Jóllehet az egymást követő török kormányok előszeretettel hangsúlyozzák, miszerint számukra az uniós csatlakozás az elsődleges cél, gyakran szóba kerül, hogy Ankarának van még javítanivalója, ha komolyan gondolja az európai integrációt. Nem kétséges, Brüsszelben mindig találnak majd érvet Törökország távol tartására. Bár az Egyesült Államok folyamatosan nyomást gyakorol az unióra, hogy ne riassza el Európától az értékes katonai támaszpontokkal rendelkező törököket, kontinensünkön – néhány országot leszámítva – általános a vélekedés, hogy a 66 milliós Törökországnak nincs helye a „keresztény klubban”. Brüsszel sajátos játékot űz a török tagjelölttel, hiszen csak az 1999. decemberi helsinki csúcson ismerte el hivatalosan az ország tagjelölti státusát, és mindmáig mindössze ígéretekkel kecsegteti Ankarát. A koppenhágai csúcson – a törökök nagy-nagy bánatára – csak az hangzott el, hogy az unió megvizsgálja, mikor kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat.
Brüsszel kétségkívül kettős mércét alkalmaz Törökországgal szemben. Miközben mindenki tudja, hogy a csatlakozás azért aggályos, mert mozlimok milliói „szabadulnának rá” Európára, és ez nyilvánvalóan hatalmas gazdasági és politikai feszültségekhez vezetne, az uniós döntéshozók – ráadásul átlátszó módon – voltaképpen teljesíthetetlen feltételeket szabnak. Fontos hangsúlyozni, hogy Törökország mindeddig képes volt felülemelkedni önmagán, és eleget tett a brüsszeli követelések egy részének. Tavaly augusztusban eltörölte a halálbüntetést, egyidejűleg több jogot biztosított a kisebbségi nyelvek számára, három hónappal később pedig megszüntette a 80-as években bevezetett rendkívüli állapotot a kurdok lakta Diyarbakir és Simak tartományban. Mindezek az intézkedések alapjaiban rengették meg a kemali állam politikai fundamentumát, de az uniónak ez sem elég. Brüsszelben olyan feltételrendszert fogalmaztak meg, amelynek teljesítése immár nem a török tárgyalópartnertől, hanem sokkal inkább a világpolitikai fejleményektől, mások akaratától függ. Ilyen például a ciprusi kérdés, amelynek rendezése elképzelhetetlen az ősi rivális Athén és a görög ciprióták részvétele nélkül. Az Európai Unió egyetlen tagjelölt ország számára sem fogalmazott meg olyan alapvető, a teljes társadalmi berendezkedést érintő reformokat, mint Törökország esetében. Günther Verheugen kendőzetlenül meg is mondta, miről van szó: Ankarának elsősorban olyan alapjogok tekintetében kellene javítania mérlegén, mint a szólás, a vallás és a gyülekezés szabadsága, továbbá módosítania kell a hadsereg szerepét az állam életében. Más lapra tartozik, hogy az EU bővítési biztosa már az első látszateredmények után azt nyilatkozta, Törökország nagy lépést tett az uniós tagság felé. Ez a kijelentés azonban nem más, mint az unió kettős mércéjének a bizonyítéka.
Közhely, hogy az EU-nak már csak azért sem lehet egységes kisebbségpolitikája, mert a tagországaiban élő nemzeti, nyelvi és egyéb kisebbségek merőben másképp vélekednek a többségi nemzethez és az államhoz fűződő viszonyukról. Brüsszel nyilvánvalóan azért nem vetette fel a kisebbségi kérdést a 2004-ben csatlakozó országok esetében, mert az a térség instabilizációjához, de legalábbis az integráció lassulásához vezetett volna. Annál meglepőbb, hogy Törökországtól elvárja a kurdok jogainak biztosítását, hiszen ezzel határozottan túllép a maga szabta korlátokon. Az unió döntéshozói mindig is elnézőnek mutatkoztak az európai kisebbségeket érintő jogsértések iránt – lásd a baszkok helyzetét a Franco-rezsim idején, az északír katolikusok elleni több évtizedes diszkriminációt, a korzikaiakat sújtó központosító törekvéseket és így tovább –, de a törököktől folyamatosan alapvető politikai reformokat követelnek.
Mindenki tisztában van azzal, hogy Törökország csatlakozása nem a sokat hangoztatott kifogások teljesítési sebességétől függ. Ráadásul a törökök sem könynyítik meg támogatóik helyzetét: bár a német kancellár határozottan sürgette, hogy a közösség adjon kedvező választ Ankara csatlakozási kérelmére, a Törökországban nagy hatalommal rendelkező katonai és biztonsági tanács jogi eljárást indított német alapítványok, köztük a Konrad Adenauer és a Friedrich Ebert Intézet ellen. Azzal vádolták meg őket, hogy Törökország területi integritása ellen szőttek összeesküvést, más szóval támogatták a kurdok anyanyelvi és kulturális küzdelmét. Mindezen szempontokon túl Brüsszel váratlanul élénk érdeklődést mutat a kurdok iránt, márpedig a világ legnagyobb hazátlan nemzete éppen a hagyományos kontinentális tétlenség miatt szenvedett oly sokat az elmúlt fél évszázadban. A törökországi kurdok sorsa az 1999-es Öcalan-ügy ellenére továbbra is megoldatlan. A bebörtönzött vezető szervezete, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) – bár nevet változtatott, és egy ideig szüneteltette a fegyveres ellenállást – továbbra is létezik.
Figyelmeztető jel, hogy a bebörtönzésekor mégoly békülékeny Abdullah Öcalan nemrég visszavonta tűzszüneti javaslatát, és a kurd fegyveres parancsnokok belátására bízta a további ellenállást. Az „új PKK”, a Kurdisztáni Szabadság és Demokrácia Kongresszusa (KADEK) joggal érezheti úgy, hogy a törökök nem vették komolyan egyoldalú tűzszünetüket. Továbbra is megoldatlan az amnesztia ügye: jóllehet Ankara részleges közkegyelmet hirdetett a felkelőknek, a kurd harcosok visszautasították a kezdeményezést. A központi kormányzat által egykor csak „hegyi törököknek” nevezett népcsoport tagjai nyilvánvalóan nem feledték el az 1980–90-es éveket, amikor a nemzetközi közösség védelmének hiányában a török hatóságok rendszeresen megismétlődő hadjáratot indítottak az ország délkeleti részén élő fegyveresek ellen. Az állami rendteremtés nagyon sok civil áldozattal járt, nem beszélve az infrastrukturális és természeti károkról, a feldúlt falvakról, az elpusztított erdőkről. Akkoriban bárki börtönben találhatta magát, aki kurd nyelvű rádió- vagy tévéadást sugárzott, esetleg kurd nyelven oktatott. Nagy gondot jelent, hogy a harcok kirobbanása, 1984 óta sokan hagyták el szülőföldjüket, rengetegen élnek az ország nyugati részén fekvő nagyvárosokban és Nyugat-Európában. A kurdok lakta Kelet-Anatólia egyébként is hátrányos helyzetben van, s nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi megoldatlan helyzet csak tovább növeli a különbségeket Törökország nyugati és keleti tartományai között. Márpedig ha a helyzet nem változik döntő mértékben, az uniónak mindig lesz hivatkozási alapja, hogy megtorpedózza Törökország felvételét. 2004-ben Brüsszelnek újra nyilatkoznia kell a kérdésről, de aligha valószínű, hogy a döntéshozók mindent rendben találnak majd a csatlakozásra váró legnagyobb lélekszámú ország háza táján.
origo.hu
Hatalmas légibomba került elő Debrecenben – fotó
