Találkozásom emléke a csupasz történelemmel ma is felkavar. Megállít az utcán, ha eszembe jut. De felidéződik egy alvó gyermekarc láttán is a késő őszi napsütésben. Nem tudok szabadulni tőle.
Pedig másként indult. Frissen avatott drámaíróként moszkvai fordítóhoz készülődtem. A Művelődési Minisztérium gyanús gyorsasággal hozzájárult a költségekhez, hogy a Szovjetunióba utazhassak. Nemkülönben kiváló színházi rendező barátom útjához, akinek szintén valami szakmai ügye volt Moszkvában. A Seremetyevón szovjet minisztériumi tisztviselő várt bennünket. Kemény, zord arcú férfi, kopott konfekcióöltönyben. Mellette fura figura, a paksi atomerőmű építésén dolgozó orosz, aki innen hozta viszonylagos magyar tudását – ő tolmácsként emelte a minisztérium színházi osztályvezetőjének tekintélyét. Rendőrök figyelmeztettek udvariasan, hogy az urak beszélnének velünk. Csodálkozva hallgattuk a konfekcióst, aki arról beszélt, hogy magyar színházi évad volt Grúziában, a színházak magyar darabokat mutattak be, de mindhiába kérlelték a hazai szerveket, hogy küldjenek „delegáciját”, amely végignézné ezeket az előadásokat. A grúz színházak pedig sértődékenyek. A magyar minisztériumból szóltak, itt ez a két figura, ők talán épp jók lesznek erre a célra. Kaptunk öt perc gondolkodási időt. És ha igen, rögtön indulás Grúziába. Gábor barátommal megbeszéltük: elvállaljuk. Végül is Moszkva várhat, Grúziába pedig nem mindennap juthat el az ember. A konfekciós bölcsnek nevezte döntésünket, és közölte, azonnal indulunk. Még a városba sem mehetünk be. Telefon haza, minden rendben, csak pár ezer kilométerrel arrébb kötünk ki, semmi gond. Át a másik repülőtérre. Pech: a grúz városba, ahová először mentünk volna repülővel, nem indul gép. Nem baj, mondta a konfekciós, gyerünk Tbiliszibe. Igaz, ott semmi dolgunk, de majd továbbutazunk. És már terelt is minket a gép felé. Bárgyú tekintetű samesza aggódva baktatott a háta mögött, mintha Paks jelentőségét folyamatosan a vállán érezte volna.
Tbilisziben kevés a szálloda, este érkeztünk. A központi szállodában azonban a konfekciós nem jött zavarba: szabad szoba nincs. Telefon Moszkvába. Kis várakozás. Csodálkozva láttuk, hogy öt perc múlva egy család csomagokkal költözik ki két szobából. Minden rendben. Este még kettesben séta Gáborral a belvárosban, semmi sem utalt a másnapi borzalomra. Reggel pedig zajos utca. Elszánt emberek grúz zászlókkal, feliratokkal vonulnak. Kisiettünk, a tömeg bennünket is elsodort az egyetem felé. Énekeltek. Rendőr, katona még sehol. Az egyetem árkádjai alatt éhségsztrájkoló fiatalok. A pincében sztrájkoltak eddig, a tömeg felhozta őket, az udvar közepén fekszenek, legyengültek. Egyikük halott. A tömeg körbeveszi őket, őrjöngenek. A szabadságért kiabálnak. Messziről fegyverropogás. Az éhségsztrájkolók szemében tűz. Az egyik átöleli halott társát. Úgy fekszenek. A lövések zaja közeledik, egy nagyobb robaj: tank lőhetett. Futunk többedmagunkkal viszsza. A mellékutcákban harci járművek. Egyenesen beleszaladunk a konfekciós karjaiba. Bennünket keresett. Közli, hogy a városi repülőtér lezárva, ki kell jutnunk Tbilisziből, egyetlen autóbuszjárat fog elindulni, miattunk. Már várnak, hamarosan körbezárják Tbiliszit az oroszok.
A helyi pártszervezet autójában sietünk a buszhoz. Tankok az utcákon. Torkolattüzek. Helikopterek a levegőben, mindenhol tömeg. És az autóbusz. Régi Ikarusz, ez legalább otthoni. Rajta tömeg, grúzok, akik örülnek, hogy ez a járat még elindul. A „delegácijá” nagy dolog volt a Szovjetunióban, varázsszó. Megy a busz. Orosz kísérőnk nem örvend nagy népszerűségnek, de még nem bántják. Minket szeretnek. A magyar testvér. Énekelnek. Most tudjuk meg, hogy iszonyú messzire megyünk. Út alig. A megállókban integető emberek, felszállnának, de a sofőr úgy dönt, tele vagyunk. Mikor jön a következő? Ki tudja? Napok, hetek múlva. Nem mindegy?
Lanovkán a színházba
Át a Kaukázuson, földúton és makadámon felváltva. De haladunk rendületlenül. Sok száz kilométeren át csak a hegyek. Szédítő magasságok és mélységek. Amúgy gyönyörű. Mióta megyünk? Egy napja? Kettő? Mindenesetre éjszaka van már, mire befutunk Kutaisibe. A város határában megállítják a buszt, és a helyi bábszínház vezetői nagy hanggal felszállnak, bennünket keresve. Gáborral egymásra nézünk. Honnan tudják ezek, hogy most jövünk? Már visznek is bennünket a hatalmas Volgával a színházba. Éjfél elmúlt, de nem számít, ők most a fesztivál keretében előadják nekünk Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című mesejátékát. Alig hisszük el, ami velünk történik. A városban idegesek az emberek, de itt már készültség, szögesdrótakadályok, állig felfegyverzett katonák. Éjjel egykor aztán egy hideg kis színházteremben ülve a bábszínészek belekezdenek a mesejátékba. Vásárolt kesztyűs bábokkal játszanak, elképesztően rossz az egész. Ráadásul grúzul. Ezt még abszurd játéknak fogjuk fel. A szállodában aztán kiderül, nem minden egér szereti a sajtot. Az a pár például, amelyik a szobánkban rohangál, nem fogadja el, amit Gábor kirakott nekik. Vagy csak nem ismerik. Meleg víz nincs, hideg is alig, alszunk pár órát.
Korán reggel a helyi párttitkár invitál minket reggelire, és közli, hogy megyünk tovább Chiaturába, itt a kocsi. Ő nem ér rá, mert épp mandarinszüret van Grúziában, az ilyesmi nagy dolog. És valóban. Pálmafák, mandarinültetvények mellett megyünk el – aztán a döbbenet: Chiatura. Bányászváros. Kétszáz méter mély völgykatlanban. A nap nem süt be. A bányászok a hegyoldalba vájt teraszokra épített szocreál négyemeletesekben laknak. Lanovkákon járnak reggel munkába, úgy is mennek vissza. Lidércnyomás az egész. A gödör alján gyönyörű, oszlopos színház. Mellette nagyáruház. Semmit sem kapni benne. A színházigazgató boldog. Megnézhetjük Háy Gyula darabját, grúzul. Mi is örülünk. A városban nincs szálloda, de ott a helyi szociális otthon vendégszobája. Oda is lanovkán kell menni. Lepakolunk. Az éhségtől, ellátatlanságtól tántorgó öregek, fekáliaszag, iszonyú bűz, döglegyek mindenhol. A szobában Gábor kihamuz az ablakon. Teheti. Az ablak néhol hiányos. Befúj a szél. Lelanovkázunk az előadásra, a színészek jók, az előadás is. Fellelkesülünk. A női színészek nem lehetnek egy teremben a férfiakkal, így a férfiakkal mulatunk. Orosz barátunk feltűnően feszült. Mindenki hallott már a tbiliszi felkelésről, a grúz színészek testvérükké nyilvánítanak bennünket, hazafias dalokat énekelnek. A konfekciós katonákat hívna, ha tehetné. Itt most ők vannak többen. Összeakaszkodva énekelnek, bennünket is elragad a hangulat. Iszonyú erősen kapaszkodnak egymásba, iszonyatosan erős a dal. Kérik, énekeljek el egy magyar népdalt. Zavaromban felállok, elkántálom, hogy „A szegedi csikós lent itat a Tiszán”, leírhatatlan öröm és boldogság. Azt hiszik, ez a magyar forradalom hangja. Végül is igazuk van.
Fejfák a lánctalpak alatt
A főszínész fogja a főtt pisztrángot, kaukázusi vajjal meg fűszerekkel összegyúrja, a felét nekem nyújtja – ennem kell belőle, így leszek társa. Kicsit még iszom a pálinkájukból, és már én is bősz forradalmár vagyok, nagy a pofám, de Gábornak is megered a nyelve, szidjuk az oroszokat, éltetjük a grúz forradalmat, átjönnek a színésznők is, felfüggesztik a szokásjogot, együtt énekelünk, a konfekciós orosz sötéten hallgat a sarokban. Gábor nem bír magával, függetlenséget követel az összes kaukázusi köztársaságnak, hatalmas az öröm. Aztán kint az utcán már érezni, hogy valami nem stimmel: esik a hó. Ilyenkor? Mandarinszüret idején? Még soha… A vezető színésznő még a fülembe súgja oroszul, hogy üdvözli a magyar rendezőt, akivel itt dolgoztak, és hogy soha nem felejti el. Ezen csodálkozom, errefelé egy alkalmi kapcsolatért ölnek. Mázlija volt. A szociális otthonban éneklő öregek, itt is forradalom. Szobánkban már iszonyú hideg, pokrócokba csavarva próbálunk aludni.
Reggelre méteres hó. Itt még ilyet nem láttak. A lanovkákat kézzel húzzák. Áram nincs. Az egyetlen út járhatatlan. Visszaevickélünk valahogy a színházba. A színészek sehol, az előadás elmarad este, az igazgató feltűnően hűvösen bánik velünk. Ő is orosz. A ruhatárban várjuk nyolc órán keresztül, hogy mi lesz velünk. A ruhatáros látta, amikor hajnalban, miután elmentünk, elvittek pár színészt. Híre jön, hogy egy vonat elindul a városból. Vissza oda, ahol az egerek szeretik a sajtot. De nem biztos. Akárhová mehet. A vonaton kevés az ablak, illetve ablak van, csak üveg nincs. Befúj a hó. Ordító grúzok, mind siet valahová, nagy csomagokkal, bugyrokkal. A konfekciós már alig beszél velünk, tegnap este óta láthatóan gyűlöl bennünket. Megyünk. Órákon át. Aztán hirtelen megáll a vonat. Leomlott előttünk a hegy. A Kaukázus darabja ráfeküdt a sínre. Hideg van, minden ruhánk rajtunk. Egyenként négy-öt alsónadrág, trikó, pulóverek. Senki nem tudja, mi lesz. A vezetőnek nincs rádiója, nem tudni, jön-e még vonat mögöttünk, vagy sem.
Tizenegy órás várakozás után a vezető úgy dönt, elindul vissza. Lassan. Akkor már éhesek vagyunk, átfagytunk, Gábor idegességében ököllel kiüti az egyik ép ablakot. Alig nyolc-kilenc óra, és ismét ott vagyunk a katlanvárosban. Valamiért fontos az állomásfőnöknek, hogy megtudja, ki ütötte ki az ablakot. Gábor vállalja, de mégsem őt viszik el, hanem a tolmácsunkat, aki orosz, és nagyon megverik. Véres képpel jön vissza. A színházban hallani sem akarnak rólunk, a „delegácijáról”, de megengedik, hogy a ruhatárban éjszakázzunk. Az orosz futkos a városban, intézkedni próbál. Végül sikerrel jár. A hadügyminisztérium közbenjárására a városparancsnok ad nekünk egy… – most zavarba jöttem, minek is hívjam. Egy Zil-alvázra épített fabódét, amelyet lánctalpak hajtanak, kályha van benne, és elöl egy Kamaz vezetőfülke, abban ül két katona. Így talán átjutunk a hóakadályokon. A fabódéban mikrofon, lehet értekezni a katonákkal. Az indulás után pár órával nevetünk utoljára: Gábor megkéri őket, álljanak meg, pisilni szeretne. Kiszáll, derékig süllyed a hóba. Nevetve ordít felém: „most mi a francot csináljak?” Utána már csak az iszonyat: haladunk a vélt úton. Az út mellett árokba fordult autók, autóbuszok. Az egyiket szétlőtték. Mellette véres emberi maradványok, még mozgó alakok. Üvöltünk a mikrofonba, hogy álljunk meg, de a két katona megy tovább. Megfagyott emberi tetemek. Ha az út nem látható, toronyiránt megyünk, ősi grúz temetőkön keresztül, a fejfák ropognak a lánctalpak alatt, egyre több vodkát iszunk, eltompulnak érzékeink.
Nem tudjuk, hány órát haladtunk, de végre visszaérünk Kutaisibe. A bábszínház igazgatója közli, ha akarjuk, még egyszer megnézhetjük a bábjátékot. Nem tenné zsebre, amit magyarul válaszoltam erre. De már ott van értünk a Batumi Színház párttitkára (oroszbérenc grúz), és parancsba adja az indulást az alig pár száz kilométerre levő városba. Mikrobusszal. Telefonálnánk még haza, de nem lehet. A forradalom miatt a telefonvonalak nem működnek. Iszonyatos hófúvás, jég az úton, az autó csúszkál összevissza. Csak ezt éljük túl. Késő este megérkezünk a város főterén álló, elképesztően elnagyolt épületbe. Tíz óra elmúlt, a közönség hétre jött, de a fűtetlen színházban megvárták a „delegáciját” – három és fél órát vártak! Gábor már használhatatlan, még a bányászvárosban evett valamit, azóta megy a hasa, lázas, rosszul van. Felajánlották ugyan a kórházat, de az itt rosszabb, mint egy főbe lövés. Úgyhogy szenved. A közönség megtapsol minket, kezdődhet az előadás. A bemutatott darabot mindig is utáltam, most elcsigázva, mosdatlanul, négy gatyában végignézem. Grúzul. Már nem hiszem el, hogy itt vagyok. Az előadás szörnyen rossz, a grúzok is tapintatból tapsolnak. Itt nyoma sincs a forradalmi hangulatnak. Vagy ez válogatott közönség? Valószínű. A párttitkár közli, hogy most pedig elmegyünk a helyi drámaírás nagy szülöttjének dácsájába, amely kint van a pusztában, terepjárókkal indulunk útnak, a színészek előre siettek. Gáborról lemondott, látja rajta, hogy járni is képtelen. Így hát bevisszük a város főterén álló fűtetlen, hatalmas betonszállodába, ahol víz sincs, telefon sincs, vendég sincs, áram sincs, a főtéren orosz tankok körben. Úttalan utakon megyünk tovább: a semmi közepén ott egy dácsa. Bent megterített asztal, körülötte vacogó grúz színészek, elképesztő hideg van itt, a sarokban zongora. A pártitkár félórás köszöntőt mond, közben nem hiszek a szememnek: bejön egy róka. Ide, a terem közepére. Majd kint felfegyverzett orosz katonákat pillantok meg. A városi párttitkár, egy kövér, piros arcú ember közli a társasággal, hogy kedvenc magyar darabja a Csárdáskirálynő, és most az egybegyűlteknek ő maga fog részleteket előadni zongorakísérettel. És már szól is a „Jaj, cica…”, és a többi. Nem, ezt már nem hihetem el. Egy grúz férfiszínész megszorítja a karomat, rám borul, sírni kezd. A többiek nem veszik észre. A róka békésen rágja a maradékot, az orosz katonák kint dohányoznak, ez a grúz sír a vállamon, a zongorista üti a billentyűket, a pártitkár pedig már a „Hajmási Péter”-nél tart. Körben fegyelmezett, megfélemlített emberek. Az orosz konfekciós mosolyog, úgy látja, itt urai a helyzetnek. Hánynom kell tőle. Elkap valami öngyilkossági hajlam, amikor felszólítanak, hogy mondjak valamit, közlöm velük, hogy Tbilisziből jövünk, és igyunk egyet a halott egyetemista emlékére. Csönd. De felállnak, isznak. Hajnalodik, visszafelé a terepjárón az egyik grúz színész mellém kerül, egész úton beszél hozzám oroszul, szinte alig értem, a forradalomról beszél, lelkesen, átszellemülten… de jó lenne őt most érteni!
A szálloda ablakánál állok. A város főterén pálmafák. A hóvihar szinte a földig dönti őket, a hatalmas betontéren villámok fényei, hatalmas dörgések. Néma orosz tankok szemben. Lélek sehol. Gábor a vécén ül. Víz nincs. Ő viszont sokat hányt, és sokat ment a hasa. De nem tudja lehúzni. Sem mosakodni. Így hát inkább ott maradt, félájultan. Én pedig nézem az apokalipszist. A grúzok azt mondták, ilyen hó itt még soha nem volt ilyentájt. Mi köze a forradalomhoz az égieknek? Nem lehet véletlen, biztosan nem, ez a hatalmas, napok óta tartó vihar, a természet iszonyú dühe, mintha segíteni akarná a forradalmat, mintha mellé állna, hiszen így nem tudnak leszállni a repülők, a tankok már mozdulni sem. Távolabb becsap a villám, aztán égni kezd valami. De nem mozdul semmi. Gábor nyög, könyörög, tegyek valamit, keressek gyógyszert, nem bírja már, aztán elalszik, ott, a vécén.
Reggeli a szállodában. A párttitkár gondoskodott róla, legyen mit enni. Gábort szinte a karomban hozom le, iszonyúan legyengült. A konfekciós közli, a forradalomnak hamarosan vége. Legszívesebben megölném. A párttitkár örömmel jelenti be, hogy most mehetünk a mandarinszüretre. Döbbenten hallgatom a fordítást. Mindenhol a pusztulás nyomai, ez meg szüretre akar vinni minket. Megkérem az atomtolmácsot, hogy szó szerint fordítson: „Ha a grúz szűzlányok a fejükön állva, a nemi szervükkel csippentik le a mandarint a fáról, az sem érdekel bennünket. Azonnal haza akarunk menni. Repülőtérre. Moszkvába. Haza.” Közönséges voltam, de már elvette a kontrollomat a folyamatosan adagolt vodka. A párttitkár sértődötten feláll, közli, hogy intézkedik, és elmegy. Nem egyszerű autót szerezni, de kapunk. Sőt, mindkettőnknek egy-egy láda mandarint is adnak ajándékba.
Zuhanás
A tengerparton haladunk a repülőtér felé, a konfekciós nem szól hozzám. Még két város, két színház lett volna, ahol előadások vártak ránk. Gábor már nem beszél. Megérkezünk egy repülőtérre, ahol nincs áram, csupa jég a kifutó, a huszadosztályú váróterem tele őrjöngő grúzokkal, napok óta nem jött járat. Várják. A repülőtér orosz parancsnoka a szobájába invitál bennünket. Én kint maradok a grúzok között, elterjed, hogy magyar vagyok, vagyis testvér, rengetegen rázzák a kezem, és újra énekelnek, kis csoportokban, de a konfekciós jön, kiragad innen, és viszszavisz a parancsnoki szobába. Várunk. Tíz-húsz órát. Míg jön egy repülőgép. Kiderül, véletlenül. Nem is erre kellett volna jönnie. De ha már itt van, elvisz minket Moszkvába. És még azokat, akik felférnek. Ülve, állva, fekve, mindegy. Többször fut neki a repülőgép. Kifutófények nincsenek, a jég tökéletesen sima. Aztán pár óra múlva mégis sikerül. Repülünk. Nagydarab öregasszony ül a pilótafülke bejárata előtt, ő itt a stewardess. Mellettünk hápogó kacsák, libák, grúz asszonyok viszik a fővárosba. A gép egyik hajtóműve leáll, valamennyit zuhanunk. De aztán újra működni kezd. És végre Moszkva. Hajnali kettő.
Gábort egyenesen kórházba viszik. Én hihetetlenül le vagyok hűlve. A Rosszija Szálló kádjában ülök a forró vízben, próbálok valahogy felmelegedni. Nem sikerül. Reggel megint mindent magamra kell vennem, ráz a hideg, a gyermekáruházban még veszek valamit, és irány a repülőtér. Nem a konfekciós jön értem, hála istennek, őt többé nem látom.
Csak első osztályra volt jegy. Megkérdezi tőlem a légikisasszony, kérek-e valamit. Whiskyt, mondom, és ott eltörik a mécses. Zokogni kezdek. A szomszédom aggódva hajol fölém. Ott ülök, négy alsónadrágban, négy trikóban, hat zokniban, két nadrágban, négy pulóverben, a ruháim büdösek, én vacogok. Kérek még egy whiskyt. Kérés nélkül hozzák a következőt. A poggyásztérben persze a láda mandarin, amely elkísért engem még ide is, csomagomként. Zokogok Ferihegyig.
Az említett öltözékben, hátamon az utazótáskával, kezemben a láda mandarinnal, két sapkával a fejemen, hónom alatt a gyermekáruházban vásárolt világítós karácsonyfadísszel valahogy becsöngetek otthonomba. De megszólalni nem tudok. Látom feleségemet, gyermekeimet valami ködön át. És sírok. Nem tehetek mást.
Mégsem bántam meg. A tbiliszi tömeg között, a testvéri lazacgombócot majszolva, a síró grúz férfi arcát simítva a vállamon, az utcán menekülve az ágyúlövések elől, a grúz színészek összekapaszkodott táncát és énekét hallgatva, valami fontos történt velem. Valami, ami csak átélhető, de nem analizálható. Valami, ami mindig ezeknek az embereknek az oldalára fog állítani. Valami, ami gyökerestől, fájdalmasan tépett ki belőlem minden kétséget és kétkedést a szabadságukat féltő, óvó, a szabadságukba kapaszkodó emberekről.
Nem felejtlek, Grúzia.
