Én nem tudom...

Én nem tudom, milyen haszonnal jár a pártok számára utcára vinni a politikát. Az első ilyen nagy produkció a taxisblokád volt, amely kifejezetten és pimaszul baloldali érdekeket szolgált. Az SZDSZ véleményformálói akkor, mintegy a demokrácia nevében, vígan pöfögték, hogy mondjon le a kormány. A magyar szabad média is kieresztette oroszlánkörmeit, fenntartás nélkül támogatta a blokádot, semmibe véve az ország valódi érdekeit. A magyar demokrácia atyja is habozás nélkül a rendbontók oldalára állt, a rendőrség pedig rokonszenvező passzivitással kísérte figyelemmel az eseményeket. A blokád mintegy beharangozta az 1994-es választások eredményét.
Ezután következtek az úgynevezett Demokratikus Charta menetelései, ahol szimbolikusan a baloldal – Thürmertől Magyar Bálintig – kart karba öltött. A szabad demokraták akkor rakták le az alapjait Horn szabad kormányzásának. A sajtó ujjongva üdvözölte az esernyős tüntetőket. A jobboldal is járt az utcán. Csurka szinte minden szavazóját mozgósítani tudta egy-egy MIÉP által rendezett eseményen. Ezeket a média ugyancsak kedvelte: a tévékamerák előszeretettel néztek bele egyfogú tüntetők szájába, így tudatosítván a nézőben, hogy a jobboldal messzire esik a görög szépségideáltól, a testi-lelki derékség helyett emígy is, amúgy is toprongy. Viszont 2002-ben a két választási forduló között óriási riadalmat keltett és nagy méltatlankodást váltott ki az Orbán Viktor szavára utcára vonuló több százezres tömeg. Ekkor a baloldali sajtó nem a demokrácia (a gyülekezés- és szólásszabadság) nagyszerűségét dicsérte, hanem a „fanatizált” tömeg „fasizálódásától” borzadozott. Itt már nehéz lett volna mindent az egyfogúak, borostásak és ordibálók számlájára írni, ezért az MSZP–SZDSZ-kentaur azt a vádat ötlötte ki, hogy a Fidesz nem tud belenyugodni a választási vereségbe. Ugyanide sorolta a választási csalással kapcsolatos gyanút is, amelyről most hivatalosan kiderült, hogy nem nélkülözött minden alapot.
Az ez év nyarán bekövetkezett diarészerű népszerűségcsökkenés ismét arra bírta az MSZP-t, hogy kiküldje az utcára leghűbb fiait. A parádét Újhelyi István mint nagy reménység vezényelte, miközben a média bármely területén túlbeszélhetetlennek bizonyult. Miként már említettem, jó néhány riporterbe fojtotta belé a szót. Nem is tudom, minek nevezzem médiaszerepléseit. Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, ennek az ifjúnak beteges szómenése és öntudata van.
Nos, ezzel az öntudattal ment ki néhány hete az utcára, hogy a rádió előtt sajtótájékoztatón mondja el véleményét Kondor Katalin jelenbeli tevékenységéről. Ez a jelenbelivé tétel a szocialista ravaszság csúcspontjának tűnik, hiszen a múltról beszélniük már csak a miniszterelnök egykori ténykedése miatt is céltalan. Szóval Újhelyi kiment az utcára, bízva jól pörgő nyelvében és bezárulni képtelen szájában. Jól fésült volt, mint mindig, nyakkendőcsomója tökéletes, arcán a szokott álnyugalom honolt. Ám a rádió előtt szembetalálta magát egy elszánt (egyfogúnak fotózható) roma asszonnyal. Ez felkészületlenül érte. Biztos volt abban, hogy nála nagyobb szájú lény nincs ebben az országban. S íme: ezúttal méltó ellenfélre akadt. A nekikeseredett roma asszonyt képtelen volt túlbeszélni. Ezért a rugalmas elszakadás taktikáját választotta, azt a fajtát, amit a németek annak idején a pripjatyi mocsarakban gyakoroltak. A dumakirály, aki úgy bánt a nagyszerű Forró Tamással, mint a csicskásával, megfutamodott.
Hogy nem volna-e jó a Nap-keltében s egyéb helyeken is szabadszájú roma hölgyeket alkalmazni riporterként, én nem tudom…