogatja Washington európai terveit. Az amerikai elnöknek tisztában kell lennie azzal, hogy az iraki háború kérdésében erősen megosztott Európa jó részében sikerült kivívnia a minden idők legnépszerűtlenebb amerikai elnöke címet. Kontinensünkön nem is olyan régen még rajongtak a fiatalos lendületettel érkező Kennedyért, bírálták vagy pártfogolták, de végső soron elismerték Reagan harcát a világkommunizmus ellen, és jót derültek Clinton hálószobatitkain. George Bushsal és neokonzervatív tanácsadóival az a legnagyobb baj, hogy nem szeretetre méltóak, nem erőt sugárzóak és nem viccesek. Valamiképpen olyanok, mint a Németh László által jellemzett két világháború közti magyar arisztokrácia, azaz értenek a kormányzáshoz, de gyeplő híján eltévesztik az irányt.
Ezek után ne csodálkozzon senki, ha ma néhány tízezer ember nemkívánatos személynek nyilvánítja az elnöki konvojával itt-ott tovasuhanó, láthatatlan vendéget. Az is meglehet, hogy sok millió ember érzi magáénak azokat a célokat, amelyek nevében – a jelek szerint – egy szürke novemberi napon Európa eltanácsolja a kontinens látogatásától Bush elnököt.