Találkozásom emléke a csupasz történelemmel ma is felkavar. Megállít az utcán, ha eszembe jut. De felidéződik egy alvó gyermekarc láttán is a késő őszi napsütésben. Nem tudok szabadulni tőle.
Pedig másként indult. Frissen avatott drámaíróként moszkvai fordítóhoz készülődtem. A Művelődési Minisztérium gyanús gyorsasággal hozzájárult a költségekhez, hogy a Szovjetunióba utazhassak. Nemkülönben kiváló színházi rendező barátom útjához, akinek szintén valami szakmai ügye volt Moszkvában. A Seremetyevón szovjet minisztériumi tisztviselő várt bennünket. Kemény, zord arcú férfi, kopott konfekcióöltönyben. Mellette fura figura, a paksi atomerőmű építésén dolgozó orosz, aki innen hozta viszonylagos magyar tudását – ő tolmácsként emelte a minisztérium színházi osztályvezetőjének tekintélyét. Rendőrök figyelmeztettek udvariasan, hogy az urak beszélnének velünk. Csodálkozva hallgattuk a konfekcióst, aki arról beszélt, hogy magyar színházi évad volt Grúziában, a színházak magyar darabokat mutattak be, de mindhiába kérlelték a hazai szerveket, hogy küldjenek „delegáciját”, amely végignézné ezeket az előadásokat. A grúz színházak pedig sértődékenyek. A magyar minisztériumból szóltak, itt ez a két figura, ők talán épp jók lesznek erre a célra. Kaptunk öt perc gondolkodási időt. És ha igen, rögtön indulás Grúziába. Gábor barátommal megbeszéltük: elvállaljuk. Végül is Moszkva várhat, Grúziába pedig nem mindennap juthat el az ember. A konfekciós bölcsnek nevezte döntésünket, és közölte, azonnal indulunk. Még a városba sem mehetünk be. Telefon haza, minden rendben, csak pár ezer kilométerrel arrébb kötünk ki, semmi gond. Át a másik repülőtérre. Pech: a grúz városba, ahová először mentünk volna repülővel, nem indul gép. Nem baj, mondta a konfekciós, gyerünk Tbiliszibe. Igaz, ott semmi dolgunk, de majd továbbutazunk. És már terelt is minket a gép felé. Bárgyú tekintetű samesza aggódva baktatott a háta mögött, mintha Paks jelentőségét folyamatosan a vállán érezte volna.
Tbilisziben kevés a szálloda, este érkeztünk. A központi szállodában azonban a konfekciós nem jött zavarba: szabad szoba nincs. Telefon Moszkvába. Kis várakozás. Csodálkozva láttuk, hogy öt perc múlva egy család csomagokkal költözik ki két szobából. Minden rendben. Este még kettesben séta Gáborral a belvárosban, semmi sem utalt a másnapi borzalomra. Reggel pedig zajos utca. Elszánt emberek grúz zászlókkal, feliratokkal vonulnak. Kisiettünk, a tömeg bennünket is elsodort az egyetem felé. Énekeltek. Rendőr, katona még sehol. Az egyetem árkádjai alatt éhségsztrájkoló fiatalok. A pincében sztrájkoltak eddig, a tömeg felhozta őket, az udvar közepén fekszenek, legyengültek. Egyikük halott. A tömeg körbeveszi őket, őrjöngenek. A szabadságért kiabálnak. Messziről fegyverropogás. Az éhségsztrájkolók szemében tűz. Az egyik átöleli halott társát. Úgy fekszenek. A lövések zaja közeledik, egy nagyobb robaj: tank lőhetett. Futunk többedmagunkkal viszsza. A mellékutcákban harci járművek. Egyenesen beleszaladunk a konfekciós karjaiba. Bennünket keresett. Közli, hogy a városi repülőtér lezárva, ki kell jutnunk Tbilisziből, egyetlen autóbuszjárat fog elindulni, miattunk. Már várnak, hamarosan körbezárják Tbiliszit az oroszok.
A helyi pártszervezet autójában sietünk a buszhoz. Tankok az utcákon. Torkolattüzek. Helikopterek a levegőben, mindenhol tömeg. És az autóbusz. Régi Ikarusz, ez legalább otthoni. Rajta tömeg, grúzok, akik örülnek, hogy ez a járat még elindul. A „delegácijá” nagy dolog volt a Szovjetunióban, varázsszó. Megy a busz. Orosz kísérőnk nem örvend nagy népszerűségnek, de még nem bántják. Minket szeretnek. A magyar testvér. Énekelnek. Most tudjuk meg, hogy iszonyú messzire megyünk. Út alig. A megállókban integető emberek, felszállnának, de a sofőr úgy dönt, tele vagyunk. Mikor jön a következő? Ki tudja? Napok, hetek múlva. Nem mindegy?
Lanovkán a színházba
Fejfák a lánctalpak alatt
Zuhanás
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!