A nemzet lelkiismeretéért

Legyen végre ötvenhatért elszámolás, de nem leszámolás. Ez volt a legfontosabb gondolata annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet negyvenhét évvel a forradalom és szabadságharc eltiprásának évfordulóján, november 4-én rendeztek a székesfehérvári Szent István Művelődési Házban Csoóri Sándor költő, Für Lajos történész, az MDF volt elnöke, Korzenszky Richárd, a tihanyi apátság perjele, Melocco Miklós szobrászművész és Szűrös Mátyás egykori ideiglenes köztársasági elnök részvételével. Az eszmecserét vezető Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke a legfontosabb kérdések köré csoportosította a beszélgetést: Lehet-e 1956-ról őszintén beszélni? Kell-e még mindig félni? Érdekli-e ötvenhat a fiatalokat, méltóképpen tanulják-e, tanulhatják-e a diákok ezt a világtörténelmi eseményt? Volt-e, van-e politikai felelősség, ami a forradalom leverése után történt, egyáltalán történt-e valódi elszámolás? Az emlékezés résztvevői egyetértettek, hogy még mindig lehet újat mondani 1956-ról, és addig kell kitárgyalni ezt az össznemzeti megmozdulást, amíg a résztvevők, a szemtanúk élnek.

A kívülről irányított társadalom

Szűrös Mátyás leszögezte, hogy a forradalomban, a harcokban részt vevők többsége egyszerű munkásember volt. Az úgynevezett vörös csepeli munkások nagy részéből nem lett internacionalista éhes proletár vagy selejtet gyártó sztahanovista, hanem megmaradt hazáját féltő, függetlenségét akaró magyar munkásnak. Ennek ellenére nemzeti forradalom volt 1956, mert az értelmiségnek, az egyetemistáknak, a parasztságnak legalább akkora szerepe volt az első napok győzelmében, mint a munkásoknak. Nem véletlenül mondta 1958-ban Nagy Imre: ,,(…) sorsomat a nemzet kezébe teszem le”. Nem valamiféle torz internacionalizmus vagy eszmerendszer oltárán áldozta az életét, hanem a magyar hazáért és szabadságért. A politikus fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az ifjúságot nemcsak oktatni, tanítani kell általában a történelemre, hanem nemzeti történelemre kell nevelni őket. 1956 morálja az emberek magatartásán mérhető le. Az üzletek gazdátlanok voltak, de a porral belepett tárgyak mutatták, nem nyúltak a tulajdonhoz. Ez a magyar lakosság kiemelkedő etikai magatartására utalt. Az ideiglenes köztársasági elnök hasonlót tapasztalt 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján, amikor ott állt az Országház erkélyén, és látta a több mint százezres tömeget. Mint mondta: „Az emberek arca megszépült, örömteli volt és ünnepélyes. Átélték a történelmi pillanatot, az emberek így viselkednek forradalmi helyzetekben”.
Korzenszky Richárd tihanyi perjel szerint ma lehet beszélni 1956-ról, de nem beszélünk róla. Ennek okai a múlt félelmeiben keresendők. Pannonhalmán, az ötéves évfordulóra feketébe öltöztek a diákok, és elénekelték a Himnuszt. Négy diákot az ország összes középiskolájából kivágtak, köztük volt Szentmihályi Szabó Péter író-költő is. Négy tanárt az igazgatóval az élén eltávolítottak a rendből, nem taníthattak többé. A totalitárius rendszer kegyetlen megfélemlítését, módszereit nem felejtették el az emberek. Mindenki félt mindenkitől. „Kívülről irányított társadalomban éltünk, és attól félek, hogy még most is kívülről és nem belülről irányított a társadalmunk” – hangsúlyozta a perjel.
Melocco Miklós szobrászművész a Parlament előtti vérengzés egyik túlélőjeként szólt hozzá a beszélgetéshez. Szerinte a forradalom néhány hete alatt olyan szellemi, erkölcsi magaslatokban volt az ország, hogyha erről beszámol az ember, a fiatalok ezt nem hiszik el. Nem tudják elképzelni, hogy a bajbajutottaknak dobozokban gyűjtötték pénzt a nyílt utcán, őrizetlenül, és az nem fogyott, hanem gyarapodott. Ez ma nehezen hihető. Beszélni, kutatni kell, adatokat gyűjteni 1956-ról, mert még mindig keveset tudunk róla – vélte. A szobrászművész kétségét fejezte ki, hogy ötvenhat mindenkié, ahogyan ezt manapság a demokrácia nevében hangoztatják. „A forradalmat leverőké is?– tette fel a kérdést. – Mert ez kicsit groteszk” – mondta Melocco Miklós.

Kemény megtorlások Erdélyben is

A kerekasztal negyedik résztvevője, Csoóri Sándor szerint nem eleget és nem súlyának megfelelően szólunk ötvenhatról. Ennek oka főként abban rejlik, hogy 1956 után a társadalomban gyors kiegyezés történt. Persze többen voltak olyanok, akik a kádári kiegyezést nem fogadták el, és keresték azokat a formákat, hogy ettől elszakadhassanak, és valamilyen módon visszatérhessenek ahhoz, ami 1956 lényege volt. Csoóri Sándor, aki maga is átélője, résztvevője volt a forradalomnak, úgy vélte, hogy 1956-ot végül is a hatalmon lévők robbantották ki azzal, hogy betiltották a tüntetéseket, mintegy belezavarták az amúgy is elégedetlen tömegeket a fegyveres felkelésbe. Csoóri Sándor saját példáján keresztül is úgy látta, hogy az írószövetség volt a forradalom szellemi központja. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a magyar forradalom mellett kiálló erdélyi magyarok szintén a legkeményebb megtorlásban részesültek.

Megbánatlan bűnök

Szóba került a forradalom kutatásának helyzete is. Für Lajos szerint ugyan létrehoztak egy ötvenhatos intézetet, de sokak véleménye, főként a fegyverrel harcolóké, hogy ott nem egész 1956 történetét kutatják, hanem főként a reformkommunisták forradalmi szerepét elemzik. A XX. Század Intézet valamiféle egyensúlyt próbál létrehozni 1956 kutatásában, de még ez sem elegendő. Mint történész úgy vélte, hogy a forradalom kirobbanásának és a kialakuló nemzeti egység okait az egész magyar nép mérhetetlen megaláztatásaiban kell keresni, ami egyedülálló volt Kelet-Európában. Ehhez hozzájárult a vesztes első világháború, az ország szétdarabolása, Trianon, majd a vesztes második világháború és az azt követő párizsi béke.
A kerekasztal résztvevői között a legélesebb vita az elszámolás, az elszámoltatás kérdésében bontakozott ki. Korzenszky Richárd annak a vélekedésének adott hangot, hogy keresztény ember ezekért a bűnökért nem kérheti, nem akarhatja a leszámolást, de az elszámoltatást igen. Mert elszámolnivaló van. Szűrös Mátyás szerint 1989 után az alkotmányos forradalom első nagy mulasztása az volt, hogy nem állították bíróság elé azokat, akik emberellenes cselekedeteket követtek el. „Még mindig sétálnak köztünk olyanok, akik kevesellték a megtorlás idején a kivégzéseket” – mondta Szűrös Mátyás. Melocco Miklós még mindig nem tartaná későnek azt, hogy akinek bármi köze volt 1956 leveréséhez és az azt követő totális diktatúrához, az ne maradhasson tovább felelős pozícióban. Ilyen értelemben a leszámolás szó helyénvaló. Für Lajos a megbocsátás kapcsán hivatkozott Aquinói Szent Tamásra, aki szerint meg kell bocsátani akkor, ha a bűnös töredelmesen megvallja a bűneit és eleget tesz a rá kirótt, a bűn súlyosságának megfelelő penitenciára. „De melyik vallotta be töredelmesen bűneit? Melyik végezte el a szükséges belső, lelki penitenciát és vonult volna félre? – tette fel a költői kérdést a történész. Egyikük sem” – válaszolt önmagának. De miután ezek az emberek elkerülték a törvényt, így a gaztettüket sem lehet megbocsátani. Voltaire-t idézve Für Lajos így zárta le a vitát: „Aki megbocsátja a gaztettet, az is cinkossá válik.”