Idehaza-odahaza

Kedves Uram!
Engedje meg, hogy baráti jobbomat (ha jobban tetszik: balomat) nyújtsam Önnek, s csak azért maradok meg a magázásnál, mert nem szeretném, ha csevejünket tolakodásnak, netán bizalmaskodásnak venné. Hiszen nem ismerem személyesen Önt, emlékezetem szerint sohasem találkoztunk se ifjúkorunkban, se írói forgolódásunkban. Midőn egy külföldies lapunk fölhívott, talán a legelsők közt, kissé anti-
szolidáris szégyenkezéssel vallottam be: nem tudok nyilatkozni az Ön személyéről s Nobel-díjas regényéről, hiszen egyiket sem ismerem. Ma sem egészen világos előttem, miért engem pécéztek ki véleményformáló értelmiséginek – ugyanígy járt az elsők között Csoóri Sándor –, hiszen annyit tudhatott a közélet, hogy inkább olyas barátok, írótársak megnyilatkozása lenne – lett volna – érdekes, akikkel Ön közelebbi viszonyban áll, mint utóbb kiderült számomra, alias Konrád György, Nádas Péter, Esterházy Péter, Eörsi István és társai, s akik bizonnyal mélyebb s eredetibb, igazságosabb véleményt tudnak/nának/tak volna formálni, mint elaggott jómagam.
Nem tudom, megkeresték-e ezeket a személyeket, sokáig hamari csönd fogta be a társlapokat az Ön írói munkásságát illetően. Azt azonban tapasztaltam, hogy Ön a megnyilatkozásaiban – talán némi joggal is – lesújtó véleménynyel volt (van) eme földről s lakosságáról, mely honterületről mindketten származunk.
Megvallom, mindez enyhe, de szimpátiával töltött el Ön iránt, hiszen magam is gyakran vagyok lesújtó véleménnyel erről a nép-lakosságról, mely között élünk, versben valahogy úgy fogalmazván:
„Látom: csupa hülye közt élek,
mégis szeretem e hülyéket,
hisz e hülyék csak azért élnek,
mert szeretik a hülyeséget.”
Nyomorú föld. Nyomorú nép. Gondolom, Ön ezt talán nálam is jobban megtapasztalta, mint regénye és nyilatkozatai tanúsítják. Mégis szeretném tudni, milyen mértékben tette tönkre az Ön hazaképét – ha volt ilyen tizenöt évesen – Auschwitz, érez-e reményt arra, hogy még egyszer hazájának tekintse eme területet.
Magam csak azért érzem valamelyest jogosultnak, hogy ilyen szomorú és nehéz kérdést tegyek föl Önnek, mert családomban közvetlen közelről, persze áttételesen, de átéltem a hazavesztés auschwitzi tragédiáját. Sógorom, aki ezerkilencszázhuszonhétben született egy katolikus pap és egy zsidó származású leány kapcsolatából, igen keservesen élte meg negyvennégyet. A pap – természetesen – eltűnt a homályban, a tanítóképzős fiatal leány magára maradt gyermekével egy váci családban, amely érzékelhetően nem nagyon örvendett a jövevénynek. Mondjam azt, hogy nem fogadták be? A leányanya a gyermeket kétéves korában árvaházba dugta, onnan vidéki nevelőszülőkhöz adták, ahol – János keresztnevét is Pistára változtatva, mint J. A.-nak; úgy látszik, ez a vidéki nevelőszülők gunyoros előjoga volt – istállóban aludt, ott étkezett, és karácsonykor is vissza kellett térnie a jászol mellé. Libát őrzött, ganézott, igyekezett kiszolgálni az őt olykor nadrágszíjjal fenyítő embergazdát, az iskolában még kis izraelita gyerekek eltángálásában is részt vett, midőn rádöbbent zsidó mivoltára, s a nevelőtiszten keresztül kinyomozta anyja akkori, negyvennégyes lakhelyét.
Hódmezővásárhelyen talált rá: a kórósovány nő mosókonyhában lakott, s tanítói képesítésével a vastelepen dolgozott. A fiú beállt a város egyik pékségébe inasnak, hogy édesanyját legalább a napi veknivel elláthassa, a műhelyben húzódott meg, s nyilas mestere még bokszolni is taníttatta, hogy legyen ereje elviselni a bármikori megpróbáltatásokat. És lőn.
Egy alkalommal anyjának hiába szállítmányozta a kenyeret – nem találta a mosókonyhában, a szomszédok tudatták vele, hogy már csak az állomáson találhatja meg. Ott is guggolt a többi deportálttal, kis motyójával. Anyja sírva kérlelte, tűnjön el, mert ha megtudják, hogy hozzá tartozik, őt is elviszik. Kék szemű szőke legénykénk ki is slisszolt az őrök közt, s nekiindult a városnak, visszafelé a talpfákon menetelve. S ott – ahogy sógorom mesélte – megrökönyödött attól a gondolattól, hogy ha anyját magára hagyja, esetleg elveszíti. Visszalopódzott a foglyok közé, akik Auschwitzban kötöttek ki, ahol Mengele elegáns intésére már a rámpáról félrevitték anyját, s midőn két nap múlva a fölső gerendára nadrágszíjjal fölerősítette magát, lógva észrevette ama füstöt, amely az édesanyját jelentette.
Ő mint erőteljes kamasz, kövecselt, dolgozott az ismert módon, amíg hirtelen fölbukkant a vonat a kanyarban; vagy el tudott ugrani előle valaki, vagy letiporta a vonat az őrök nagyobb örömére. Ő el tudott ugrani. Az más, hogy midőn krumplihéjat sikerült lopnia a szemétdombról, nem úszta meg ilyen egyszerűen, mert a tiszt huszonötöt csapott rá. Gondolhatnánk, megúszta, de utána hetekig mozdulni sem tudott a fabarakkból, amelynek rájuk gyújtásától jobban rettegett, mint az őrök rúgásaitól. Fölnézett az égre, látta lebukni a német őrt a toronyból, amint egy – történetesen néger – katona legéppuskázta, s ő fölszabadult.
Német orvosok rezekálták a tüdejét, hosszú hónapokig gyógyították Davosban, ahol a technikumban megtanult franciául is – a német immár adva volt –, műszerész lett volna, a közeli hoteltulajdonos lányának várható vőlegénye, de ő az első alkalommal fölküzdötte magát a Magyarországra jövő vonatok egyikére, hogy megkeresse múltját és hazaföldjét, amelyet – mekkora marhaság (?) – megcsókolt, hogy aztán a váci család egyszer s mindenkorra kitagadja, s belőle Fleischmannból Fejszéssé válva Trianonért bármikor életét adó magyar érzésű ember legyen. Hál’ istennek él, hősiesen tengeti magát pszichológusi nyugdíjából rokkant feleségével és családos fiúgyermekével. Őrá így hatott, ő így végezte be Auschwitzot.
Nehéz a szó. Gondolom, az Ön életét is determinálta Auschwitz. Már hogyne. Nobel-díjat kapott, s ezután mintha egyre jöttek volna a nyilatkozatok, mennyire „elveszett” az Ön számára Magyarország. Németországban él, németül él, távol attól a nyelv- és honterülettől, ahol született, nevelkedett. S valami olyas is fölmerült, hogy idehaza olyan antiszemitizmus van, amilyen Némethonban nincs, ezért is sokkal jobb és megnyugtatóbb kinn. Az is megemlíttetik, hogy a Sorstalanság voltaképpen és egyúttal az itthoni Kádár-korról is szól, hiszen mindkét diktatúra messzemenően elítélendő az Ön számára. És hasonlítanak is netán. Ha jól értelmeztem, legutóbb a Schröder-féle találkozón is kifejtette a két diktatúra veszélyét. Mármint a náci és a kommunista diktatúra elítélendő voltát.
Több kérdésem is lenne, ha megengedi, ezzel kapcsolatban. Ha már mint Nobel-díjas, a tekintélyét latba vetve politikai kérdésekben is vállalja az állásfoglalás felelősségét és fáradságát, nem találja-e úgy, hogy van egy harmadik világveszély, amely, ha nem is nyílt és szabályos diktatúraként, de a háttérben észrevétlenül gúzsba kötheti az emberek életét? Valami olyas pénzhatalom, amely megfosztja az egyes népeket és nemzeteket önállóságuktól, szabadságuktól? A nemzetközi és csempészett diktatúra nem érdemel-é éppen oly nagy figyelmet, mint akár az előző kettő? Ön talán jobban át tudja tekinteni a terepet, nem beszélve arról, hogy kivívott és felelősségteljes rangjánál fogva messze nagyobb hangsúlyt adhatna szavának, mint a közönséges halandó. Önt komolyan veszik. Tisztelik. Adnak a szavára, véleményére, figyelmeztetésére. Talán még államférfiak is, ahogy legutóbb Schröderen is tapasztalhattuk.
Más kérdés: Ön, akit annyi sorscsapás ért, s mint mondja is, a Kádár-rendszerben, a kommunista diktatúrában csakúgy alámerítették, mint a korábbi Magyarországon, amelyet nácistának ugyancsak megtapasztalt, végül is mint szabad szellem, milyen identitással bír?
Nem lehet könnyű. A hazaföld, a nyelv éppúgy meghatároz, mint holmi faji identitás, amelyről Radnóti ezt írja:
„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőiségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok… kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy én ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is.”
Neki sem volt könnyű élni, sem meghalni. Oly megrendüléssel olvastam, emlékszem, csöpp, három–négy éves gyermekeimnek az utolsó Radnóti-verseket, hogy bár ők még semmit sem értettek a szövegből, azt láthatták, apjuk szeméből szivárog a könny. Így kérdezem én Önt, ilyen mélységes megrendüléssel: vajon Ön magyarnak tartja magát, zsidónak vagy netán németnek? Tudom, van identitás. Akár akarjuk, akár nem. S ezzel valamilyen mértékben azonosulni kell. Tud Ön valamelyikkel azonosulni, s ha igen, „mit jelent ez Önnek?”
Azért űznek ezek a kérdések, mert magam úgy gondolom, ezen a nyelv- és honterületen a zsidóságnak éppoly nagy, fontos szerepe lehet, mint a magyarságnak – ha van ilyen, de mi is van „tisztán?” Emlékezetem szerint akkor ment igazán jól az országunk szekere, mikor az úgynevezett zsidók és az úgynevezett magyarok összedolgoztak. Mint a Nyugatban mondjuk Karinthy és Kosztolányi vagy Móricz és Heltai, Tersánszky és Füst Milán.
Odáig fajult bennem eme jó szándék, hogy ezerkilencszázkilencvenhétben azon gondolkoztam, folyóiratot kellene indítani Együtt címmel, amely ezt az együttest szolgálhatta volna. Sajnos bizonyos anyagi s talán bizonyos szellemi hiányosságok megakadályozták ezt a jövőmutató vállalkozást.
Lesz még egyszer – lehet még egyszer – ilyen ünnep a világon?
„Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok?”

Szeretettel várom kisegítő válaszát:
Gyurkovics Tibor