Az elítéltek kötél általi első kivégzését Constantinus Magnus (Kr. u. 274–337.) görög–római császárnak tulajdonítják, aki a Jézus iránti tiszteletből a keresztre feszítés helyett vezette be. Ha hitelt adunk Anonymusnak, az akasztás büntető módnak számított már őseink bejövetelekor is. Ő jegyezte fel, hogy „Hungvár Laborcz nevezetű ispánját Álmos vezér vitézei üldözvén s elfogván, egy folyó mellett azon a helyen fölakasztának”.
Tény, hogy a tolvajokat Szent László királyunk alatt akasztófára ítélték. (Pontosan úgy szólt a parancsolat, hogy ha szolgát érnek lopáson, és nem tudja megváltani magát ára szerint, vágják le az orrát; ha pedig másodízben fogják meg, akasszák föl.) IV. Béla korából maradt fenn az írás, hogy Lőrincz országbíró és a mocsonyi ispán, a Szörényi bánság védelmében legyőzvén a bolgárokat, sokat közülük felakasztattak a Duna partján, és a bánság nyugalmát helyreállították. A Werbőczy-féle Hármaskönyv már minősített is: a tolvajokat föl kell akasztani, a rablókat karóba húzni vagy kerékbe törni, a gyilkosokat pedig le kell nyakazni. A felsorolás persze nem teljes. Hiányzik belőle a tüzes vastrónus és még jó néhány középkori eljárás.
Az 1700-as évek Európájában születtek meg először a halálbüntetés-ellenes gondolatok. Az orvosok is szót emeltek a kínzás ellen, és azon vitatkoztak, hogy melyik a kevésbé fájdalmas: a kötél vagy a pallos. (A golyó csak a XIX. században jött divatba.) Sok uralkodó a „gyors és biztos” fővétel mellett döntött. Így született meg Franciaországban a nyaktiló, amely csak „hűsen nyakon legyinti az embert”.
1814-től a király már Magyarországon is kizárólag a nyakazást és az akasztást engedélyezte, de 1827-ig az alsóbb bíróságok még büntettek kerékbetöréssel és kézlevágással kombinált fővétellel vagy akasztással. Hazánkban 1872-ig volt a városoknak pallosjoguk, de az utolsó fővételre Kassán 1837-ben, Pesten 1842-ben, Újvidéken pedig 1853-ban került sor.
Ami az akasztást illeti: kezdetben bizonyára élő fa ágaira húzták fel a gonosztevőket, és ez később is gyakorlatban maradt. Az alábbi, 1291-ből való feljegyzés is erre utal: „Pervenit ad arborem platani, qui dicitur akaztofa” (a platánfához vezetni, amelyet így hívnak: akasztófa). Hogy kezdetben élő fákra húzták fel az elítélteket, abból az következik, hogy az akasztófa legrégibb alakja egyágú, illetőleg T formájú volt.
Az akasztófát később sokáig fából készítették. Valamennyi ismeretes neve ezt mutatja: akasztófa, bűnfa, háromfa, törvényfa s végül bitófa. Közülük a legrégebbi az akasztófa elnevezés.
A XVII. században hazánkban és minden bizonnyal más országokban is a kétágú akasztófa volt divatban. Erre utal Gyöngyösi István (1625–1704) Chariclia című versében a „háromfa” kifejezés: „Noha azt kévánom, karóban száradjon, / Avagy háromfára csakhamar akadjon.” Háromfának azért mondták az akasztófát, mert három gerendából állott, amelyből kettő a földbe volt állítva, megfelelő távolságra egymástól, a harmadik gerenda pedig a másik kettő felső végét kötötte össze. Ez az elnevezés azonban már jóval Gyöngyösi előtt, a XVI. század derekán közismert volt. Megtaláljuk például Tinódi Lantos Sebestyén (1510 k.–1556) Egervár viadaljáról való énekében is, azon a helyen, ahol Hegedős hadnagy kivégzéséről beszél: „Hegedős Istvánt hivaták, megfogák, / Csöpögteték, erőssen megvallaták. / Parancsolának hogy felakasztanák / Vár piaczán három fát állatának / Nyelve vallasa szerént (vallomásához képest – A szerk.) fel akaszták / Az párttartók fülöket mind lecsapták.” A „háromágú palota” kifejezés szintén akasztófát jelent, éspedig háromoszlopos, vagyis háromlábú akasztófát.
A kivégzés technikája 1748-ig az volt, hogy a keresztgerendához támasztott létrán a hóhér az elítéltet a nyakára tett hurokkal lépésről lépésre húzta fölfelé (esetleg felvitte a vállán), amíg a kötél végét az akasztófa kampójába nem illesztette, majd a delikvenst egyszerűen lefordította a létráról, s annak teste egy-két métert zuhanva a nyakánál megrándult. 1748-tól 1860-ig „modernizálták” a kivégzést: a megkötözött elítéltet a pribékek fémből és szíjakból font hámba ültették, s azzal húzták fel a magasba, ahol a hóhér a nyakára tette a hurkot. Ezt követően lent hirtelen eleresztették a hámot, s a test a mélybe zuhant. 1837. február 16-án ilyen hámba helyezve húzták föl Sümegen Fekete Jóskát, Sobri híres társát.
A régi akasztófák nagyon magasak voltak, hogy elrettentésül szolgáljanak. Magaslatra vagy a város kapuihoz helyezték el őket. Az akasztófa állítólag olyan magas volt, hogy egy lovas katona föltartott lándzsával ellovagolhatott alatta.
Az 1830–40-es években vezették be a bitófa használatát, amely egyetlen oszlopból állt. 1865-től 1988-ig kizárólag ezt alkalmazták. Tóth Béla (1857–1907) író, újságíró úgy tudja, hogy az oszlopakasztófának egy Mayer nevű brünni hóhér volt a feltalálója. Két méter harminc–negyven centiméter magas, tömör, szögletes cölöpöt kell elképzelni, a tetejébe függőlegesen, továbbá alul és az egyik oldalán belecsavart csigával, illetve fémkampóval. Előtte két- vagy háromlépcsős, elmozdítható zsámoly áll, hátul pedig létra támaszkodik hozzá.
Az akasztás a következőképpen zajlott: a két hóhérsegéd hátulról megragadta az elítéltet, megfordította, és szembeállította a bitófával, a hóhér pedig elöl összekötötte a két kezét, esetleg a combjához is rögzítette. Odavezették a zsámolyhoz, felléptették rá, háttal fordították az oszlopnak, amelyen vastag kötélhurok nyugodott. Ebbe lépett bele, és a két bokáját összekötötték vele, minekutána a kötél végét alul csigába fűzték. Eközben az ítélet-végrehajtó – a létra segítségével – leakasztotta a cölöp tetején lévő kampóról a fél–háromnegyed méter hosszú, két „fülben” végződő, ujjnyi vastag kötelet, s hátulról előrehajolva, hurokba szedve a kivégzendő nyakára helyezte. Ebben a pillanatban az egyik segéd az elítélt testét combjánál fogva megemelte, az ítélet-végrehajtó a kötéllel ugyancsak felfelé húzta, hogy a hurok felső végét a kampóba beakaszthassa, míg a másik segéd a zsámolyt tolta ki alóla. Amint a kötél vége elérte a felső kampót, az ítélet-végrehajtó a végét beakasztotta, a testet elengedték, s már lógott is, a hurok megszorult a nyakon, alulról pedig – meglehetős erővel – a bokakötéllel húzták lefelé a lábakat. A hóhér most két kézzel leszorította a fejet, majd félrefordította, hogy a gerinc utolsó csigolyáját, az atlaszt kiugrathassa… Az elítélt egy pillanatig érezte, hogy a kötél élesen a nyakába vágódik, de amikor az atlasza kiugrott, az agya abban a pillanatban kikapcsolt. Az ítélet-végrehajtónak már nem volt más dolga, mint hogy a kivégzett arcát kendővel letakarja, majd az ingét szétnyissa az orvos fonendoszkópja számára.
1989-től nem használják a bitófát. A Kozma Sándor utcai börtönépület egykori kivégzőépületét is elbontották. A hóhérok nevét azonban sokáig megőrizte az emlékezet. 1849-től kezdve volt pesti hóhér a brünni származású Bott (Both) Ferenc, az aradi vértanúk bakója, és budai hóhér a győri születésű Kornberger Mihály, Schuller (az 1830–40-es időszak pesti hóhérjának) egykori legénye. Kornberger 1867-ben bekövetkezett haláláig szolgált. Bott 1860-ban Bécsbe ment, onnan pedig Brünnbe, s ott halt meg 1881-ben vagy ’82-ben. 1881-ben, nyolcvanéves korában még tevékenykedett Lembergben egy kettős katonai kivégzés során. Kornbergert bizonyos Kozarek Ferenc nevezetű m. k. hóhér követte, vagyis állami ítélet-végrehajtó (elődei városi vagy megyei alkalmazottak voltak). Utóda 1885-től Bali Mihály lett. Beszélték, hogy Kornberger hazafias érzelmű ember lévén a vérbíróság által 1849-ben halálra ítélt hazafiak kivégzését megtagadta, s arra Bott önként vállalkozott. A XX. század negyvenes–ötvenes éveiből a két Bogár (apa és fia) neve ismeretes. A névsor persze nem teljes.
A halálbüntetést ellenző gondolat 1787-ben jutott el Magyarországra, és – bármilyen meglepő – abban az évben el is törölték ezt a büntetési nemet. 1791-ben, II. József császár halála után azonban visszaállították. 1814-ben megtiltották a kínzással tetézett kivégzéseket. 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályadíjat írt ki a büntetés és a halálbüntetés problematikájának tisztázására, amelyet Szemere Bertalan, később a szabadságharc belügyminisztere, majd miniszterelnöke nyert meg. 1878-ban megszületett az első alapos, a kor színvonalán álló büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex, amely mindössze két cselekményre rendelt halálbüntetést: az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésre és a király elleni merényletre.
Az első világháború magával hozta a halálbüntetés jogcímeinek kiterjesztését. 1930-ban további hatféle hűtlenséget soroltak a halálos ítélettel megtorlandó cselekmények közé. 1931–32-ben politikai célzattal bevezették a statáriumot. 1941-ben, amikor Magyarország is hadba lépett, rögtönítélő bíráskodást hirdettek. A második világháború alatt, majd utána is sűrűn működött az állami ítélet-végrehajtó, 1945-től pedig még több munkát kapott. A halálbüntetéssel sújtható cselekmények listáját erőteljesen kibővítették. Belevették a népbíróság által elítéltek kivégezhetőségét, a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelmét, a gazdasági bűncselekmények megtorlását, a közszükségleti cikkek engedély nélküli kivitelének megtorlását, az orgazdaság megbüntetését és a hároméves terv büntetőjogi védelmét. Széles körben élt a kormány az 1941-ben bevezetett rögtönítélő bíráskodás lehetőségével is.
És ami megdöbbentő: 1945-ben és ’46-ban előfordult a fővárosban nyilvános kivégzés. Egy ízben az Oktogonon és száznál több esetben a Markó utcai börtön Koháry utcára nyíló udvarán. A rögtönítélő bíráskodást 1953-ban a Nagy Imre-kormány szüntette meg.
Az ötvenes évek elejétől a halálbüntetést mind politikai, mind gazdasági, mind tulajdon elleni bűncselekményekre kiterjesztették. De hogy valójában mi számított bűncselekménynek, azt a hatalom döntötte el. A halálos ítéletek és kivégzések számáról azonban sem ebből az időszakból, sem a következőkből – a rendszerváltozásig – pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A statisztikai évkönyvekben 1952-ig, majd 1958-tól 1962-ig a halálbüntetés rovat egyáltalán nem szerepel!
A visszaemlékezések ellentmondók. Dr. Major Ákos akkori elnök szerint a népbíróságok 195–197 halálos ítéletet hoztak. Más források szerint 1949. január 31-ig a népbíróságok 180 ítéletet hajtottak végre. Nincsenek pontos információk az ötvenes évek koholt pereiről s az áldozatok számáról sem. Egyes kutatók az 1947–1953 között kivégzettek számát közel kétszázra becsülik. Minden jel szerint hamisított adatok szerepelnek a statisztikai évkönyvekben arról, hogy 1957-ben a bíróságok hány halálos ítéletet mondtak ki. Becslések szerint az 1956-ot követő, példátlan méretű megtorlás során 332 férfi és nő életét oltották ki. Az Igazságügyi Minisztérium és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának adatsora szerint 1971 és 1989 között 52 embert végeztek ki.
Az utolsó kivégzés hazánkban 1988. július 14-én volt: különösen kegyetlen módon elkövetett gyilkosság címén a 27 éves Vadász Ernő nyakára került hurok. Az utolsó nőt, a 36 éves Szabóné Simon Terézt 1962. augusztus 14-én vezették a bitófához, aki szerelemféltésből sósavval itatta meg élettársának két kisgyermekét. Közülök az egyik meghalt, a másik örök életére nyomorék maradt.
origo.hu
Különleges dolgot hagyott a magyarokra Ferenc pápa Budapesten
