Örökzöldek

A melódia csak nem akar kimenni a divatból. Sőt, mintha reneszánszát élné. Újabb és újabb szalonzenekarok tűnnek fel, válnak népszerűvé tévéműsorokban, pódiumokon. Mind közül a legrégibb és legismertebb a Dobsa Sándor vezetésével négy évtizede működő Stúdió 11, a Magyar Rádió együttese.

Hitvallásuk a kezdetek óta nem változott: az énekeseket, szólistákat a legjobb színvonalon kell segíteni, az egyéni zenei tudást és tehetséget a koncerteken kell megmutatni. A Stúdió 11 két neves alapító zenésze, Dobsa Sándor és Zsoldos Imre ebben egy életre megegyezett. A szolgálat ugyanis nem jelenti azt, hogy a zenész ne mutathassa meg a tudását. Csak nem szabad összekeverni a helyeket és alkalmakat. Ezért is emlékezhet minden zenész szívesen a Stúdió 11-gyel töltött időre. És a magyar könnyűzenei élet színe-java á-tól z-ig, Ambrus Kirytől Zoránig e csoportba sorolható. „Kuncsaftja” volt a Stúdió 11-nek az eltelt évtizedekben Adriano Celentano, Vico Torriani, a Kessler nővérek, az amerikai Kanoi Braders, Gianni Morandi, Rita Pavone vagy a keletnémet Fred Frohberg is. A világhírű hangszeresek közül dolgoztak Acker Bilk klarinétművésszel, Toots Thielemans szájharmonikással, Tommy Vig magyar származású vibrafonossal, a magyar dzsessz élvonalból pedig szinte mindenkivel. Említhetjük Szakcsi Lakatos Bélát, Pege Aladárt, Lakatos „Ablakos” Dezsőt, Deseő Csabát, Gőz Lászlót, Berki Tamást, Kósa Zsuzsa dzsesszénekesnőt, Molnár Gyulát, a Molnár Dixieland Band szólistáját, Bontovics Katit, Vukán György zongoraművészt.
Az évtizedek során persze sokat változott a Stúdió 11 szerepe a Magyar Rádióban és a hazai zenei életben egyaránt. A hőskorszakban, a hatvanas–hetvenes években a rádió volt a könnyűzenei élet irányítója, emlékezik Dobsa Sándor. A hat táncdalfesztivál (1966 és 1972 között), a Tessék választani!, a Made in Hungary – elsősorban Bolba Lajosnak köszönhetően – országos esemény lett, és mindannyinak zenei főszereplője volt Dobsa Sándor és a Stúdió 11. A fesztiválok dalait azután a rádió tette slágerré. S bár ezután csendesebb korszakok következtek, munka mindig volt elég. A zenekar ugyanis, mivel képzett, jó zenészekből áll, minden könnyű műfajban otthon van. Ha szükséges, táncdalénekesek, szólisták kísérője, közreműködik slágerzene, sanzon, operett, rádiós daljáték, filmzene vagy dzsesszmelódia felvételén. A legutóbbi időkben azonban ismét előtérbe léphetett. Vasárnaponként Promenád címmel egyórás élőkoncertjét közvetíti a Petőfi rádió a Márványteremből – nagy sikerrel. Az itt készült felvételek a kívánságműsorok számai között is szerepelnek.
Dobsa Sándor mellett már csupán Söptei Géza játszik az alapítók közül az együttesben, amelyben negyven év alatt huszonhatan fordultak meg. A jelenlegi, a születésnapot ünneplő gárda tagjai: a három szaxofonos – Csepregi Gyula, Kalmus Pál és Söptei Géza –, a két trombitás – Csizmadia Gábor és Sipos Endre –, a harsonás Barbinek Gábor, a gitáros Tóth Gyula, a basszusgitáros Balázs Gábor, a dobos Debreczeni Csaba és a két billentyűs: Rátonyi Róbert és Dobsa Sándor. Ők tizenegyen adtak koncertet tegnap, péntek este a József Attila Színházban, hogy megidézzék a múltat, és megmutassák, mit tud a Stúdió 11.
Az egyetlen, államilag fenntartott könnyűzenei együttesnek – amely a Magyar Rádió szervezetébe tartozik – mindig ügyelnie kellett a színvonalra. A Stúdió 11-be kerülni csak próbajáték után lehet, amely során az együttes is megvizsgálja, hogyan illik az új tag a zenei hangzásba. Jó jel, hogy a legutóbbi harsona-próbajátékra öt fiatal jelentkezett, a Stúdió 11 tehát még sokáig nem megy ki a divatból.
„Ehhez a munkához elhivatottság kell – mondja Dobsa Sándor –, itt nincs lehetőség a rockélettel járó csillogásra. A szeretetet nem rajongóktól és nem közvetlenül kapjuk meg. Sokat kell stúdióban dolgoznunk, sok a zenei kiszolgálófeladat. Az együttes tagjai a dzsessztől a sanzonokon és a dixielanden át a dzsesszrockig mindenhez értenek, használhatóságuk tehát nagyon széles körű. S míg a konkurencia megengedheti magának, hogy csak azokat a dalokat játszsza, amelyeket az ország fütyül, a Stúdió 11 vállal kevésbé népszerű munkákat is, így például kortárs zeneszerzők műveinek felvételét.”
A Magyar Rádiónak 1948 óta volt saját tánczenekara, amely eredetileg big bandként indult Martiny Lajos zongorista vezetésével. Amikor Dobsa Sándor 1958-ban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzését követően újoncként, ám a vendéglátóiparban már rutint és sok kiváló, neves kolléga ismeretségét megszerezve a zenekarhoz szerződött, többek között Berki Géza, Zsoldos Imre, Deák Tamás, Mrnák József, Bleyer Péter és Zsoldos Ernő lettek a társai. A zenekarvezető, Balassa P. Tamás pedig hamarosan átadta az ifjú zenésznek a zongoristafeladatokat. Néhány év múlva, 1963-ban döntöttek arról, hogy a tánczenekart a kor igényei szerint karcsúsítani kell, így született meg a tizenegy tagú, hét fúvósból és négy ritmushangszerből álló formáció, amely Dobsa Sándortól, a művészeti vezetőtől kapta a nevét. A Stúdió 11 egyformán utalt az együttes létszámára és fő működési területére. Dobsa Sándor úgy véli, a legjobb, legerősebb korszakuk az volt, amikor Zsoldos Imre és Tomsits Rudolf egyaránt az együttes tagja volt.
„Négyfajta feladatom van – foglalja össze munkáját Dobsa Sándor –: elsősorban zongorista vagyok, aki a mesterséget jól elsajátította a főiskolán, emellett az összhangzattant is megtanulta, így elég jó hangszerelő is lettem. A könnyűzenei hangszerelés azonban, főként a Stúdió 11 hangszeres összetételét figyelembe véve, más tudomány, mint a klaszszikus összhangzattan. Emellett zeneszerző is vagyok, több mint száz dalt írtam, amelyek közül az elsőt Kovács Kati énekelte: Félútról az ember visszanéz volt a címe. A legtávolabb tőlem a menedzseri feladatok állnak, de ezeket sem lehet kikerülni. Tudom, hogy még többet lehetne tenni a zenekarért. Ennyire telik.”
A világ változása ma már nem a nagy létszámú együtteseknek kedvez, még ha a tizenegy – összehasonlítva például a száztagú cigányzenekarral – nem is nevezhető nagy zenésztömegnek. Nem véletlen azonban, hogy a vendéglátóhelyek inkább a szintetizátorral a zenekari zenélés illúzióját keltő magányos dalosokat foglalkoztatják, hisz azok egy zsebre dolgoznak. Dobsa Sándor azonban váltig úgy véli, az élőzene zenekari kísérettel soha nem megy ki a divatból, miként nem mennek ki a dallamok, a slágerek sem. Az élőzene ugyanis nem nejlon és nem play back, hanem saját hang, s ha a zenészek többsége a biztonságra is törekszik, a lemezminőségre, a hallgatóság nem tudja eldönteni: koncerten ül, vagy magnót hallgat?