Rémálom

A minap azt álmodtam, hogy megint kamasz vagyok. Úgy kezdődött, hogy felébredtem álmomban. Van, amikor tudom, hogy álmodom, de akkor nem tudtam, ezért azt hittem, valóban felébredtem. Ott ültem az ágyamban kamaszon. Lidérces volt. Máskor álmomban öngyilkosságra ítélt a bíróság. Olyan is előfordult, hogy Kormos kutyánk kotkodácsolással ébresztett: arra akart figyelmeztetni, hogy megtojt.
Szoktam kacifántosakat álmodni, különösen, ha valami nyomja a lelkemet. Reggel, ha nem felejtem el, olykor lejegyzem őket.
Az egyik olyan sötétkék, mint az indigó. Füves lapály közepén ülünk. Körös-körül homályba vesző, mozdulatlan erdők. Éjszaka van, akváriumcsöndes. Várunk. Nem ismerjük egymást. Nem tudom, hogyan kerültünk oda, ott vagyunk. Ki kövön ül, ki korhadó rönkön. Mások állnak. Dermedt, ősi romokat őrző, magányos oszlopok. Nem kérdezünk, nem beszélgetünk. Néha valaki rágyújt – nem kínál senkit cigarettával. Szorongunk. Várunk, nem tudjuk, mire. Nagy sokára távoli zümmögésre figyelünk fel. Felállunk. Látom, sok százan lehetünk. Senki nem szól. Állunk lógó karral, ujjaink közül kihulló cigarettával. Bámulunk egy irányba. A távoli fák komor sávja fölött apró pont tűnik fel az égen. Közeledik. Négymotoros utasszállító. Ahogy nő, a hangja nem erősödik: zümmög, mint az utcasarki transzformátor. Öregesen ereszkedik a füves sík fölé, kerekei szinte súrolják a nedves fűszálakat, aztán mégsem száll le, újra emelkedni kezd. Ahogy jött, el is tűnik a sötétségben. Néhányan botladozva futnak pár lépést, megállnak, bámulnak utána. Mindannyian bámulunk. Nem pillantunk egymásra. Félünk. Semmi nem történik, többen mégis hasra vágódnak. Néhány pillanat múlva a hátunk mögül némán, villámsebesen tűnik föl egy sosem látott nagyságú gépmadár. Tűhegyes orra lefelé törve, ívelt szárnyai alatt hideg fény. Szörnyű magasságban száguld el a lapály fölött. A földre vetődünk, arcunkat a nedves fűbe temetjük, ujjaink a földbe vájnak, remegnek a beleink, de az agyunk tiszta marad. Nem tudom, mennyi idő múlva tápászkodom fel. Nem szólunk egymáshoz. Állunk, bámuljuk az eget, majd előbb lassan, meg-meglódulva, végül rohanva szertefutunk a sötét, végtelen síkon.
Egy másik álom. Macskakövek lágy ólmában gázolva menekülök. Szitáló derengés vesz körül, vattanedves ködpamacsok lógnak a málló ereszcsatornák sarkain. Keskeny utca penészszürke házainak kapualjai visszhangozzák zihálásomat. A hosszú kerítés málló vakolata alól téglák vörös foltjai virítanak, a fal tetején, a kihajló bodza virágtányérjai alatt macska gubbaszt: közönyösen figyeli küszködésemet. Pillantani sem merek hátra. Rohanni szeretnék, de csak bukdácsolok a kapu felé. Oldalt, a járdán svájcisapkás öregúr csoszog háttal, öntözőkannájából vizesnyolcasokat locsol a poros aszfaltra. A kilincsre vetem magam, bent vagyok. Fújtatva támolyodom a kapunak, izzadt trikómon át viszketőn szurkálják a hátamat a szálkák. Egyszer csak a hídon állok, a korlátra dőlve figyelem, hogyan fordul odalent a lapos testű gőzhajó. Mögöttem villamos dübörög, karom alatt remeg a vas. A hajó lustán farol a part felé, majd rákapcsol, lapátkerekei alatt habosan surrog a mocskos víz, hosszú kéményéből sűrű füst gomolyog. A fedélzeten kirándulók, fogócskázó kisfiúk és kislányok. Ha ez most elsüllyedne, mondja mellettem András. A hajó hangtalanul felrobban, a szétterülő füstben nem látunk semmit, csak a sikoltozást, ordibálást halljuk. Helikopter dübörög szemben, alig valamivel a hidak ívei fölött repül, töredezett, reszkető homályfolt száguld alatta az agyagsárga vízen. Nem tudom, miért fontos, de dél van. Menjetek innen, gyerekek, mondja valaki, aki a földből nőtt ki, és senkire sem hasonlít. Fehér köpenyes, nyiszlett asszony nyúl felénk, kézen fogva vezet, szaladnunk kell mellette. Gyorsan érünk a padlásra. Óriási, zegzugos padlás. Derékvastagságú, repedezett gerendák szelik keresztül-kasul. A tetőszerkezet váza homályba veszőn tornyosul fölénk, lejjebb, a cserepek résein vidáman tűznek be a napsugarak. Itt is, ott is fiatalok vitatkoznak, a gerendákon üldögélnek, lógázó lábbal rugdossák a térdmagasságig felgomolygó bundás port. Öreg írógépek zakatolása hallik, kifeszített köteleken lepedők, friss nyomdaszagú újságlapok száradnak. Lányhang csattan: Itt vannak! Hívjátok a restaurátort! Nagydarab, göndör fickó döcög felénk. Sajnálom, mondja, ez az új rend. Fel lesztek akasztva. Sárga szemével szomorúan néz. Ha volna biztosításotok, mondja reménytelenül, akkor nem volna muszáj. Nekem van, kiáltom, és Andrásra bökök, csak neki nincs. Akkor csak neki kell meghalnia, mondja a restaurátor. Tanító néni, kiabál, akasztás lesz! Ősz néni botorkál elő a sötétből. Ahogy elénk ér, nehézkesen emeli fel a fejét. Néhány szál haja kiszabadult a laza, ügyetlen kontyból; tétován libeg a halántéka körül. Baljával orrára szorítja a szemüvegét, jobb kezét bizonytalanul, tapogatózva tartja maga elé. Révedő tekintettel néz, elmosolyodik, megcibálgatja üstökünket, aztán megfogja András csuklóját, és totyogva vonszolja maga után. Barátom, hogy a sarkára ne hágjon, botladozva lépked mögötte. Ahogy felhágnak a magasba szökő, ácsolt falépcsőkön, könny szökik a szemembe. Körülnézek. A padlás üres. Valahol messze becsukódik egy ajtó. Iszonyatos némaság vesz körül. Odalent a város éjjeli fényei rebegnek. Rémülten rohangálok, kipréselem magam a padlásablakon. A földszinten vagyok. Átmászom a várfalon. Menekülök. Mögöttem sziréna üvölt, földhöz csapom magam, kúszás közben visszapillantva még látom a kéményről elrugaszkodó gólyapárt. Rohanok. Egy játszótér homokozójában elbotlom, elhasalok a puha, nedves homokban. Visítva rebbennek szét az éjszakára összebújt gyerekek. Ijedtségükből ocsúdva kitartó falkaként ügetnek sokáig a nyomomban, kezükben néha megcsörren a biciklilánc.