Európa védőszentje

Ma Márton-nap van. A katolikus naptár szerint november 11-e tours-i Szent Márton püspök ünnepe, a szakrális esztendő egyik legjelesebb napja. A paraszti élet fontos fordulójaként a termés és a jószág számbavételének, a szerződések lejártának, az éves elszámolásoknak ideje. Szent Márton az új bor bírája, névnapja régtől fogva a gyarapodás és az érte való jámbor hálaadás ünnepe. Martinus a római Pannónia tartományban, a mai Szombathely püspöki székesegyházának helyén, egy kis kőházban látta meg a napvilágot a Krisztus születése utáni 316. esztendőben. Fiatal katonaként a birodalmi seregben szolgált, míg a legenda szerint a Úr hívására a kereszttel megjelölt hadak élére állt. Miután a galliai Tours város püspökeként 397. november 8-án meghalt, kultusza gyorsan elterjedt Nyugaton. Csodatévő köpönyegét a Merovingok ereklyeként tisztelték, a frank uralkodók az ő palástjával vonultak harcba. Franciaország – és vele együtt a ma Európának nevezett közösség – tizenhat évszázada a védőszentjének tekinti.
A szent mély tisztelete magától értetődő a magyarság körében. Géza fejedelem a Szent Márton-hegyen (Pannonhalmán) alapította az első hazai bencés apátságot, István fia ugyanott az első magyarországi iskolát (997-ben), államalapító szent királyunk a Márton lovag képével díszített zászló alatt harcolt a pogányság ellen. Az 1093. évi szabolcsi zsinat, Szent László uralkodása idején, a magyarok patrónusának választotta Szent Mártont, a patróna Szűz Mária mellé. Későbbi nagy királyaink megkülönböztetett tisztelete övezte emlékét.
E bevezető után nézzük az arról szóló vitát, hogy bekerüljön-e az egyesült Európa készülő alkotmányába a kontinens keresztény hagyománya és értékrendje. A Vatikánból eredő kezdeményezés két markáns ellenérvvel ütközik. Az egyik a keresztény egyházak történelmi szerepének – mai felfogás szerinti – negatívumait idézi, például a keresztes háborúk és eretneküldözések kegyetlenkedéseit; a másik eleve megkérdőjelezi a jelenkori Európában dívó szellem és erkölcs kapcsolatát a két évezredes kereszténységgel.
Ez utóbbi kérdőjelnek, valljuk be, van éppen helye. Évente egymillióval apad a keresztény vallások híveinek száma a kontinensen (már a legkatolikusabb országok népszaporulata sem pótolja a fogyatkozást); a fiatalok túlnyomó többségét a szivárványeszmék és konzumálás „vallása” könnyedén elhódítja az egyháztól. Ádáz politikai vita zajlik napjainkban például arról, van-e helye keresztnek az olasz iskolák falán. Ilyen kérdés eddig fel sem merülhetett Itáliában, bár az állam és egyház szétválása a közoktatásban náluk is megtörtént a XX. században.
Az olaszországi „keresztháborút” nem mellesleg egy mozlim vallású állampolgár akciója robbantotta ki, aki 2, 4 és 6 éves gyerekeinek „szabadságjoga” nevében tiltakozik a helyi iskola falán függő keresztény jelkép miatt. Tény, hogy ma már tízmilliós nagyságrendben élnek az iszlámhitűek a csökkenő lélekszámú Európában, s egyre nagyobb mecsetek épülnek számukra Berlintől Marseille-ig.
Ebben a szellemi, lelki (és fizikai közegben) kell döntenie a földrészünket kormányzó – többnyire szintén szabadelvű – Európai Parlamentnek a kereszténység gyökereinek és értékeinek becikkelyezéséről a kontinentális alkotmányba. A nyugati politikusok sincsenek könnyű döntési helyzetben, de az olyan típusú posztkommunista országvezetők, mint a jelenlegi magyar kormányfő és külügyminiszter, az illetékes fórumokon meg sem mernek mukkanni erről a témáról, nehogy véletlenül „rosszul szóljanak”. Holott a magyar állam ezer és néhány évvel ezelőtti megalapítása percre pontosan megegyezik a hazai katolikus egyházszervezet megszületésével, s Árpád-házi uralkodónk révén mi magyarok szinte minden európai uralkodói házzal rokonságba kerültünk. Szent uralkodókat adtunk az egyháznak, és – mint a bevezetőben olvasható – még az eleinte csak Nyugatnak nevezett Európa védőszentje, Szent Márton püspök is a pannon föld szülötte.
Egy sok százmilliós lélekszámú (földrajzi) emberközösségnek, lakosságnak kétségkívül lehet gyökerek, hagyományok, erkölcsi normák és akár még hit nélkül is élni. De mi ebben a jó?