Szemérmesen tartózkodó szülőhaza

Ki gondolná, hogy a középkori egyetemváros mellett, a Heidelberg környéki szőlőhegyeken, nevezetesen Weinheimben több ötvenhatos is megtelepedett? Csaknem ötven évvel ezelőtt talán a budai hegyek hasonlósága, a dimbes-dombos hajlatok, a kanyargós, keskeny, felfelé ívelő utcák avagy az erdei friss levegő vonzotta őket? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert kísérőimmel, Harmat Lászlóval és Velten Armanddal megérkeztünk az őszi, csípős időben Csaszkóczy Emil háza elé. A fehér könyvben, amelyet a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala adott ki 1956 után, többek között ez áll: „…az ellenforradalmi erők egyik legfőbb tartalék ereje a börtönökből szabadult politikai bűnösök és közönséges bűnözők sokezres tömege volt. Ezekhez tartozott például Csaszkóczy Emil horthysta ezredes fia, akit 1955-ben államellenes szervezkedés miatt ítéltek el.”
Fehér bajuszú, pirospozsgás, mosolygós idős úr nyitott ajtót, a váci börtönből kiszabadított „politikai bűnös”, aki együtt harcolt a Dohány utcában Gérecz Attilával, a hősi halált halt költővel, s aki utolsóként szorította meg egy szovjet lövegtől súlyosan sebesült fiatalember kezét. A meleg, barátságos otthonban minden Magyarországra emlékeztetett: az előszobában a nemzetiszín zászló, a falon a magyar címer, Magyarország térképe, a huszárkard, a nappaliban a sok ezer kötetes magyar nyelvű könyvtár, a hálószoba éjjeliszekrényén egy felnyitott unicumos üveg, mellette kis kupica jelzésként: használata még lefekvés előtt ajánlatos. Csaszkóczy Emil magyar emigráns ma nyugdíjas gyógyszerész, megértő német feleséggel, két felnőtt gyerekkel, unokákkal. Emil bácsi, ahogyan az itteni magyarok nevezik, negyvenhét éve fáradhatatlanul szervezi a környékbeli magyar menekültek kulturális életét, ápolja a magyar hagyományokat – először mint a németországi magyar diákszövetség elnöke, később pedig a helyi magyar baráti kör elnökeként. Október 23-a szent ünnep itt is: az emlékezés, a kegyelet napja. Évtizedek óta, az 1956-os forradalom leverésének évfordulóján, minden november 4-én koszorút helyeznek el magyarok a heidelbergi temetőben a hősök sírjánál, amelyet emlékbeszédével sokszor megtisztelt a német kultuszminiszter is.
Csizmadia Zoltán is meghatározó egyénisége az ötvenhatosoknak: őt szintén a váci börtönből szabadították ki a forradalmárok, Tollas Tiborral együtt alapította Bécsben a Nemzetőr című újságot. A kádári frazeológia szerinti politikai bűnöző azért kapott nyolc évet, mert úgymond tudott arról, hogy katonatársai át akartak szökni a határon.
Csizmadia Zoltán disszertációját Rómában, a politika- és közgazdaság-tudomány akadémiáján az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének okairól írta. A kitűnő újságírói vénájú fiatalember azonban mégsem a politikai pályát választotta, hanem Németország legnagyobb vegyipari központjának lett a vezető közgazdásza Ludwigshafenben. Weinheimben neki is szép háza van. Német felesége a székely mintás terítőket nagy szeretettel gondozza.
Velten Armand bűne az volt, hogy segített a bajbajutottakon. Budapest utcáin vöröskeresztes teherautóval szállította a gyógyszereket, a kötszereket, majd a sebesülteket vitte a kórházakba a Corvin közből és más harci helyszínekről. Menekülnie kellett neki is, mert házmestere feljelentette, hogy gépkocsijával fegyvereket szállított. Gépészmérnök lett Mannheimben, pedig tudását Magyarországon is kamatoztathatta volna.
Sorsok, életek abból a kétszázezer magyar menekültből, akiknek többsége kényszerűségből, fájó szívvel hagyta el hazáját. Hogy rövid ideig ismerkedhettem életükkel, köszönhetem a Heidelberg–Mannheim–Ludwigshafen és Környéke Magyar Baráti Köre meghívásának. Rendkívüli találkozó volt október 23-a megemlékezésére a Mannheimer Hofbrau vendéglő Zunfstube különtermében, ahol szép számmal gyülekeztek családostól a magyarok. Rendkívüli volt, mert hó végén csak egyszer jönnek össze a baráti kör tagjai egy korsó sör és egy sült csülök mellé eszmét cserélni – magyarul. Ilyenkor lehet végre anyanyelven beszélni – mondják. Most a hazai hírekre voltak kíváncsiak. Valóban el akarják rabolni a forradalmat, reformkommunista színben próbálják feltüntetni a népfelkelést? – kérdezték, ahogy az otthoni ötvenhatosok is aggódnak. Egy Csepelről elszármazott mérnök – a munkástanács volt tagja – azt firtatta, hogy Magyarország miniszterelnöke miért éjszaka, suttyomban koszorúzza meg a 301-es parcellát? Az utódpárt, az MSZP miért nem kér bocsánatot ötvenhatért? Lesz-e, lehet-e otthon kiegyezés fontos nemzeti ügyekben? – bizonytalankodtak többen. Egy idősebb vegyész arról érdeklődött, hogy miként, milyen körülmények között élnek azok a magyarországi ötvenhatosok, akik tíz-tizenöt évet ültek a börtönben. Kaptak-e kárpótlást, lakást, nyugdíj-kiegészítést? Mások a Magyar Nemzet – mint az egyetlen polgári napilap – helyzetére voltak kíváncsiak. A záporozó kérdések mindegyikére szinte lehetetlen volt válaszolni. A program délután öt órakor kezdődött, de még este kilenc tájt is tele volt a a különterem.
Idővel sor került jelenlegi életük taglalására. Kiderült, hogy Németországban sem fenékig tejfel az élet: egyre több a munkanélküli. Harmat László tervezőmérnök, aki – közel a hatvanhoz – a társaságban fiatalnak számít, és a magyar baráti kör egyik legaktívabb szervezője, elmondta, hogy a ludwigshafeni–mannheimi óriásvállalatoknál nagy a leépítés, nemrég őt is elküldték egy vezető cégtől. Nem panaszkodott, hiszen tisztes végkielégítéssel távozott, nyugdíja is biztosított, de rossz érzés, hogy még tudott volna dolgozni. Velten Armand kutatómérnök is fájó szívvel hagyta ott munkáját, de hát kellett a hely a fiataloknak.
Egyéni gondok, sorsok: kinek jobban sikerült, kinek kevésbé. Döntő többségük beilleszkedett új, választott hazájába. Sőt akadt olyan is , aki német feleségét is megtanította magyarul. Ami még mindig fáj sokaknak, hogy bár a vasfüggöny lehullt, megvalósult a rendszerváltozás, megnyíltak a határok, az emigráns lét mégis megmaradt. Közeledni szeretnének a szülőhazához, de az „szemérmesen” tartózkodik, visszahúzódik. Velten Armand Határ Győző szavait idézte: „Mit csináljak? Ez már így van. Meg úgy is, hogy idehaza nem szeretik az emigránsokat. Valami leküzdhetetlen ellenérzés támad velük szemben. (…) Rám sütötték, hogy magyaridegen vagyok. Pedig soha más nyelven írni, mint magyarul, próbálni se próbáltam.”