Billegő esélyegyenlőség

Apostoli áldását adta II. János Pál pápa a magyarországi cigányságra a Vatikánban. Ez minden tekintetben rájuk is fért – a hangzatos ígéretek ellenére e testileg-lelkileg sokat szenvedett népcsoport jobban bízhat Istenben, mint az MSZP–SZDSZ-kormányban. A cigányság felemelésével kapcsolatosan ugyan lelkesítő baloldali ígéretek hangzottak és hangzanak el (legutóbb például beharangozták a putrisorok totális felszámolását), ám a kilátásba helyezett intézkedéseknek bajos meglelni a fedezetét a beterjesztett költségvetésben. Mintha e választópolgárok csak akkor léteznének, amikor csalárd hitegetést követően autóval oda kell szállítani őket az urnákhoz az időközi voksolásokon.
Azt reméltük: most a Vatikánban megtörik a jég, megszakad az átok. Úgy hihettük: e szimbolikus gesztus nyomán minden magyar cigány esélyt kap az emberhez méltó életre. A híradások mindenesetre felemelők voltak. A pápai audiencián a VI. Pálról elnevezett teremben több ezer hívő jelenlétében az imádságot megelőzően a száznyolcvan tagú zarándoksereg nem csupán a Gelem, gelem című nemzetközi roma himnuszt énekelte el, hanem a Zöld az erdő című beás dalt is, amelyet korábban a magyarországi cigányok himnuszának tekintettek. Ha van jelképe a cigány emancipációnak, akkor a Vatikán falai között felcsendülő beás nyelvű énekszó mindenképpen az.
Mádl Ferenc államfő a zarándokokhoz intézett üzenetében örömét fejezte ki, hogy a zarándokúton részt vevők olyan ügyet kezdeményeztek, amely a lelkükből indult. Lévai Katalin a kormány képviseletében viszont a cigányság társadalmi integrációját elősegítő legkiemelkedőbb programok egyikeként említette, hogy a magyar kormány és a cigányság képviselői együtt zarándokolnak a szentatyához. (A kormány képviselőin a miniszter asszonyon kívül Teleki László romaügyi politikai államtitkárt és Heizer Antalt, a Kisebbségi és Etnikai Hivatal vezetőjét kell értenünk.) Ha a két kijelentést megpróbáljuk összeegyeztetni, akkor vagy a cigányság lelkében foglal helyet a kormány, vagy a kormány lelkében a cigányság. Elvileg e kettő együtt is lehetséges volna, ám – anélkül, hogy ünneprontók lennénk – e végtelen harmónia ellenére is meg kell említenünk néhány anomáliát az esélykiegyenlítő zarándokúttal kapcsolatban.
A küldöttség nagy része sajnálatos módon lekéste a vatikáni ájtatosságot, mert nem Rómában, hanem három órára onnan, valahol Kiskunlacházán szállásolták el őket. Mivel a költségeket feltehetőleg a magyar állam állta, érthetetlen, hogy a cigány zarándokoknak miért nem sikerült például a magyar katolikus egyház fenntartásában álló Szent István-házban biztosítani szállást: akkor festői helyeken áthaladó helyi autóbuszjárattal alig húsz perc alatt elérhették volna a Vatikánt. Legalább az esélyt megkaphatták volna, hogy zarándokútjuk céljáról ne maradjanak le. Ugyanezt az esélyt Lévai miniszter asszony és Teleki államtitkár úr megkapta: igaz, ők repülőgéppel húztak a közrendű zarándokok után. Nem igaz tehát, hogy elkísérték volna a zarándokokat (azaz „együtt zarándokoltak volna a szentatyához”), legfeljebb jó távolról kísérték őket. Aki ezt szőrszálhasogatásnak véli, az gondoljon bele, mi is egy katolikus zarándokút lényege: nemcsak a cél, hanem az oda vezető ájtatosság is. Teleki László egyébként azzal indokolta a külön utas megoldást, hogy kicsi a kormánytöbbség a parlamentben, működnie kell a szavazógépnek. Lévai Katalinnak az országgyűlési elfoglaltságon kívül egyéb indoka is volt: fogadnia kellett a prostituáltak petíciót átnyújtó delegációját.
Utóbbi programnál – noha kevéssé illik a vatikáni ceremónia fennköltségéhez – azért időzzünk el néhány pillanatig. (A kormánypárti sajtó eszményítő közreműködését mellőzve ezúttal is – akárcsak a söjtöri füttymentes Himnusz esetében – bátran támaszkodhatunk a Hír TV kommentár nélküli, vágatlan tudósítására.) A miniszter asszony szakszerű zarándoklatát meghiúsító aktus ugyanis mindössze öt percig tartott az igényelt félórácska helyett. Lévai Katalin (azonkívül, hogy sietnie kellett a parlamentbe, meg repülőjegye van Rómába) azzal indokolta a szűkre szabott időt, hogy több ezer levélre kell válaszolniuk. A prostituáltak közül mindössze öten nyertek bebocsátást a hivatal épületébe, s hárman beszélhettek a miniszter asszonnyal (még a szűkebb pápai audiencián is hatfős volt a limit), s a villámtalálkozót követően úgy nyilatkoztak: ennyire még az életben nem alázták így meg őket. (Volt közöttük, aki keresetlenül úgy fogalmazott: adtak az emberi anyagcsere-végterméknek egy pofont.)
A prostituált érdekvédők egyszerű üzeneteket kívántak célba juttatni: beleszólást szeretnének saját sorsukba, hogy ne a fejük felett döntsenek róluk a törvényhozók; továbbá szorgalmazzák a bordélyrendszer visszaállítását, a New York-i egyezmény felmondását, hogy elismert adófizető vállalkozóként, emberi körülmények között űzhessék az ipart. Ez viszont szöges ellentétben áll a szociológus Lévai Katalin életművével: ő a prostitúció minden formáját a női nem megalázásának tekinti, a vigalmi negyedek pedig szerinte nem rendezett viszonyokhoz, hanem tömeges pénzmosáshoz vezetnek. (Az amúgy vitathatatlan, hogy a Medgyessy-kormány tagjai pénzmosási ügyekben szaktekintélynek számítanak.) A prostitúció ügyében nulla toleranciát hirdető Lévai (aki szerint a New York-i egyezmény felmondása a magyar külpolitika tekintélyvesztéséhez vezetne) mindenesetre nem elég intenzíven konzultál politikustársaival. Példának okáért Horváth Csaba szocialista országgyűlési képviselő, a II. kerület polgármestere (arról megoszlanak a vélemények, pénzügyi kérdésekben mennyire szaktekintély) nem rejtette véka alá, hogy kifejezetten a vigalmi negyedek kialakításában látja a prostitúció üdvös kezelési módját, a New York-i egyezményt pedig felül kell vizsgálni. Nem elhanyagolható adalék, hogy hasonló szellemben nyilatkozott Takács Albert, az ombudsman általános helyettese is, aki azért esélyegyenlőségi ügyekben sem tekinthető kispályásnak.
A vatikáni kirakatzarándoklatot (mint a cigányság integrációját segítő kiemelkedő programot) kezelhetetlen időzavarban végigcsináló és a prostituáltakkal lópokróc-durvaságú stílusban tárgyaló miniszter asszony minimum politikai tudathasadásban szenved. Feminizmustörténész szociológusként ugyanis aligha titok előtte, hogy a cigányság hátrányos helyzete és a prostitúció problémája részleges átfedésben van egymással. Nem is merem megkérdezni: a száznyolcvan zarándok közé egyetlen prostituált sem fért be? Lehet, hogy a miniszter asszony kevésbé megbocsátó a létező prostitúcióval, mint Jézus Krisztus volt bűnbánó Magdolnával? Mit ér a pápa által megszentelt kereszt a csatkai búcsújáróhelyen, ha a cigányság bizonyos (jobbára nőnemű) csoportja nem jut egyenlő esélyekhez, csak mert létezésük nem egyeztethető öszsze a feminista dogmákkal? (Állítólag 87 civil női szervezet áll szemben a prostituáltak érdekvédőivel. Az ő francia sorstársaik olykor templomfoglalással adnak nyomatékot követeléseiknek…) S vajon miként oszlassa el kétkedésünket a legmédiaképesebb (kormányzatilag vezérelt) vatikáni zarándoklat is Lévai Katalin alibiminiszter-voltát illetően, ha nem teljes szívéből szól a Gelem, gelem?