Gazdagnak, szegénynek

A szécsényi országgyűlésen vezérlő fejedelemmé választott Rákóczi Ferenc és a konföderált rendek esküokmányának egyik sora lett a jelmondata annak a kis tárlatnak, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának munkatársai, Rozsondai Marianne és Mázi Béla rendeztek a könyvtár Vasarely-termében. A Rákóczi Ferenc, „…a’ szabadságért öszve szövetkezett Magyarság vezérlő fejedelme…” című kamarakiállítás, amely november 14-ig tekinthető meg Budapesten, az Arany János utca 1. szám alatt, az MTA kevéssé ismert, gazdag gyűjteményének ritka értékes darabjait teszi közszemlére a Rákóczi-szabadságharc háromszázadik évfordulója alkalmából. Méreteiben eltörpül ez a fővárosi bemutató a Rákóczi család egykori birtokán, Sárospatakon látható állandó kiállítás mellett, az ezerszer félreértelmezett, elfelejtett és jóhiszeműen is meghamisított küzdelemnek azonban olyan jellemzőire ébreszti rá látogatóját, amelyek XXI. századi, Európát becserkésző nemzeti törekvéseinknek is irányjelzői lehetnének. Egyik fő látványossága például e kis kiállításnak az az imádságos könyvecske, amelynek fohászát maga Rákóczi Ferenc írta s nyomtatta ki (tíz kiadást ért meg a szabadságharc hét esztendeje alatt, az Akadémia épületében megtekinthető, debreceni kiadás föltehetőleg a legelső példányok közül való), hogy katonáinak napiparancs előtt (vagy helyett?) minden áldott nap felolvassák. A gyermekfejjel nevelőapja, Thököly Imre oldalán pogány törökökkel táborba szálló Rákóczi Ferenc – protestáns dédszülők unokája, jezsuiták tanítványa, kinek az első dolga esküvel biztosítani a négy bevett vallás jogait, midőn Erdély fejedelmének installálták – államférfiként pontosan tudta, és seregében is tudatosítani óhajtotta, hogy a nemzet szabadságvágya és a szabadság kiküzdése csakis keresztény erkölcsi alapon lehetséges, hogy az ország jövője csakis a keresztény Európával való érdekegyeztetés révén biztosítható. „Mivel hogy elménket szabadúlásunknak igyekezetire méltóztattad megmozdítani, cselekedeteinket igazgassad, karjainkat erősítsed, fegyvereinket élesítsed, hogy kegyes akaratodat tellyes erőnkkel követhessük. Adgy Uram azoknak kiket Vezéreinké akartál tenni, rendelésekben bölcsességet, az ellenkező dolgokban erősséget, a szerencsés állapotokban tartózkodást, a hadakozásban bátorságot, az álomban vigyázást, hogy a te akaratodnak útain járjanak…” Zászlóinak jelmondatát is e szellemben fogalmazta meg a vezérlő fejedelem: Az Isten az igaz ügyet el nem hagyja – olvashatjuk a sárospataki tárlaton a másolat formájában kiállított lobogón. Az eredeti példányon, amely a reá festett – töredékes – évszám miatt, 170. különös becsben áll, ez a jelmondat díszeleg: Pro Deo et Patria. Istenért és a Hazáért.
A Magyar Tudományos Akadémián – sajnálatosan rövid ideig – látható kiállítás legbecsesebb dokumentuma az az esküokmány – mondta még a tárlat megnyitója előtt Mázi Béla könyvtáros, a kiállítás egyik rendezője –, amelyet 1705. szeptember 20-án írtak alá a konföderált rendek képviselői. Elsőként Rákóczi Ferenc, majd Bercsényi Miklós, Forgách Simon, Esterházy Antal, Barkóczy Ferenc, Károlyi Sándor, Telekessy István, Dolny István, Pethes András, Pongrácz Imre és Wolfgang Gilling. Öt generális, négy püspök, valamint egy szabad királyi város, Szentgyörgy küldötte. A szécsényi országgyűlésen sok ezer ember jelent meg, nagyobb részük katona és szolgáló személyzet. De ott voltak a főrendi méltóságok, huszonöt vármegye és huszonhat királyi város küldöttei is. (A nádor, az országbíró, a kancellár nem ment el Szécsénybe.) Az eskütételre a vasárnapi szentmise után került sor, először a fejedelem tett fogadalmat a misét celebráló Pethes András egri nagyprépost kezébe. Telekessy István püspök magyar nyelven adta áldását rá. Gróf Bercsényi Miklós és gróf Esterházy Antal – Szécsény tábornoka mind a kettő – székestül háromszor emelte fel ezután a fejedelmet. Rákóczi az Emlékirataiban e tettüket azzal magyarázza, hogy így akarták a régi szokást felidézni, mikor is a magyarok vezérüket pajzsra emelték. Szintén az Emlékiratokból tudható, hogy mindössze három példányban készítették el az esküszöveget, ezt a három példányt valamennyien aláírták és pecsétjükkel hitelesítették. Rákóczi és a főrendek, valamint az egyházi méltóságok saját személyükben, a vármegyék és a királyi városok pedig küldötteik révén. A becses kézirat sorsát ma már senki nem ismeri, azt sem igen tudják, hogy az Akadémia tulajdonában levő dokumentumon kívül hol lehet a másik kettő. Az viszont bizonyos, hogy az akadémiai kiállításon fő helyen látható pergamen már száz esztendeje a tudós társaság tulajdonában van.
Fontos szerepet szán az akadémiai kis tárlat Rákóczi műveinek. A vezérlő fejedelem ugyanis, művelt, könyvszerető, irodalom- és művészetpártoló família sarjaként (a pataki kiállítás bőségesen szemlélteti a dédszülők, I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna iskola- és nyomdaalapító tevékenységét, könyvkiadást pártoló érdemeit) maga is szívesen írt. Az irodalomtörténészek soha nem feledkeztek meg róla, hogy nem csupán reálpolitikusként, a gazdasági élet megfontolt szervezőjeként és művelődéspolitikusként volt jelentős alakja históriánknak, de a magyarországi barokk irodalom számottevő szerzőjét is tisztelnünk kell benne. Amikor módjában állt, a fejedelemsége alá tartozó minden népnek a saját nyelvén nyomtattatta ki írásait. 1703-ban katonáinak írt fohászát például megjelentette latinul, németül és cseh nyelven is, a magyaron kívül. Bevezetőjében a fejedelem meg is indokolta, miért fontos, hogy valamennyi katonája az anyanyelvén ismerje meg ezt az imádságot: „a vitézlő magyar nép az ő kegyelmes jó urát s fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanulja.”
Amint a sárospataki állandó kiállítás rendezőinek, Jósvainé Dankó Katalinnak és Tamás Editnek is erős elhatározása volt, hogy a Rákócziak korát is szemléltesse, a fővárosi kis tárlat összeállítóinak is szándékukban állt, hogy az Akadémia birtokában levő Rákóczi-korabeli dokumentumokat, kéziratokat, régi nyomtatványokat közszemlére tegyék. Dicséretes elhatározás ez mind a két intézmény részéről. A felújított sárospataki várban azért, mert ez a hely fénykorát és dicsőségét, országos jelentőségű politikai, kulturális és művészeti kisugárzását a Rákócziaknak köszönheti. Rákóczi Ferenc, miután házasságot kötött az orleans-i herceggel, a francia uralkodóval és az osztrák császárnéval is rokon Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnővel, Patakon rendezte be közös életüket. (Fejedelmi módon, ezt a szabadságharc bukása, a fejedelem által soha el nem fogadott szatmári béke után dicstelen sorsra jutott, hatalmas Rákóczi-vagyonból megmaradt néhány becses tárgy is tanúsítja.) Biztos kézzel itt látott hozzá a mindössze tizennyolc esztendős fiatalember a vidék gazdasági fellendítéséhez. Papír- és fűrészmalmokat, üveghutákat létesített, szabályozta a szőlőművelést, és az ily módon minőségivé tett termésből hatalmas borkereskedelemnek teremtette meg az alapjait. Szabadságharcának is döntő (ám, úgy tűnik, megkésett) eseményeihez álltak őrt a pataki vár falai; itt tartották meg 1708 novemberében és decemberében a nemzeti összefogás megerősítése érdekében összehívott országgyűlést. Itt hoztak törvényt a harcoló jobbágyok társadalmi felemelkedésének biztosításáról, kimondván a katonai szolgálatot teljesítő jobbágyok hajdúszabadságát.
Nem akadt az országban olyan múzeumi gyűjtemény a Győri Egyházmegyei Kincstártól az Országos Műszaki Múzeumig, amelyik ne járult volna hozzá a maga anyagával ehhez a minden hazánkfiának, fiatalnak és öregnek egyaránt a figyelmére érdemes, nagyszabású prezentációhoz. A legnagyobb segítség természetesen a sárospataki Rákóczi Múzeum anyaintézményétől, a Magyar Nemzeti Múzeumtól érkezett, a fővárosi Rákóczi-kiállítást zárta be a Nemzeti Múzeum annak érdekében, hogy a sárospataki bemutatót képeivel, tárgyaival gazdagítsa. Pedig, a hallgatásba burkolózó vagy legfeljebb fanyalgó méltatásokat közreadó média antireklámja ellenére is roppant népszerű volt a budapesti tárlat. Bízzunk benne, hogy a fővárosnál jóval nehezebben megközelíthető Sárospatak Rákóczi-tárlata is megtalálja majd azokat a honfitársainkat, akiknek hevesebben dobog a szíve, ha a Rákócziak dicső korát idézi fel előttük valaki.
A Magyar Tudományos Akadémia könyvtára és kézirattára pedig azért érdemel e mindössze két és fél hétig látogatható minitárlat megrendezéséért dicséretet, mert az ismeretlenség homályából hozta fel kincseit, hogy a XVIII. század e dicső magyar küzdelmét, amelyre voltaképpen az egész művelt világ rokonszenvvel figyelt, a legapróbb részletekre is ügyelve, kellőképpen dokumentálhassa. Tudós társasághoz illőn azokra a szellemi vonulatokra is rávilágít ez a kiállítás, amelyek a vezérlő fejedelem gondolatait és cselekedeteit befolyásolták. Így került a tárlókba a Forgách Simon által kinyomtattatott Zrínyi Miklós-féle Török áfium. A császári seregből Rákóczi Ferenchez átállt tábornagy bevezetőt is írt kiadványa elé, amelyben azt állítja, hogy a Zrínyiek méltó utód-ja, Rákóczi Ferenc által vezetett magyarság azért érhetett el végre katonai sikereket, mert a vezérlő fejedelemben összegződik az őseitől örökölt katonai tehetség és a hadi fegyelem. Összehasonlítja a bevezető írója a német és a magyar katonát, és honfitársait mindenben jobbnak találja, mint a németeket. Erősebbek is, kitartóbbak is a magyarok, a nehézségeket is jobban tűrik a németeknél… Miért van mégis, kérdi, hogy a német szabadságunkat, jószágunkat sanyargatja, és a nyakunkon ül?
Ottlik György, a fejedelem főudvarmestere önéletírása révén lett az utókor figyelmére érdemes alakja a Rákóczi-szabadságharcnak. Emlékiratának kézírásos változata az MTA tulajdona, a kiállításon annál az oldalnál kinyitva látható, ahol a szécsényi országgyűlést örökíti meg, azt a sehol másutt nem olvasható részletet írva le, miként állították fel Bethlen Gábor fejedelem sátrát. A többszöri, sikertelen próbálkozás után Thaly Kálmán által „megfejtett” kézírás mellett ott láthatják az érdeklődők az akadémiai kiállításon a nyomtatott szövegváltozatot is. Szükség is van rá, az eredeti írásról azt is nehezen tudja megállapítani az olvasó, hogy magyarul írták.
Rákóczi Ferenc kezéből való, az ő aláírásával hitelesített az a hadparancs, amelyet Szemere Lászlóhoz, a szolnoki sánc kapitányához írt a fejedelem, utasítván a parancsnokot, hogy a sáncban szolgáló jászokat bocsássa haza, hogy a katonák váltani tudják egymást. (A jászok igen sokat vesztettek a török kiűzetésével, mert az eladósodott császári udvar elzálogosította az egész Jász-kunságot a német lovagrendnek. Az addig különleges kiváltságokat évező jászkunok szolgasorba sülylyedtek, érthető tehát, hogy közülük sokan csatlakoztak Rákóczi seregeihez.) Az Akadémia azon kéziratai közé tartozik ez a hadparancs, amelynek az adományozója is ismert alakja a magyar múltnak, nem csak az aláírója: Tompa Mihály ajánlotta fel 1868-ban a tudós társaságnak.

Talán arra a 2003-as esztendőben ismét életre kelt aggályra is bizonyságot kaphatunk egyes dokumentumok által, hogy vajon miért nem foglalta el mind a mai napig a nemzeti köztudatban az őt megillető, dicső helyet Rákóczi Ferenc modern és demokratikus nézeteink szerint is nagyszerűnek mondható harca. Miért ragadt meg a többség ismeretvilága és fantáziája a Thaly Kálmán által kreált kurucromantikánál, majd pedig, a mai felnőttek nemzedékei, A Tenkes kapitánya című tévésorozat kínálta, kalandfilm szintjén?
Rákóczi Ferenc emlékiratait szerette volna – föltehetőleg a fejedelem kétszázadik születésnapjára – francia nyelven kiadni a Magyar Tudományos Akadémia. Az eredeti kéziratot egy lelkes, külföldön élő hazánkfia másolta le s küldte haza. 1875-re el is készültek a szöveg kiszedésével, a bicentenárium évében Fraknói Vilmos, a Történettudományi Bizottság előadójaként számolt be róla, s arról is, hogy nem találtak olyan könyvkiadót, amely vállalta volna a megjelentetését. Ezért hosszas tanakodás után a bizottság úgy döntött, hogy húsz levonat elkészíttetésének költségét vállalja a tudós társaság, majd pedig a szedést megsemmisítik. Így is történt, a húsz példányból egy van jelenleg az Akadémia birtokában, ez is megtekinthető a vasárnap kivételével délelőtt tíz és délután öt óra között látogatható kiállításon. A – finoman szólva – furcsa történetet különbözőképpen kommentálta az utókor. Révész Imre, akinek az ötvenes években vállalt szerepe miatt nem igazán illeszthető pozitív jelző a neve mellé, azt állította, az Akadémia Habsburg-hű, szervilis szelleme miatt hiúsult meg ez az 1876-os kiadás. Hogy igaza volt-e, vagy sem a szolgalelkűség iskoláit kijáró ítéletalkotónak, ma már aligha eldönthető. De a különböző korokban voltaképpen ugyanazokon a gondolati grádicsokon haladó hivatalosságoknak a lehetséges megfontolásaihoz mégis csak közelebb viszi Rákóczi mai tisztelőit a Révész-féle okoskodás. Lehet, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia magyarjait is, a szovjet birodalom alattvalóit is azért kellett „illő” távolságban tartani Rákóczi Ferenc küzdelmeitől és annak népszerűsítésétől, mert a vezérlő fejedelem példáját látván, még utóbb rebellis gondolataik támadtak volna. Azért lett Tyukodi pajtás és Tenkes kapitánya itt a „sztár” hosszú-hosszú évtizedeken át, mert az ország államiságáért, európai elfogadtatásáért, nemest és pórt, vallási és etnikai kisebbséget egy nemzetté „konföderáló” keresztény nagyúr úgy munkálkodott „mindenek felett az Haza javára s annak oltalmára”, ahogyan sem előtte, se utána senki sem? Hogy törvénybe foglalta, „mind gazdagnak, mind szegénynek … egyenlő boldogulására és hasznára szolgál hadakozása”? Hogy személyes jólétét és irdatlan vagyonát is kockára tette e „közfáradság” érdekében? Hogy ez a huszonhét esztendősen fejedelemmé választott férfiú olyan mitát mutatott az államfői felelősségről, amihez felnőni századokon át senki nem tudott?
Az évfordulós esztendő végére álltak csak össze a háromszáz esztendeje, 1703. június 16-án elindított felkelést bemutató tárlatok. Segítségükkel azonban minden eddiginél teljesebb képet lehet alkotni Rákóczi Ferenc személyéről, küzdelmének igazságáról is, talán.