Könyvesház

Napfényműterem
Mai Manó, a fotóművészet klasszikusa
P. Szabó Ernő

Hosszú éveken át csak azért tettük be a lábunkat a Nagymező utca 20. szám alatti épületbe, hogy külföldi utunk előtt a személyi igazolványunk ellenében fél órára kölcsönkaphassuk az akkoriban máshol föllelhetetlen nyugati kempingjegyzéket, esetleg befizessük a kölcsönzési díjat a két hétre bérbe vehető Trabant- vagy Wartburg-egységcsomagokra, amelyek nélkül szintén nem volt tanácsos elhagyni az országot nyugat felé. Így azután észre sem vettük, milyen épületben járunk egyáltalán. Kevesen tudták, hogy a harmincas években itt működött az Európa-hírű Arizona mulató, azt pedig még kevesebben, hogy az épületben a XIX. század végétől jó két évtizeden át az ország egyik legnevesebb fotográfusa, Mai Manó dolgozott.
Elég lett volna pedig fölnézni a homlokzatra: a Zsolnay-gyárban készült kerámiák, pirogránit szobrok többsége túlélte az idők viharait, s még akkor is ki lehetett venni az egykori napfényműterem fémszerkezetének nyomait, amikor az épület egyéb részeit szinte a fölismerhetetlenségig átalakították. Ahogy Kincses Károly fotótörténész írja a Mai Manó fotográfiái című kötetben: ebben az épületben minden azt a célt szolgálta, hogy aki ide érkezik fényképeztetni magát, azt érezze, róla s családjáról is valóban jó kép készül. Az örökkévalóság – de legalábbis a jó polgári osztály tagjai számára, akik előtt büszkélkedni lehet a jeles alkalmakkor készíttetett fotográfiával. Mert – amint a könyv bevezetőjében Nádas Péter megjegyzi – az a túl gyorsan gazdagodó magyar társadalom sem sokban különbözött a maitól, a fényképezőgép elé állt polgári egyének „nemcsak a gazdagságot és a luxust, de ezeknek akár a látszatát is” igen kedvelték.
Mai Manó pedig értette, hogyan tegye elégedetté ügyfeleit. A küszöbön a ma is látható Salve felirat fogadta az érkezőt, a vitrinben a korábbi sikeres képek sorakoztak, a váróteremben kényelmes székek, folyóiratok. A kiöltözött ügyfelekkel a szintén elegáns mester hosszan elbeszélgetett, mielőtt fölvitte volna őket a műterembe, hogy a – fejben közben már tökéletesen kialakult – fényképet elkészítse. Nem is volt hiánya megrendelőkben. 1878-as önállósodása után több mint harminc év alatt felvételek tízezreit készítette, s csak betegsége gátolta meg a munkájában a tízes évek elején. A jó polgári társadalom – az alsó középosztály – legkeresettebb fényképészeinek egyike lett. A legelőkelőbb kuncsaftokra nem is pályázott, azoknak ott volt például a Dorottya utcában Strelisky; a katonák, munkások, közemberek pedig szintén máshová jártak: a Népliget vagy a Rákóczi út Keleti pályaudvar – Blaha Lujza tér közötti szakaszán található kevésbé neves fotósokhoz.
Népszerűségét kiváló szakmai felkészültségének köszönhette, amelyet az 1855-ben született mester Pest legjobb fotográfusai mellett, később két évig Grazban dolgozva szerzett meg. Nyolcévi tanulás után lett önálló, s hamarosan mint gyermekfelvételek készítője tett szert hírnévre, ezt az 1889-es párizsi világkiállításon nyert aranyérme is igazolta. A kötet fotóinak nagy része is gyermekeket ábrázol. Talán ahhoz volt különleges érzéke, hogy kiválassza, milyen játék társaságában fotózza őket, talán ahhoz, hogy megvárja a legmegfelelőbb lélektani pillanatot – ahogyan azt a Vértes Gyurikát két-, négy- és ötéves korában megörökítő három felvétele is mutatja.
Jó pszichológiai érzékét talán apjától örökölte, aki prágai orvosi tanulmányai után Pesten még bölcsész szakot is végzett. Így érezhette meg, mit várnak tőle felnőtt vendégei, akik között néhány igen neves személyiség is akadt, például Kossuth Ferenc, a „vasminiszter” Baross Gábor vagy éppen a fiatal Bartók Béla. A portréfényképezés mellett időnként a riport- – vagy dokumentarista – fotó területére is átmerészkedett, fényképezte például az 1889-es véderőjavaslat elleni tüntetést, Ferenc József 1892-es jubileumi budapesti koronázási ünnepségét, Kossuth Lajos 1894-es temetését.
A megrendelők elismerése mellett díjak sokaságát is elnyerte itthon és külföldön. Publikációi, pedagógiai működése révén szakmai körökben is magasra értékelték munkásságát, amelyet A Fény című, havonta megjelentetett fényképészeti szaklap 1906-os megindításával s öt évig szerkesztésével koronázott meg. Akkoriban lendült föl a magyar fotográfia, de mint oly sok más területen, az első világháború itt is meghozta a törést. Mai Manó 1917-es halála után az épületben 1931-ig a románok elől Aradról menekült Weisz Hugó működtette a fotóműtermet, amelynek átépítését a földszinti Arizona tulajdonosai, Rozsnyaiék kezdték el 1936-ban, majd a „szocialista tervgazdaság” kivitelezői folytatták egészen a nyolcvanas évek végéig. Veres A. Pál már 1941-ben fölvetette, hogy a Magyar Fotográfusok Házát itt kellene létrehozni. Kincses Károlynak és a fotó többi megszállott hívének azonban csak az ezredfordulóra sikerült megvalósítani a tervet. Olyannyira, hogy Mai Manó nemcsak saját hazájában, de saját házában is prófétává válhatott, hiszen az Ab Ovo Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum albuma most abból az alkalomból jelent meg, hogy október 27. és december 2. között a Mai Manó-ház André Kertészről elnevezett kiállítótermében Mai Manó fényképeiből rendeztek reprezentatív tárlatot.
(Kincses Károly – Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo Kiadó – Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Nemes hiány
Halhatatlanok olcsó kiadásban
Balavány

Mi a közös Pilinszkyben, Móriczban, Nemes Nagyban, Illyésben és Kosztolányiban? Először is a felsoroltak a magyar irodalom klasszikusai. Vagy: a klaszszikus irodalom magyarjai. Minőségi irodalmárok, ma úgy mondanók, virtuózok, menők (high quality), akik közös nyelvet ismertek és használtak. E nyelvet egy kipusztult nemzedék írásos emlékeiből próbáljuk megfejteni, mint régészek a hieroglifákat. Nem mintha nem lennének írók ma is; csakhogy sokuk olyan nyelvet használ, ami hasonlít ehhez, de kevesebb egy dimenzióval: mélysége nincs. A mai virtuózoknak fölösleges bármit mondaniuk, elég, ha beszélnek. Azok öten, akár örök kortársaik – Balassi, Arany, Móra, sorolhatnám –, mondani is akartak valamit.
Mikor Kertész Imre Nobel-díjas lett, a Népszabadság vezércikkírója azt állította: azért történelmi ez az esemény, mert provinciális, századok óta öngettójában senyvedő irodalmunk végre Európába érkezett. (Hála Imrének, mondta egy rádióinterjúban Spiró.) Ez nem igaz. A Móricz, Nemes Nagy, Pilinszky, Kosztolányi, Illyés által használt nyelv a prekertésziánus korban is az európai kultúra része volt.
Ennek a nyelvnek az élet a lényege. Arra szolgál, hogy az ember nekiálljon megismerni önmagát meg a világot. Ennek a nyelvnek, kedves gyerekek, méltósága volt, akkor is, ha ezt a szót ma külön el kell magyarázni. Nem való volt hörgésre, röfögésre. Forrt ez a nyelv, mint a bor, ontotta saját szavait, szabályait, alkotta önmagát. Így tudott szólni: „Most jöjjetek arkangyalok / a lelkem úgy riad / S te istenem, fogd fáradott,/ hulló karjaimat.” És: „A bogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű pusztára szóló szégyen volt, de a bolhát a társaságban is nyugodtan, sőt némi derültséggel vadászták.” Meg hogy „… képes lett volna fejjel előre levetni magát a kazalról, s úgy is érezte, szárnya van, csak akarni kell, odarepül, ahova akar, a lányhoz, a lány ölébe, a lány ujjára, mint egy kismadár.” És így: „Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre, és nem az egészet írjuk meg egyszerre; egymástól mintegy független versszemcsék gurulnak be a gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a meghatározott súlyuk és kiterjedésük. A vers részecsketermészetű.” S hogy: „Semmije sincs, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.” Mi a közös ezekben a szövegekben? Első látásra semmi. Második látásra van szükség, például ez a közös bennük. De a mai embernek csak első látása van. Elementáris hiányérzet késztette írni a felsorolt öt szóvirtuózt; olyan korban éltek e földön, amikor az ember legalább ráeszmélt arra, hogy valami hiányzik belőle és a világból. S úgy gondolta, ezt a valamit azonnal meg kell keresni, de legalább megpróbálni megfogalmazni a zegzugos, ügyes-bajos, mindenségméretű hiányt – s mivel ez nemes hiány, szépen, mert az illik hozzá. Ma olyan korban élünk, amikor erre nincs igény; nincs ráeszmélés, csak artikulálatlan hiányérzet.
A nyelv, amelyen ezek az emberek írtak, édes és titokzatos szimbiózisban élt egy furcsa társadalmi entitással, amelyet jobb híján kultúrának nevezünk. A kultúra szó a latin colere (művelni) igéből származik. Eszerint a kulturált ember művelt ember lenne. De amikor valaki földet művel, az ugyanez (colere). Beleerőlteti a vasat a kemény, dög talajba, kínkeservesen kiborogatja a rögöket, aztán elporhanyítja a földet. Magot szór bele, öntöz és vár. Ilyesmi ez a Domokos Mátyás szerkesztette sorozat; közös vonása a fenti műveknek, hogy eddig ötüket adták ki, finom megjelenésű, puha borítós könyvekben, hétszáz forint alatti áron: Kosztolányi válogatott verseit, Illyéstől a Puszták népét, Móricz Pillangó című kisregényét, egy Nemes Nagy Ágnes-versválogatást esszékkel és egy Pilinszky-gyűjteményt.
(Kosztolányi Dezső: Válogatott versek; Illyés Gyula: Puszták népe; Móricz Zsigmond: Pillangó; Nemes Nagy Ágnes: Válogatott versek és esszék; Pilinszky János: Válogatott versek. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. A kötetek ára: 1000 forint)

Az elfeledett tartomány
Ismeretterjesztő album Burgenlandról
Szajlai Csaba

Hiánypótló – reprezentatív kivitelben megjelenő, ismeretterjesztési kategóriába tartozó, de tudományos igénnyel megírt – művelődéstörténeti albumot jelentetett meg a Mikes Kiadó Burgenland címmel. Legeza László a több mint ezer éven át Magyarországhoz tartozó Várvidék és Felső-Őrség, valamint az Őrség történelmi és népi emlékeit mutatja be 263 nagyméretű színes kép segítségével.
Ha valaki esetleg nem tudná, ezen a vidéken sorra épültek a bevehetetlen „sasfészkek” és vízivárak, nem a véletlen műve tehát, hogy a Trianonban történt elszakítás után a tartományt Burgenlandnak nevezték el.
A kép-, illetve a magyar–német szöveganyag jól szemlélteti e vidék Európát gazdagító magyar örökségét, amelyet ezer év után az osztrákok a jó gazda gondosságával őriztek meg. A képeskönyv olvasása és lapozgatása során ugyanakkor magától adódik a kérdés: hogyan is feledkezhetett meg az anyaország erről a kincsről, amely Bécs közelségében jellegzetesen magyar tudott maradni. Az egyik válasz, hogy a hazánkkal határos területek közül Burgenlandban található a legalacsonyabb lélekszámú magyar kisebbség. Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a magyarok aránya a tíz százalékot sem érte el, s a következő évtizedekben ez is állandóan csökkent. Az elcsatoláskor a mostani tartomány 350 helységéből csak ötben – Alsóőrött, Felsőőrött, Felsőpulyán, Középpulyán és Őriszigeten – voltak többségben a magyarok. A hidegháború idején „leeresztett” vasfüggöny pedig évtizedekre megszüntette a családi és gazdasági kapcsolatokat az odaáti kisebbség és az anyaországiak között.
Megoldhatatlannak tűnt az ellentét; miközben ugyanis földrajzi értelemben hazánk csak nyugat felé nyitott – a Kárpát-medencének természetes határai vannak hegyekkel és folyókkal –, addig politikai értelemben több mint negyven évig elzárták tőlünk azt a világot. A mű minden egyes képe, minden egyes sora egyébként azt illusztrálja, hogy a Nyugat ismét elérhető. Nekünk, magyaroknak azonban csak Burgenlandon keresztül.
(Legeza László: Burgenland. Mikes Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 5900 forint)

Fókusz Könyváruház
Szépirodalmi sikerlista

1. Moldova György: A tékozló koldus, 2. A foltozott halál. Riport az egészségügyről – Urbis Könyvkiadó 2000 Ft
2. Moldova György: A tékozló koldus, 1. A mentők csillaga. Riport az egészségügyről – Urbis Könyvkiadó 2000 Ft
3. Kertész Imre: Felszámolás – Magvető 1890 Ft
4. Coetzee, J. M.: A barbárokra várva – Art Nouveau 1490 Ft
5. Bolgár György: Vágy-kész regény – Ulpius-ház 2480 Ft
6. Coelho, Paulo: Az alkimista – Athenaeum 2000 1690 Ft
7. Woolf, Virginia: Mrs. Dalloway – Európa 2200 Ft
8. Coelho, Paulo: Veronika meg akar halni – Athenaeum 2000 1690 Ft
9. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek – Helikon 1400 Ft
10. Fallaci, Oriana: A harag és a büszkeség – Focus Kiadó 2499 Ft