Soros és a neokonzervatívok

Előfordul olykor, hogy az ember önmagával keveredik ellentmondásba. Nem kivétel ez alól maga George Soros sem, aki a minapi hírek szerint mindenre hajlandó lenne Bush és a republikánus kormányzat menesztése érdekében. Az ismert tőzsdespekuláns élete fő törekvésének nevezte az elnök leváltását, sőt – némi drámai éllel – leszögezte, hogy élet és halál kérdésének tekinti a kérdést. Hogy miért keveredett ellentmondásba önmagával? Mindenekelőtt azért, mert az amerikai neokonzervatívoknál senki sem valósítja meg hatékonyabban Soros nyitott társadalomról szóló globalista programját. Miután az üzletember szerint Amerika Bush elnöksége alatt veszélyt jelent a világra, joggal hihetnénk, hogy Soros olyanok mellett teszi le a voksát, akik a neokonzervatívoknál is megbízhatóbban szavatolják üzleti vállalkozásait, érdekeltségeit. Csakhogy (és itt az ellentmondás) akárki is követi Bush elnököt, erősen kétséges, hogy globalista nézeteit tekintve felülmúlhatja majd a jelenlegi döntéshozókat.
Aki valamennyire is érdeklődik a nemzetközi közélet kérdései iránt, a republikánus kormányzat erős embereinek eszmerendszerét és politikai gyakorlatát tekintve végképp érthetetlennek találhatja Soros aggodalmait.
Az új évezred első esztendeiben kétségkívül a neokonzervatívok a főbb világpolitikai események alakítói. Nekik tulajdonítják a megelőzésen alapuló terrorizmusellenes hadjárat eszméjét, az Afganisztán és Irak elleni katonai fellépést. Ők azok, akik néhány hónappal George W. Bush kinevezése után tanulmányban összegezték az amerikai nemzetstratégiai célokat, új kihívásokat. A Project for a New American Century szerzői között ott találjuk a héjákat, Dick Cheney alelnököt, Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot, az elnök fivérét, Jeb Busht és másokat. Legfeljebb néhány száz ember, politikusok, üzletemberek, médiavállalkozók, főszerkesztők alkotják a szűk elitet, de nem elhanyagolható támogatást élveznek azok körében, akik a Szovjetunió kimúlása után egy évtizeden át nem találták a világban Amerika ellenségeit. Szeptember 11. óta az ellenség adott, nem csoda, hogy a neokonzervatívok szerepe világszerte felértékelődött.
Neokonzervatívnak lenni az Egyesült Államokban messze nem azt jelenti, amit hazánkban oly sokan annak vélnek. Ennek a fajta konzervativizmusnak vajmi kevés köze van az európai hagyománytisztelethez. A Bush elnök mögött álló hatalmi csoportosulás elvei bajosan rokoníthatók például a brit konzervatívok politikai és gazdasági célrendszerével. Nem kapcsolódnak közvetlenül a Reagan-korszakhoz sem, bár tagadhatatlan, hogy sokuk karrierjét indította el a világkommunizmus elleni egykori keresztes hadjárat. A neokonzervatív értékítélet messze nem fedi le a republikanizmus fogalmát sem, ellenpárja nem is annyira a demokrata, sokkal inkább a paleokonzervatív az Egyesült Államokban. Attól eltekintve, hogy mindkét iskola az amerikai libertarizmusból eredeztethető, eltérően vélekednek alapvető kérdésekről, így például a paleokonzervatívok bírálják a neokonzervatívok elfogult Izrael-barátságát.
A neokonzervatívok sok helyről verbuválódtak, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem feltétlenül a politikai jobboldalról. Szép számmal vannak köztük egykori marxisták, mint például David Horowitz, a Center for the Study of Popular Culture alapítója. Vagy ott van Richard Perle, az egykori demokrata párttag, a „sötétség hercege”, akinél nemzetbiztonsági kockázatként belefért, hogy a Pentagon tanácsadói testületének vezetése mellett egyúttal a Jerusalem Post igazgatói tisztét is betöltötte. Ha ezeket a tényeket figyelembe vesszük, végképp érthetetlen Soros berzenkedése Bush munkatársai ellen. Különös, hogy a pénzember felsőbbrendűségi ideológiával vádolja meg a Fehér Házat, sőt a nácik megszállta Magyarországról származó gyermekkori emlékeit idézi fel a neokonzervatív térhódítással kapcsolatban. Bírálatát alighanem rossz helyre címezte, valójában üdvözölnie kellene azt a gondolati iskolát, amely világszerte utat nyit üzleti lehetőségei kiszélesítéséhez. Maga a neokonzervativizmus semmiféle ideológiai elkötelezettséget nem jelent, valójában olyan szabadgondolkodókról van szó, akiket a globalizmusba vetett hitük egyesít. Kedvenc filozófusukkal, Francis Fukuyamával együtt vallják, hogy az amerikai küldetés nem más, mint a liberális demokrácia exportja, amelynek világméretű elterjedése egyúttal a történelem végét is jelenti. Márpedig ezzel az érveléssel nem szokás vitatkozni a világ tőzsdéin, hiszen a jelenlegi világgazdasági folyamatok alapvetően a liberális korszellemből merítkeznek.
A neokonzervatívok sokat emlegetett patriotizmusa voltaképpen harsány jelszavak és végletes leegyszerűsítések gyűjteménye. Az Egyesült Államokban bőségesen elegendő, ha a legfontosabb külpolitikai prioritásokat úgy tálalják, mint a neokonzervatív William Kristol, aki 1997-es írásában „Saddam must go!” (Szaddámnak mennie kell!) felkiáltással noszogatta hadjáratra Clinton elnököt. Neokonzervatívoktól származik Ronald Reagan híres szólama a gonosz birodalmáról, s ők adták George W. Bush szájába az elhíresült gonosz tengelye kifejezést is – ez utóbbi David Frum, az elnök beszédírójának szóleleménye. Emlékezetes a Project for the New American Century társalapítójának, Robert Kagannek az álláspontja is, aki úgy vélte, az amerikaiak Marstól, az európaiak pedig Vénusztól származnak – ezzel nyilvánvalóan az Újvilág tettvágyát kívánta szembeállítani kontinensünk tutyimutyiságával. Hogy ezt mennyire komolyan gondolják neokonzervatív körökben, azt jól példázza Donald Rumsfeld régi és új Európáról vallott, világszerte hatalmas felháborodást kiváltó véleménye is.
Az új nemzetközi rendszer, a Pax Americana egyelőre nem működőképes, bármennyire az ellenkezőjét bizonygatják is Bush tanácsadói. Ma már nyilvánvaló, hogy a világban zajló folyamatok megértéséhez nem elegendő a Hoover- vagy a Cato-intézetben megszerzett elméleti tudás. Nem kétséges, hogy az iraki háború utóélete – elsősorban a soha nem tapasztalt nemzetközi tiltakozás hatására – látványosan kikezdte a neokonzervatív eszméket. Fogalmi zűravar támadt az Egyesült Államokban is, amint azt Soros mostani kifakadása is bizonyítja. Miután a pénzember a „szociáldarwinizmus primitív válfaját követő szélsőségesek társaságának” tekinti Rumsfeldet és a többieket, joggal vetődhet fel: kit tart alkalmasnak arra, hogy az Egyesült Államokat vezesse? És egyáltalán, miért az iraki háború utánra időzítette kifakadását? Amíg ezekre a kérdésekre keressük a választ, mindenesetre nem árt elgondolkodni azon, milyen világot kaptunk örökül az új évezredben. Még az is megeshet, hogy a győztesek voltaképpen vesztesek, a haszonélvezők károsultak, a barátok ellenségek. A mai eszmei, politikai és erkölcsi zűrzavarban talán az a legmeglepőbb, hogy a nemzetközi biztonság legfőbb letéteményese, jelesül az Egyesült Államok háza táján sem látszik, ki van birtokon belül. Ez az állapot nem sok jót jelez a jövőre nézve.