Luther és Kálvin katolikusok voltak. Mozgalmuknak, bár nem akarták, egyházszakadás lett a következménye. A református egyház reformálására törekvő Biblia Szövetségnek nem kell tartania ettől?
– A reformáció mozgalma gyökeres megújulást hozott. Az egyház alaptörvénye szerint a fundamentum azóta is a teljes Szentírás és az ebből fakadó hitvallások, a II. Helvét hitvallás és a Heidelbergi káté. Amíg ehhez igyekszik tartani magát ez az egyház, és amíg lesznek szószékek, ahol az igét ezek alapján hirdetik, mi itthon vagyunk. Annak semmilyen törvényes akadálya nincs, hogy egy lelkész és gyülekezet ma ezt tegye.
– Ön hogyan lett a reformáció szellemiségét valló lelkész? Mindig így gondolkozott?
– Én nem is akartam lelkész lenni. Édesapám lelkipásztor volt, akit a kommunisták bebörtönöztek. 1954-ben, amikor érettségiztem, azt mondták: sehova nem fognak fölvenni, olyan rossz a káderlapom. Orvos szerettem volna lenni, de apám rábeszélt, hogy menjek teológiára, és majd lesz valahogy. Hitbeli meggyőződés nélkül jelentkeztem, és úgy is szereztem diplomát. Azután Tápiószelére kerültem, négy falu tartozott hozzám; azt gondoltam, ha prédikálni kezdek, megtelnek a templomok. Ehelyett majdnem kiürültek. Ez nagyon megviselt. Úgy éreztem, valaminek történnie kell. Történt is nemsokára: az Isten megszólított.
– Ezt hogyan kell elképzelni?
– Isten mindig az igével szólítja meg az embert. Igehirdetést hallunk, és úgy érezzük: ez most nekünk, rólunk szól. Isten szava nem olyasmi, ami elől el lehet menekülni. Valósággal gyökeret ereszt a gondolataiban, nem tud tőle szabadulni. Ez az én esetemben úgy történt, hogy valakinek a javaslatára meghívtam Tápiószelére egy igehirdetőt. Trausch Lizának hívták; korábban festőművész-tanár volt, akinek igehirdetéseiről egyre többet beszéltek az országban. Korábban nem ismertem, de Pityipalkót is meghívtam volna, annyira vágytam rá, hogy történjék valami körülöttem. Azt viszont meg sem gondoltam, hogy először bennem történik majd valami. Miközben hallgattam az igehirdetést, eldőlt, hogy egész életemet Jézusnak átadom, magamat a rendelkezésére bocsátom. Attól kezdve már nem akartam más lenni, csak olyan lelkész, aki embereket vezet Istenhez. Ez volt az én megtérésem, bibliai kifejezéssel élve.
– Mit érzékelt a környezete a változásból?
– Attól kezdve az evangélium lényegéről prédikáltam, Jézusról, a bűnbocsánatról, a kegyelemrőI. És gyarapodni kezdett a gyülekezet, nemcsak templomba járókkal, de hitüket a hétköznapokban is vállaló emerekkel. Jó néhányan közülük téesztagok voltak. Elmentek a téeszbe, és azt mondták: elnök elvtárs, nem akarunk tovább a bűneinkben élni. Elloptunk ennyi meg ennyi kukoricát, zsákot, dohánykötöző spárgát, visszahozni nem tudjuk, de itt az ára! A téeszelnök őrjöngött, elzavarta őket, de a pénzt otthagyták. El kellett hívni a téesz jogászát meg főkönyvelőjét, hogy eldöntsék, hová lehet könyvelni a pénzt és milyen címen. Persze azt mondták: a pap megbolondította magukat! Pedig csak Jézus lépett be az életükbe. Később évente rendeztünk ifjúsági konferenciát, százötven–kétszáz fiatal jött össze. A tanácselnök behívatott, és azt kérdezte, mi volt ez. Azt feleltem: Kádár szerint Magyarországon vallásszabadság van; ha annyira igénylik, szívesen bejelentem a rendezvényeinket, de akkor is megtartjuk őket, ha nem egyeznek bele. Így is lett. Nem akadályozták ugyan a munkánkat, de figyeltettek, s a részt vevő fiatalok közül többet is megfenyegettek. A BM-ből küldték az ukázt a nagykátai járási rendőrkapitányságra – a fura az, hogy mindezt csak a rendszerváltás után tudtam meg egy magas rangú belügyestől, aki a figyeltetésben részt vett. De az alkalmainkat látogató fiatalok közé is küldtek besúgókat. Nekem kerek perec megmondták, hogy Tápiószelén fogok meghalni, onnan soha ki nem tehetem a lábam. Ezért csak a rendszerváltás után kerülhettem a Nagyvárad térre.
– Akkoriban alakult a Biblia Szövetség. Milyen céllal?
– Az volt a célunk, hogy az egyházban szétszórtan működő hívő közösségeket összefogjuk, és egységes bibliai tanítást adjunk nekik. S mivel az egyházban állandó problémák vannak a tanítás kérdésében is, közösen akartunk fellépni az evangélium ügyében. Szerettünk volna reformációt, hiszen protestáns alapelv az „Ecclesia semper reformari debet”, azaz: az egyházat szüntelenül reformálni kell. Az viszont már nagy baj, ha ezt nem érzik. A teológiai szóhasználatban a reformáció azt jelenti: visszatérés, visszaformálódás. Az 1517-es reformátorok azt mondták: vissza kell térnünk a Biblia tanításához, ahonnan a keresztyénség elindult.
– Milyen út az, amelynek az elejére kell visszatérni? S miért akar erről az útról állandóan letérni az egyház?
– Ennek az útnak a kezdete és végpontja ugyanaz: az Isten. Jézus mondja magáról: én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. S ennek az útnak minden lépését az Istennel való közösség határozza meg. Azonban az egyházat is bűnös emberek alkotják. Hiszen a keresztyén emberben is – noha a megtéréssel új természetet kapott – ott vannak a régi, romlott természet maradványai, ami sok baj okozója. Reformációra tehát a bűn miatt volt és van szükség. A bűn mindig el akar téríteni az eredeti céltól, ez a lényege.
– Hogyan szóródhatnak szét az egyházban a hívek, ha annak épp az a rendeltetése, hogy tömörítse őket?
– Nem szükséges lelki döntést hozni ahhoz, hogy valaki egy történelmi egyház tagja legyen. Elég, ha megkeresztelik gyermekkorában, aztán, ha fizeti a járulékot, az egyház tagjának számít. Azt ugyanis nehéz törvényben megfogalmazni, hogy Isten szemében csak a megtért ember számít egyháztagnak – hiszen a megtérést ki tudná tévedés nélkül ellenőrizni? A Biblia beszél igaz egyházról, amelynek tagjai azok, akiket Isten az üdvösségre kiválasztott. Ezért a reformátorok az egyházat „coetus electorumnak”, a kiválasztottak közösségének nevezték. Azt viszont nem tudjuk, hogy kik a kiválasztottak. Azt mondja a Szentírás, hogy Isten az igehirdetés által gyűjti össze őket – ezért akarja azt, hogy minden embernek hirdessük az evangéliumot, még akkor is, ha nem mindenki fog rá pozitívan reagálni.
– Melyik felekezet felel meg az igaz egyház kritériumának?
– Az apostoli hitvallás azt mondja: hiszek egy egyetemes anyaszentegyházat. Egyetlen egyház van, és ez különféle felekezetek tagjaiból áll. Az igaz egyház mint abszolút tiszta közösség itt a földön soha nem jelenik meg, ezen kár erőlködni. A reformátorok azt mondták, van egy látható és egy láthatatlan egyház. A láthatatlan egyház benne van a látható egyházban, de nem azonos vele. Ez persze csak a keresztyén felekezetekre igaz.
– Mitől keresztyén egy felekezet?
– Keresztyénnek csak az nevezhető, aki vallja Jézus Krisztus istenségét. Ti kinek mondotok engem? – kérdezi Jézus a tanítványait. Kinek mondjuk őt? Az erre a kérdésre adott válasz határozza meg, hogy keresztyének vagyunk-e. Jézus az én uram, királyom és istenem – vagy egy jó ember, próféta, vallásalapító, mitológiai alak? Persze a kérdésnek van egy másik oldala is: Ő kinek mond engem? Jézus egy alkalommal kijelenti: azt tekinti őhozzá tartozónak, „aki cselekszi az Atya akaratát”, tehát aki engedelmeskedik a Szentírásban megszólaló Istennek. A református egyházban is csak az tartozik Jézushoz, aki hozzá megtért, és követi őt. Más nem.
– A Biblia Szövetség kritizálja az ökumenikus mozgalmat. Miért?
– A Genfből irányított ökumenikus mozgalom és a hívők egysége két külön kérdés. Az előző egy szervezeti, reprezentatív egységen munkálkodik, a másik lelki természetű. Az Egyházak Világtanácsához kötődő ökumenizmusban mindig több volt a politika és az ideológia, mint a teológia. Teológiailag viszont ez a szervezet erősen hajlik a szinkretizmusra, noha a Szentírás tiltakozik az ellen. Az Egyházak Világtanácsa annak idején nem ítélte el sem a kelet-európai kommunista országokban, sem a Szovjetunióban, sem a Kínában folyó vallásüldözést. Ez tény. Viszont támogatásáról biztosította Fidel Castrót, az afrikai kommunista rezsimeket, és fegyverre adott pénzt a mozambiki marxistáknak. Mikor az orosz ortodox egyházat fölvették a világtanácsba, az oroszok által delegált főpapok rögtön a belső irányítói körbe kerültek – mára kiderült, hogy KGB-ügynökök voltak. Ilyen ökumenéből nem kérek. És olyanból sem, amely valamiféle vallási tolerancia jegyében az evangélium lényegét akarja elhallgatni, a missziót lefékezni. Nem mondhatom azoknak, akik nem léptek rá Krisztus követésének útjára, hogy barátom, mindegy, kiben hiszel, az üdvösség felé tartasz. Nem mondhatom, mert becsapnám. Azt kell mondanom, válts irányt, mert a világ útja a Megváltó nélkül a pokolba visz. Lehet, hogy az illető ítélkezőnek vagy szektásnak gondol. De lehet, hogy megmenekül. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Jézus az utolsó ítéletről szóló megrázó példázatában azt mondja: ahogy a pásztor egybetereli a nyájat, úgy lesz az egész embervilág odaterelve a színe elé. Lesznek jobb és bal keze felől állók. És Jézus diszkriminatív gesztust tesz. Elválasztja őket, mint pásztor a juhokat a kecskéktől. És az egyik ember üdvösségre megy, a másik kárhozatra. Ez nem illik bele a humanista gondolkozásba. Ez a keresztyénség egyik nagy botrányköve, de ha az egyház elhagyja ezt a tanítást, bele fog olvadni a világba, ami egyébként a szemünk láttára történik. Én református pap létemre bárkivel, aki Jézus Krisztust megváltójának vallja, együtt tudok imádkozni, és nem érdekel, honnan jött. Mert az az ember a kecskék nyájából átkerült a juhok nyájába. Ez a lelki ökumené.
– Sok ember úgy gondolja: „ha én volnék az Isten, senkit sem küldenék a kárhozatra. Akkor én irgalmasabb, méltányosabb vagyok, mint ő?”
– Ezt a kérdést az az ember teszi fel, aki mindent önmagához akar mérni, még az Istent is. Korunk embertípusa az önmagát istenítő ember, aki fölött nincs senki. Ez az ember azonban csak addig nagyszájú, míg meg nem suhintja a halál. Akkor egészen kicsivé lesz. Elkezd félni, és maga sem tudja, vagy nem meri kimondani, mitől. Attól, aki őt teremtette, aki előtt meg kell jelennie, akár hitt benne, akár nem. Ádámban az egész emberiség fellázadt az Isten ellen, ezért mindenki megérdemli a kárhozatot, az úgynevezett jó cselekedeteivel együtt. Hogy ehhez az óriási lázadó masszához az Isten mégis irgalommal fordul, és felkínálja a megtérés lehetőségét, ez mutatja, mekkora a szeretete. Mindezt én csak hirdetni tudom, a Szentlélek viszont be tudja bizonyítani. A Szentlélek Jézusra mutat, aki sokkal irgalmasabb, mint mi vagyunk. Amikor Jézus eljött ebbe a világba, megmutatta, hogy mennyivel irgalmasabb. A bűntelen meghalt a bűnösökért, az igaz a nem igazakért.
– Egy ilyen irgalmas és mindenható Isten miért engedi, hogy teremtményei kaotikus, szenvedésekkel terhelt világban éljenek?
– A mai ember legnagyobb fogyatékossága és sok-sok szenvedésének oka éppen az, hogy nem ismeri a bibliai, tehát az önmagát kijelentő Istent. Van saját elképzelése róla, s ha olyasmi történik, ami ezzel nem egyezik, azt mondja: nekem, nekünk ilyen isten nem kell. Miért engedi a nyomorúságot, a betegséget, a halált, a kárhozatot? A Biblia viszont szuverén Istenről beszél, aki nem szolgálja ki az elképzeléseinket, sőt egész másként gondolkozik, mint mi! Sok minden van, amit nem értünk. De csak a kitalált istenektől lehet számon kérni bármit is, az igazitól nem. Egy igehirdetésben hallottam: amit nem értünk, azért imádhatjuk az Urat. Ez a helyes hívő magatartás. Jézus nem azt mondta az embereknek, hogy filozofáljanak az Istenről. Azt mondta: kövessetek engem. És itt a kiválasztás titka: volt, aki követte, volt, aki nem.
– Ezt nem a szabad akaratából dönti el az ember?
– Az üdvösséget az ember nem képes elérni, viszont megkaphatja ingyen, ajándékba. Ez a kegyelem. A hitet, amellyel az üdvösséget átveheti, szintén Isten támasztja benne. Hol van itt a szabad akarat? Az ember akarata a bűnesettel fogságba került. Ez azt jelenti, hogy van szabad akarata – a rosszra. A bűnt legtöbbször akarva cselekszi, ezért megmaradt a felelőssége. Káinnak azt mondja Isten: „Vigyázz, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta!” Káin mégis öl.
– Az ökumenizmus hívei azt tartják, hogy amíg nincs szervezeti egység, a keresztyénségnek nem lesz hitele a társadalomban.
– Tényleg nincs hitele a keresztyénségnek, és ez baj. Ehhez fel kellene mutatni az egészséges keresztyén életet. Ezért van szükség tiszta tanításra. Anélkül nem megy. Ma a megtérő fiatalok első gondolata az, hogy „lelkipásztor leszek”, mert azt hiszik, ez az egyetlen keresztyén perspektíva. A legtöbbnek meg sem fordul a fejében, hogy keresztyén újságíró, orvos, mérnök, autószerelő legyen. Értelmiségieink azonban, tisztelet a kivételnek, igen alacsony szintű teológiai tájékozottsággal rendelkeznek. Sok hívő kitűnő szakember a saját területén, keresztyén mivoltában viszont óvodás szinten áll. Aki megtért, annak megadatott az üdvösség, s kapott egy csodálatos életcélt is: élhet az Isten dicsőségére, ami beragyogja az életét, a munkáját. Ehhez nem a felekezetek szervezeti egységére van szükség, hanem arra, hogy a hívők mélyebben megismerjék Istent és az Ő akaratát.
Sípos Ete Álmos 1937-ben született Budapesten. Édesapja Kisújszálláson volt református lelkész, a kommunisták többször bebörtönözték, az 1956-os forradalom után olyan súlyosan bántalmazták, hogy fél oldalára megbénult. A fiatalember teológiai tanulmányait Debrecenben kezdte, Budapesten fejezte be. Ezt követően huszonnyolc évig vezette a tápiószelei gyülekezetet, miközben feleségével együtt illegális ifjúsági munkát végzett. Tíz éve a Nagyvárad Téri Református Egyházközség vezető lelkésze, a Biblia Szövetség főtitkára. A Sípos házaspárnak tizenegy gyermeke született, közülük négyen gyakorló lelkipásztorok, egy leányuk Ecuadorban misszionárius.
origo.hu
Különleges dolgot hagyott a magyarokra Ferenc pápa Budapesten
